Megyek, szíjat hasítok.
Aztán mégsem, leteszem.
Bocskort kötnék, de csak visítok,
a gyereket meg nem verem
akkor sem, ha rossz,
vagy nem tetszik, mit csinál:
engem sem vert gonosz.
A világ verés nélkül is muzsikál.
Szíjat hasítok, megyek,
nadrágomat megkössem vele.
Nem úgy, mint másutt, a legyek
sem szállnak nálunk rá a közösre,
és csak belül fortyogok,
mint vulkán, mely nem tör ki már soha.
Ha alszom, nem tudom, hortyogok?,
mert egyedüli régen a szoba.
Megyek, hasítok szíjat is,
hiszen a fát is elhasítja kezem,
ha úgy adódik. És nem lesz hamis,
ha nem is igaz, amiről értekezem,
mert a "hazudj!" parancsa rám
nem volt érvényes soha.
Persze, fájna, ha hasítanának:
hisz' sorsom nem mostoha.
Hasítsak szíjat?
Még megeshet egyszer
mert nem hozott újat,
és nincsen olyan kegyszer,
ami rábírna, hogy az álnokot
mindig futni hagyjam,
még, ha az álmokat
fel nem is vállalhattam.
Szíjat hasítsak,
vagy sorsot széjjel,
hogy többé már ne visítsak
szenvedélyes, ámde meddő kéjjel,
és másnak se legyen oka
felénk a visításra?
Nem kell a fejsze éle, csak foka.
De ezt nem hagyhatjuk már soká,
és másra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.