Jelenetek

Szobában

Ülsz a csöndben, sorsod jár eszedben.
Kívülről is megnéznéd magadat,
de ehhez még kevés az akarat,
hiszen nem vagy más saját szemedben.

Fehér faladra vetített képek
peregnek fürgén szemeid előtt.
Emlékeidben már mindent beszőtt,
elfedett a vágyakból lett vétek.

Nem vagy objektív, mert nem is lehetsz:
a tárgylencse csupán a szenvtelen.
Lehet, hogy egy külső szike lemetsz
minden sallangot, ha alá rendelem
magam a célnak, mégis bent rekedsz
magadban. Bánt, hogy már nincs szerelem.



Vízparton

Vízparton ülsz, kavicsokat nézel.
Simára a víz csiszolta őket,
meg a sok-sok más kavics. A kőzet
csak kopik; ha te megsérülsz, vérzel.

Nem jöttél. Itt vagy, amióta élsz.
A partra ki, vagy bele a létbe
a víz, vagy más vetett. Koromsötétbe
vagy a fénybe, mindegy. Folyton csak félsz,

hogy kaviccsá válsz majd magad megint.

Pedig időd más léptékkel mérjed,
tiszavirág-évszázadok szerint.
A változás rendjét úgysem érted.
A lét előbb-utóbb tarkón legyint,
most vagy itt jelen, bár sosem kérted.



Városban

Bár nagyvárosban élsz, a felhőkkel,
fával és fűvel, házakkal beszélsz,
és visszahallod mind, amit a szél
susog füledbe rólad. Tülökkel

harsognak agyadba járdaszélen
állván, ne lépj az útra, busz alá,
ha féreg-léted álomban talál:
az embernek teste sérülékeny.

Tiéd a nagyváros forgatagja,
csended bár lehet végtelen belül,
aki rád néz, mind csak kikacagja,
hogyha lelked nappal már éjre ül,
mert földre húzza léte salakja,
rá a talmi fény hiába vetül.

A "forgatagja" szó helyesen: forgataga 



Ágyban

Ágyadba hiába fekszel este,
őrületet őröl egyre az agy.
A képzelet csapongna, odafagy.
Már emléked sincs, milyen volt teste.

Hideg a párna. Vagy talán nem az,
éppen, hogy meleg most a levegő.
Az ember szállna; az éj lebegő
fényében szinte moccan a terasz.

Mindened megvan, és semmi sincsen,
ami az élethez csak kellene
hiába a lét minden kelleme,
ha nem osztozol meg minden kincsen.

Néma, és meddő így az éj is,
és nem segít rajta a poézis.