Rózsámnak

Ha te voltál az én rózsaszálam,
én olló, hogy lenyisszantottalak?
Nézzük csak e képet kissé tágan:
élem csorbult ki rajtad, szép alak!

Kora reggeltől trágyáztam földed
(éjjel nem, akkor már aludtam én),
száz szirmodat a szívembe tömted,
rólad zengett egy tucat költemény.

Kőrózsának bizonyultál, lelkem.
Úgy elkenődtem rajtad, mint egy légy,
ha lecsapják. Nem voltál kegyetlen,
de elpárologtattad a reményt,
hogy nem élek majd tovább leverten:
kirúgtál, de én voltam a kretén.

Éji dallam

Az éj közepén arra riadtam,
fejembe fészkelte magát egy dallam.
Azóta zümmögi benne egyre:
"ne számíts senkitől különös kegyre!

Szívedben a tüzek már nem égnek.
Tartozik? Követel? Már kész a mérleg:
hogy elmúlt az az utolsó varázs,
hamuvá roskadt benne a parázs."

Az éj közepén arra riadtam,
hogy fejemben egy szomorú dal van.
Azóta próbálom kiűzni belőle,
hátha kaphatok még új erőre.

Vissza a feladónak!

Bélyegnél nem tapadóbb a lét,
csak tudnod kell, hogy melyik felét
ne nyálazd soha meg nyelveddel.
Ne tapadjon hozzád. Engedd el!
Inkább rgaszd rá a bélyeget!
a a postán így fölveszik neked,
hogy csomagként kézbesíthessék.
Visszaküldöm: selejtes termék.



Being is not stickier than a stamp,
just you have to know
which half of it never to wet.
Don't let  it to stick to you,
let it go, remit!
Rather stick the stamp on it,
and bring it to a post office
to deliever that package:
It's a flawy product. I return it.

Ködös hajnalokon

Alvó riad. A földtől még
teret old a csilló pára.
Ablakon túl, kinn, a sötét
fedi el, hogy mi vár mára.

Bár az utak dübörögnek,
ide hallik a vaspálya.
Az ecetfán szarka cserreg,
oszlik a hajnal homálya.

Torony mögött felvöröslik
kelő Naptól az ég alja.
Bár a szobák az éjt őrzik,
apa reggelijét falja.

Máris indul. Az alakja
belevész a nagyvilágba,
kalapját a köd takarja,
a bokrokról szálló pára.

W. S. Merwin: A vízözön előtt

fordítás

Miért is ígérte,
hogy magunk építhetünk meg
egy bárkát, teljesen egyedül,
a ház háta mögött
a New York Avenuen
Union Cityben, New Jerseyben,
az utcai autózaj énekében
Noé története után,
akinek senki nem hitte el,
hogy vízözön következik,
amely mindent ellep majd,
amikor azt mondtam apámnak,
hogy mi is építsünk egy bárkát,
a saját bárkánkat
a hátsó udvarban;
a konyha alatt meg is csinálhatjuk;
azt válaszolta, hogy igen, meg,
én akartam, és azt mondtam,
meg fogjuk csinálni,
miért is ígérte,
amikor el akartam kezdeni,
hiszen senki sem hitt bennünk,
hogy mondtam,
egy bárkát építünk,
mert nagy esők jönnek,
és ez igaz,
de senki soha nem hitte
hogy bárkát építünk,
és senki soha nem hitte,
hogy jön a vízözön.


BEFORE THE FLOOD

Why did he promise me
that we would build ourselves
an ark all by ourselves
out in back of the house
on New York Avenue
in Union City New Jersey
to the singing of the streetcars
after the story
of Noah whom nobody
believed about the waters
that would rise over everything
when I told my father
I wanted us to build
an ark of our own there
in the back yard under
the kitchen could we do that
he told me that we could
I want to I said and will we
he promised me that we would
why did he promise that
I wanted us to start then
nobody will believe us
I said that we are building
an ark because the rains
are coming and that was true
nobody ever believed
we would build an ark there
nobody would believe
that the waters were coming


 


William Stanley Merwin (1927) amerikai költő, műfordító és író, több, mint 50 kötet verse, prózája jelent meg 1952 óta.A Princetonon végzett, azután Robert Graves fiának házi tanítója volt.1956- és 68 között Londonban élt, volt dramaturg, de a 60-as évekre  már elismert költő és szerkesztő lett. Az USA-ban leginkább a vietnami háborúról szóló verseiről ismert, a  Robert Bly, Adrienne Rich, Denise Levertov, Robert Lowell, Allen Ginsberg és Yusef Komunyakaa nevű költőkkel együtt alkotott.
Korai versei közül sok a mitológiai témájú, és sok verse állatokkal kapcsolatos. A 60-as évektől kezdve kísérletezett a metrikusságtól eltérő versekkel. A 70-es évek végén visszanyúlt korai témáihoz, és új szempontból, új technikákkal dolgozta fel azokat. Késői versei álomszerű, képzeletgazdag költemények a természeti világról. 
2010.-ben a Kongresszusi Könyvtár az USA legértékesebb költészeti díját adta neki: ő lett a 17. United States Poet Laureate.

Táncteraszon

Abba sem hagyták a táncot,
hogy indult velük a terasz.
Ha magaddal viszed a párod,
ahol vagy, a föld fölött egy arasz.

A zenekar csak játszott,
éppen szólót dübörgött a dob.
A tömegben semmit sem látsz ott,
ha a Földet hátra hagyod.

És repült velük az egész erkély
lebegve a sziklák fölött,
pár másodperc, még tartott az estély,
amelyre úgy kiöltözött
mindenki, mintha az utolsó lenne,
mielőtt elindul a végtelenbe.

Szerencsénk az entrópiával

Két pont a térben nincs relációban,
ha a szerelemtől eltekintenénk.
Távolodnának egymástól? Hát jól van.
Nem fogja meg őket semmi szinte még.

Egymásra ismer egyszerre két lélek?
A tér is összegyűrhető lesz akár.
Eltűnik az idő, és már nem félnek,
hogy rájuk ezután időtlenség vár.

Két pont a térben nincs relációban,
ha nincsen közöttük semmi vonzalom,
nincs mozgás sem: megfagynak kint a hóban,
s a jéghideg tér maga a borzalom.

Csak egy szerencséd van, amíg szád kékül:
ha élsz, csökken az entrópia végül.

Elvont leszek

Elvont leszek.
Elvonnak a világtól
az égetett szeszek;
a belem lángol,
ha csillapítom
belsőleg velük
agyam, míg kínom
csak nő, ha hallgatom
üzenetük.

Hát elvont leszek.
Kizárom kínom;
páncélt veszek,
hátha úgy bírom.
Egye csak rozsda
bent a motort!
Nincs palackposta,
amit partra sodort,
mert elvitte már az Idő.

Láttam a lányt a múlt héten

Láttam a lányt a múlt héten.
Az ujjai vékonyak voltak,
mint festett virág szára egy képen.
Szemében sütöttek holdak.

Ne kívánj nekem szerencsét!
- mondtam búcsúzásként.
Eladni mentem a cseresznyét,
hogy vehessek egy kiló ként.

A kén kirágta szemeimet,
hát hagymázos álmot láttam:
a lány mögött ott volt a liget
és a liget nem volt fátlan.

A szélső fán valami rothadás
ette a leveleket.
A fákon ott nem nőtt semmi más,
csak cseresznye teremhetett.

Míg kénnel szórtam be leveleit,
hogy elmúljon a betegség,
nadírba fordult le a zenit,
s a lányról csorgott a festék.

Már nem is volt más, csak elfolyó paca
a festett virágos réten.
Véget ért a cseresznye piaca:
december csúszkált a jégen.

Láttam a lányt a hóban a héten,
esküdni mernék erre;
vékony ujjait eszembe véstem.
De nem mennék érte perre.

Tömeg

Mereven előre nézel egy metróállomáson
a másik peron mellől
a gyorsulva kihúzó, tömött szerelvényre.
Arcok, testek, karok olvadnak össze
egy masszává a csíkba összefolyó
ablakokban.

Merénylet. Hang és fény,
robbanás, fékcsigorgás, sikoltozás
fényvillanás a szerelvény közepéből,
csikorgás, a kocsik kifordulása a vaspályáról,
karok, leszakadt lábak röpülése,
káosz és gomolygó füst.
Pánik. Egymást taposó tömeg.

Én megúsztam.
De jó, hogy ő elkésett!
Nem volt a kocsiban, ugye nem?!

Csak a tömeg.

Ünneplő ruhák

Ünneplőbe öltöztettem a lelkem.
Ellebegtem magasan járda fölött,
szívembe a reménység költözött,
fák kísértek színes virággal telten.

De boldogságom nem volt három arasz,
mert leheletemtől visszatért a tél,
amelyben senki olvadást nem remél,
megfagyott a nyílóban lévő tavasz.

Ünneplőbe öltöztettem a lelkem:
szikár és komor, gyászos feketébe.
Földben éltem aztán eltemetetten,
úgy éreztem, itt van életem vége.
Fák állnak őrt majd kopaszon felettem,
nem viszem már szívemet vékony jégre.

Lélekügynökség

      Valerio Magrelli: Ingatlanügynökség-e nyomán

Eladó egy kis, kerti egzisztencia a fősodor mellett,
szociális érzékenységre kacsintó
jellemmel,
az alvilág főútvonalához közel pozicionálva.
"Tisztes szegénység"-szagú életek,
bennük tengődő, elszigetelt lelkek,
mint krokodilokkal teli mocsárban malackák,
szoronganak saját szigeteiken,
arra várván,
hogy majd a vadállatok
levadásszák őket is
vacsorára.
A jövőtől való félelem,
ami elválasztja őket
a krokodiloktól.

A halott vágya

Rég nem élek. Gyászom a sírba vitt már.
Reggelenként, mint a halott kelek fel.
Éjszakánként vágyakozom szivére
elfeledetten.

Mondanám én tán görögül, ha tudnék,
vagy latin nyelven szemi-klasszikusként,
bármi sokk is volt az idő azóta:
vágyom a létre.

Fénylő esték nélkül

Nincsen már több suta délután.
Az este sem fénylik, mint nemrég.
Hiába csavargok fél Budán,
és teszek úgy, mintha még lennék.

Úgy mentél el, ahogyan jöttél,
a rózsa is nálam hervadt el,
nem kötött össze minket kötél.
Miért? Erre senki sem felel.

Homályban bolyongok azóta.
Nem találom az igaz utat.
Elfogyott a boldogság-kvóta,
minden műszer üreset mutat.

Holnap nincs, rám vár a semmi már:
elhintette sugarát a nyár.

Matek órán

Csak sikoltozz,

mert nem érted:

a tábla kriksz-kraksszal van tele.

Rég elvesztél.

Mi ebben a lényeg?

Minek neked? Mihez kezdj vele?

Az első fél perc

még érdekes volt,

de elvesztetted a fonalat.

Nem lesz belőled

énekes holt,

fiam, ha tovább is így haladsz.

Elnyújtott, nagy S betű.

latinból rémlik,

- mert műveltséged magaddal hoztad -

magába foglal,

integrál, egyesít.

De mit? És honnan?

Hogyan került oda az alfa?

És mi az az ismeretlen betű?

Na tessék! Máris letakarta!

Az ember élete nem egyszerű.

Csak sikoltozz, ha nem érted.

Bár minek?

Úgysem hallja senki!

Ha számok jönnek,

hát neked véged.

Nem fogsz matematikusnak menni.

Bodzanövelő nyárban

Villanyoszlop tövén
bodzát nevel a nyár.
Az emlékek ködén
átsüt a napsugár.

Bíbor az ég alja,
mindjárt kel a Nap,
moccan egy fa gallya,
rajta gyurgyalag.

Egy vén varjú billeg
végig a sínen.
Hogy én ide illek,
nehezen hiszem.

Az eső megered.
Ott a színes ív.
Végeztünk teveled?
Új világba hív?

Falak és rések

Rések a falakon
egymással szemben.
Látni akarom
szerelmed szememben.

Félre fordítod
bástyáját fejednek,
szinte ordítod:
inkább feledlek.

Rések a falakon,
zsaluk bezárva.
Szívem salakon.
Maradok árva.

Nem galoppozik tovább

Máma már nem galoppozik tovább
a vers se, széthasadt kabát
a forma rajta.
Bármi fajta,
csak biceg, mászik lenn, a sárban.
Nem repül a ritmus és a rím egy párban
a gondolattal.
Lent marasztal,
vánszorog, nem szárnyal.
És ha küzdenél egy árnnyal,
vajon ad kezedbe fegyvert?

Régen volt, hogy megnyert
magának mindenkit a költő.
Hiába van, ha szót szóba ölt ő,
nem figyel rá senki sem.

Én, ha tervezem,
hogy verset írnék,
rám ne kényszerítsék
az új, modern stílt,
amely ritmust sem ismer, és
rímet is tilt!
Én galoppozom tovább,
ha arra tartja kedvem.
Spontán talán, és nem tervezetten.

Nyomott, ködös reggel

Füstös és ködös máma újra a reggel.
Szürke árnyak támadnak támadnak roppant sereggel.
Felhők lebegnek azt égen, a Nap nem ragyog.
Nyomott a hangulatom, én is borús vagyok.

Nyugati szél hoz homályos üzenetet.
Keleten felhők borítják el az eget.
A sínek nedvesek a pályaudvaron.
Bármerre nézek, életem csak csupa rom.

A víztorony is átnéz csak fejem fölött.
Nincsen jövőm, a múltam elköltözött.
Ha tudnám, hogy még egyszer fölkel a Nap,
lehetne talán még életem boldogabb.

Lyuk a tetőn

Nézd csak! Ott, a szemközti palatetőn
félre csúszott egy darab pala.
Ott, ahol a  szomszéd ház tűzfala
emelkedik, látszik a sötét lyuk helyén.

Vajon mi történhetett? Megfigyelő
ül titokban a palatető mögött,
távcsővel kémkedő? Vagy csak eltörött?
Mesterlövész, puskával, hogy majd lelő
valakit az ablakon keresztül?

Órákon át figyel éberen,
és ki is hallgatja talán:" Édesem,
a lelkemen olyan nagy kereszt ül,
nem tudom, mi az, ami nyomaszt."

Kit tehettek oda? Kopaszt,
újoncot, aki hibát hibára vét,
vagy profit, aki tudja, mi a tét,
a feladat, és el nem hibázza azt?

De, lám! Egy fej, egy tollas test
bújik ki most a résen.
Rég nem járhatott senki azon a részen,
és ahogy látom, erősen úgy fest,
hogy egy bagoly fészkelt be
a padlásra, hogy aztán este
elinduljon valahová vacsorára.
Nem is számít itt az ember ilyen csodára.

Szürke ködkalap

Ma reggel igen sötét az ég alja.
Mi van, ha föl sem kel többé a Nap?
Az egyik felhőt a másikba varrja
a szél, és a szívembe harap.

Nyár van, mégis fázom,
pedig még egy zakó is melegít.
Az útra a sűrű zápor
hirtelen vízpermetet terít.

Bennem is oly ködös az idő
már évek óta, mint amilyen most odakint.
Ami ebből az állapotból kinő,
mást nem teremthet csak keservet, kínt,
hát felsüthetne végre még bennem egyszer a Nap,
mielőtt mindent elmos a hideg zápor,
mert ez a nagy, szürke ködkalap
amely rám borul, a létezésben gátol.

Fehérnek hagyni

Maradjon mindig fehér,
ami a szívig elér,
még akkor is, ha már
nem lesz forró a nyár!

Távolsági busz a fennsík felé

A busz egyre prüszköl, míg kapaszkodik,
és ahogyan felér, lefut az élet
a fejből a lábba, és nem is félek,
a világ kifakul, elfehéredik,
lélekerőmből még annyira telik,
hogy odaszóljak annak a mellettem ülő,
harminccal is idősebb hölgynek:
hadd üljek le, mielőtt még leesem a lépcsőn,
vagy a fehérek megölnek!

Rám néz és felpattan, én meg csak lesem:
üljön le, hamar, de tényleg, aranyom!,
valami baj lehet valóban velem,
de a leülést akkor ki nem hagyom,
és aztán lassan visszanyeri színét
a rohamosan kifakuló világ.

Pedig lehet, hogy tovább menni innét
lett volna jobb, mint hiába várni rád.

Értéktelen gondolatfolyam

Ez az egész vacak és értéktelen.
Persze fordítva sem érhetne semmit.
Csak vártam, hogy majd elérkezik telem,
s elérek egy más világot, a lentit.

Hát elérem, de minek elé élet,
ha úgysincsen benne semmiféle jó,
s ha végig útra készen attól félek,
hogy már itt hagyott az utolsó hajó?

És hány hajó elment nélkülem végleg;
úgy hagyott itt mind, még vissza sem köszönt!
Még van is, amit mindebben megértek:
több a hely lent, mint amennyi odafönt.
Talán ezért, hogy a hullámvasúton
lent többet, mint a tetőn tartózkodom.

A Pozsonyi utca sarkán

A Pozsonyi utca sarkán jártam,
megálltam a szobor előtt.
Nem egyedül voltam, hanem párban
fiammal, aki már felnőtt,
és mégsem jelent neki semmit sem
egy szobor, mely egy sarkon áll.
Megvert, vagy megáldott vele Isten?
Nem olvas, nem telefonál.

Aztán később csak felrémlik bennem,
más is van így és nem csak ő,
akiknek esze szűk, és lelkem megretten.
Milyen lesz az a felnövő
nemzedék, amely nem tudja,
honnan jött, és hova tart?
Mi lesz e népnek útja
ha elveszít ennyi embert és magyart?

Mert ember-e az, vajon,
aki gyűlöli embertársait,
csak gúnyolódik a bajon,
ha másé, magáén pedig visít?

Zápor

Fehér vitorla a szürke ég előtt,
bedőlve siklik a vízen.
Ketten lógnak ki a másik oldalon.
Ellensúlyt tartanak,
hogy a vitorla a vízbe ne merüljön.

Meredekek, tarajosak a hullámok,
a Badacsony felett már villámlik.
A dörgést késleltetve hallani,
majdnem egy perc is eltelik.

A parti sétány üres.
Csak egy kettő megveszekedett pecás
ül a köveken, balinra várva.
A strandon most kapkodja föl
a gyékényeket a szél. Az utolsó strandolók
futva indulnak a kijárat felé.

Megtaszít a vihar szele,
és sűrű csöppekben megered
a zápor.
Csak a két makacs pecás nem mozdul
viharkabátjában.

Nincs megváltás

Magam vagyok, és nincs megváltás.
Az ég üres, csak szürke fellegek
leplezik, hogy bent a bú ás.
Miért, hogy nem szerethetek?

Csak állok, mint fenyő a szélben:
ága-tört, kopasz talán,
tanácstalan az éjben, tétlen.
Fagytól hasad majd december haván.

Miért, hogy dísze nincsen semmi?
és kiért, hogy öltözhetne fel
ezüstbe, míg a semmibe kell menni,
amikor majd a fejsze énekel?

És csak állok, fenyő, fent, a hegyben,
zordonul, magányosan,

Miért, hogy tar-kopasz a törzse?
Ha akarna, sem tudhatna menni
enyhébb tájra, langymelegebb földre,
mert e zord vidékre gyökerezett.
Miért, hogy én nem szerethetek?

Ember, mint mások

Nem vagyok keresztény, nem vagyok zsidó.
Ember vagyok, aki semmire se jó.
Nem vagyok balos, nem vagyok jobbos.
Nem vagyok arany, és nem vagyok nagy fos.
Nem vagyok az, akinek gondolsz,
hogyha rólam sokat legombolsz.
Nem vagyok ökör, és nem vagyok szamár,
noha mindegyik voltam már.
Nem szeretsz, és nem vagyok szerető.
Hiányzik, mint tüdőből levegő.
Nem vagyok hal, hogy víz alatt éljek,
de szárnyalnék, mert nem vagyok féreg,
nem vagyok egyszarvú, nem vagyok sárkány,
és nem velem ébred a Sátán.
Nem vagyok angyal, és nem vagyok isten,
nem vagyok bűntelen: ily bűnöm nincsen.
Nem vagyok hívő és nem vagyok tagadó,
kenyéren élek, ha nem jut dagadó.
Nem vagyok ács, szemed hiába mereszted,
nem hordok nálad nehezebb keresztet.
Nem vagyok arab és nem vagyok zsidó,
de bármikor készülhet nekem is bitó.
Engem is megszaggathat csahos agyar,
vagyok, mint erre sok más ember: magyar.
Nem vagyok léha, gondom, mint tenger,
vagyok, mint mások, akár egy ember.

Újra a sötét harap

(verseidet olvasva)

Újból rajtad jár az agyam,
bár sohasem hagytál még el,
büszke magányom messzire van:
újra itt van az éjjel.

Vértemen nem csillan fel a fény,
nem süti ragyogó Nap.
Ködben botorkálok, ez tény.
Belőlem sötét harap.

Nézem a vers-beli fényt, lobogást,
és újra élem a semmit.
De életet adtál: szívdobogást.
Senki sem adhatott ennyit.

Évek  óta véget is ért
számomra az élet.
Van, amit az elme még meg is ért,
csak azt nem, hogy még minek élek. 

Tengeri szoba

Billeg velem a padló.
Tengerre szállt a szobám?
Hányja magát, mint vadló.
Állni nehéz, igazán.

Vagy csak én vagyok részeg?
Megártott volna a sör?
Itt nincs tenger, sem rétek,
- és ez mindig meggyötör.

Billeg velem a padló,
annyira, hogy lefekszem.
Részeg vagyok, nem tapló,
mással nem is veszekszem.

Legvégül - III.

És legvégül már semmi sem marad,
csak a tompa, lüktető fájdalom,
áthúzódik mellkason, hátadon,
amerre akkor a seb kihasadt,
vagy a mellkason, a szegycsont alatt,
homályos és álmatlan hajnalon,
amikor azt mondod, hogy vállalom,
mégis, legalább ennyi megmaradt.

Tudat tartsa víz alatt a zátonyt,
amelyen egykor összetört hajód!
Álmaidban néha újra látod,
s többé nem fölébredni volna jó:
ébren nincs már ballaszt kidobálnod,
hogyha ki nem hajítod a valót.

Jégtáblák a Thaya folyó partján

Jégtáblák a Thaya folyó partján.

Füvön olvadó téli világ.

Pár nap tavasz eltelik, majd aztán

helyükön nyílik a gyöngyvirág.

Háttérben két templom tornya látszik,

apró házak a domboldalon,

falaikon tavaszi fény játszik,

az utakon ma még nyugalom.

Csonka tornya áll a régi várnak,

még védik a megmaradt falak

a várost. A boltok korán zárnak,

a Thayában vannak még halak.

Jég olvad a Thaya folyó partján,

a táblák közt pár csenevész fa

régmúlt tavasz hajdani szombatján.

Most nincsen jég. Milyen nagyok ma?

(A kép az Élet és Irodalom 2016. aug. 2. számában jelent meg, Theodor von Hörman: Jégtáblák a Thaya folyó partján című, magántulajdonban lévő festményének szürke árnyalatos reprodukciója)

Mesélj, hazám!

Mesélj nekem a gépkocsikról,
- autópályán álltak sorban
hóval eltemetetten!
Mesélj nekem a miniszterről,
- rádión nyugtatgatta népét,
ne induljanak gyalog!

Mesélj nekem az árokpartról,
- hogy senkit ott nem hagynak,
sőt, ha ott aludna tán, majd elzavarják.
Helyébe küldenek majd agysebészt kaszálni,
mert kell a szakmunkás a gaznak!

Mesélj a pénz szándékolt bedöntésiről,
s amint a banki részletek egekbe szöktek!
Ódákat zengj a bankadósok megmentésiről!
A bandzsa tolvajról beszélj,
aki zsebekbe pénzt lapátol!

Mesélj a csődről,
szegényekről lopók között,
szétrothadó metrókocsikról alagút-mélyen!
És szólj a rókaképú sikkasztóról,
a dohányüzletet  zsebre tevő szatírról!

Mesélj a fákról kint a Ligetben,
s hogy ledöntve állnak!
A láthatatlan verőlegényről
a szavazóbizottság előtt volt vagy két tucat.
És mesélj a népről,
amely utcáidról kitiltatott!

Mesélj nekem a réti stadionról
a kert mögött, ahol a budi állott!
És még mesélj a kórházakról,
ahol a műtétekre tömött folyosókon várnak!
Mesélj az orvosokról, mérnökökről
akik messze futnak innen!

Mesélj!...de mégsem!
Hazug mesékből már elég!

Rettegnek a fák

Egy fa topog az esőben.
Nehézkes léptei alatt
a föld szinte már beszakad.
Mintha rettegne erősen.

Pedig nem is hallik ide
a ligetből fűrész zaja,
itt van vize is, talaja,
még sincs az emberben hite.

Recseg-ropog koronája,
gallya törik, levél pereg,
felröppen egy verébsereg,
ahogy idegesen rázza.

Ej, ecetfa, nem kell félni!
Ide nem ér el a fejsze,
itt nem visít fűrészpenge,
házunk előtt van hely élni.

De a fa csak topog egyre.
Ága törik, hull a levél,
hosszú életet nem remél,
menekülne, föl egy hegyre.

Három fekete madár

Három fekete madár
zörgeti az ablakot.
Az én szívem gyászban jár:
a kedvesem elhagyott.

Amíg a három madár
ablakpárkányomon ül,
lehet tél és lehet nyár,
a szívem föl nem derül.

Három fekete madár
ne kopogj ablakomon!
Az én szívem máshol jár,
emlékeim lapozom.

Három fekete madár,
hozd vissza kedvesemet,
repülj innen messze már,
vidd el tőlem a telet!

Az utolsó tél előtt

A kertben fonnyatag
virágok inganak.
Gyér szellő lengeti
őket csendesen.
Nincsenek nagy szavak:
oly régen láttalak.
Mások a tervei
Istennek, kedvesem.

A kert most elhagyott,
szépsége megkopott.
Nem jön rá új tavasz
többé sohasem.
Akár egy rossz, kokott,
ruhája  megkopott.
Holnapra behavaz
a tél, kedvesem.

Táncol a fa

Künn, a sötétben táncol a fa,
ágaival dobol ablakomon.
Mintha csak lenne öntudata,
és tudná, táncát ráhagyom.

Dobban a föld, amint toporog,
perdül-fordul törzse körül.
Ablakomon a víz lecsorog,
mert leveléről odarepül.

Nézzük a táncot az ablakon át:
holdfény csillan föl levelén,
és senki se látja ezt a csodát,
rajtunk kívül. Csak te, meg én.

Indulunk

Indulunk.
Nagy most az izgalom,
várnak ránk túl a dombokon.
Meddig tart majd utunk?

Indulunk.
Elfog a rettenet:
most majd életet cserélhetek.
Vissza mégsem fordulunk.

Indulunk.
Levetjük, mint egy rossz cipőt,
életünk, mint elkopott, kinőtt
ruhát.  Átalakulunk? Elbukunk?

Indulunk.

A vándorló sziklák völgyében

Nézd! Az a szikla az előbb még nem ott volt.
Remeg a föld lábunk alatt, ahova lépünk.
Lomhán mozognak a völgyek, és a hegycsúcsok
helyüket változtatják, csak az ég csillagai
állnak állandóan a helyükön ebben a világban.
Legalábbis annyi ideig, amíg bölcselmünk felfogni képes,
Mercurtio, mert ki tudja, hol lesznek pár évmillió után?

De nézd, most megmoccant ismét! Ha úgy teszel,
mint aki nem figyel oda, láthatod, amint
biztos távolságra húzódik tőlünk.
Itt mi vagyunk a bevándorlók, a migráns agresszívok,
akiktől félni kell: "majd megütnek kalapáccsal,
letörnek egy szilánkot belőlem! Megcsiszolnak,
sírkőnek megfaragnak, vagy eladnak szoboranyagnak
valamelyik nagyságuk gyorsan elmúló, névtelen szobrához!"

Látod, Mercurtio, most nyugodt a táj. A sziklák
megnyugodtak, és a föld sem mocorog már talpunk alatt.
Csak a föltámadó szél szórja szemünkbe a homokot:
tehát náluk is dívik a porhintés módszere.
Hát induljunk tovább, nézzünk meg más tájakat,
ahol nem sziklák, de az emberi szellem változik!

Óda a múlthoz

Úgy szerettelek, "mint anyját gyermek"?
Nos, ez így nem is volt igaz reám.
"Mint mélyüket a hallgatag vermek"?
Nem: mint fonnyadt virág napfényt, talán!

Mint hűs esőt a kérges, löszös szik,
úgy ittam fel összes apró szavad,
elmémben mind ma is felvöröslik.
Nélkülük már nem lehetek szabad.

Sav-marta sebeimre voltál ír,
oldószer rozsdálló életemre,
amely páncél-fényezésre rábír,
hogy csilló fényt vethessek szemedbe.

De ím, csöndes pillanatainkat
otrombán törte föl bősz kedélyem,
s mert nem volt lényegem a tapintat,
ott hagytál sötét éj-meredélyen.

Mély szakadékba zuhant le lelkem;
körbe lengett a semmi, mint a csönd,
nem, mint ízed a barlangi csendben:
mint sírhantban, ha tél van odafönt.

Tavaszra nyár jött, amint szokás az,
és nyár után az ősz, ismét a tél,
bősz sivatagi szél fúj, száraz.
Létem nedvességet már nem remél.

Én tényleg megéltem pillanatra
emelkedő domboknak mámorát,
szert tehettem oly tapasztalatra,
segíthet akár a halálon át.

A "bogár és hínár" mind igaz volt.
Tanubizonyságként még itt vagyok.
Lelkemen volt talán nagy a vakfolt,
szerelmem, vajon benned mit hagyott?

Időm lejár. Elnémulni lassan,
ez az a sors, ami rendeltetett,
de ha föltekintek, egy csillagban
megpillantom ragyogó szemedet.

A fák tánca előtti napon

Ahogyan a kanyarba értünk, hirtelen
vízzé vált a levegő, és a szélvédőn,
mint lepel ömlött végig. Néztem fürkészőn
az útpadkát, le ne essünk a szirteken,
ahol csak pár csenevész fa kapaszkodott
a meredélyen ujjaival a falba.
Hogy is lehetett mindkettőnk ilyen marha,
vagy pontosabban szólva elbizakodott;
aki  ilyenkor indul útra esztelen,
amikor tudja, hogy az ítéletidő
közel, és nincsen oly rövid menetidő
elkerülni! Hiába volt az intelem.

Négy-öt fa szaladt mellettünk a völgybe le,
Mások ott dülöngéltek a hegyoldalon,
részegen: kitikkadtak a tűző napon,
és most habzsolják magukba az életet.
Holnapra végleg elcsitul majd a zápor,
az éjen ismét látható lesz majd az ég
milliónyi csillagával égve fent, még
a Hold is feljön, az lesz az éji mámor.
Ha újra erre járnánk holnap éjszaka,
látnánk táncolni a fákat az oldalon.
Az éjben világló holdfény az oltalom:
bárhogy ropják táncuk, nincs verejték-szaga.

Édes kisfiam!

Este randevúra menni
értelmetlenül veszélyes.
Lelőnek helyben, csak ennyi;
sötétedés után esélyes.

Mióta bandák fosztogatnak
- bemondta tegnap is a rádió -,
megfogalmazod magadnak,
szép a randevú, de élni jó.

Felszólításkor lőnek
a járőrök alkonyat után
- nem lehet megadni ennyi főnek
az éji biztonságot bután.

Hát este nem menj randevúra!
Jobb, ha élsz még egy kicsit,
de fejedet mégse hajtsd le búra!
Ki látott már ilyen csacsit?!

Uszítottak

Kéken uszít a plakát,
pénzzel tömi ki magát
valakiknek a zsebe.
Törvényt szeg jogtalanul.
Aki azokból tanul,
nem kérdi, hogy lehet-e
magyart ölni, vagy cigányt.
Eszi, amit odahányt
elébe a hatalom.
Mint disznó, moslékon él,
méltóságot nem remél,
erről szól a dalom.

Disznó ólban tartva jó,
könnyen felhizlalható,
levágják, ha kell.
Akinek szól a plakát,
ólban hizlalja hasát,
neki megfelel.
Más a disznót nem eszi,
a bűzét nem viseli.
Nem jönne ide.
Böllér, aki riogat,
ragaszt kék plakátokat.
Hazug a hite.

A vendéglő teraszán

A vendéglő teraszán ültünk,
és ő beszélt, csak beszélt.
Nem volt még közös múltunk,
és szavát elvitte a szél,

pedig figyeltem rá nagyon,
szinte csüggtem ajkain.
Nem érdekelt pénz, sem vagyon,
és szívesen túladnék a main,

ha ülhetnék vele még
egyszer a vendéglő teraszán.
Nem lenne belőle elég
több életre sem talán.

A pincér jött, ő kólát
kért én hozattam egy sört.
Nem ért rá, csak egy órát.
Ez nagyon meggyötört.

Úgy ment el tőlem,
hogy nem láttam soha sem,
kerestem sok nőben,
de azóta sem lelem.

És csak ülök egyre ma is
a vendéglő teraszán.
Egész életem hamis,
szigorún, nem lazán

élem, és amíg lehet
egyre csak várom őt.
Próbáltam vele és veled,
de egész életem csak csőd.

Joseph Brodksy: Belfasti dallam

(fordítás)

Ez a lány a veszélyes városból.
Rövidre nyírta haját,
nehogy a szemébe lógjon,
ha ellátja valaki baját.

Emlékeit hajtogatja, lámpaernyőként.
Tőzeget gyűjt a lápon,
és otthon zöldséget főz. Lelőtték
helyben. Ma is látom.
Több az égbolt erre, mint
a föld. Így hangja, tekintete,
amivel szemedbe tekint,
szürke, mint kikapcsolt villanykörte.
Térdig érő, rakott szoknya;
a szemet a lábra vezeti.
Szeretve, ölve álmodom róla,
mert városa olyan kicsi.

Az igaz fehérsége

(Procol Harum után szabadon)

Kihagytuk a fandangót,
és pörögtünk, mint fény körül a lepkék,
amíg inogni láttam a padlót,
de a tömegből a folytatást követelték.

A szoba táncolt köröttünk,
a mennyezet a felhőkbe szállt,
hirtelen már nem is röhögtünk,
mindkettőnk a másikra várt.

Később, hogy mesélni kezdett,
arca egészen átszellemült,
és ez volt még csak a kezdet.
Azután szinte elröpült.

Semmi oka nincs rá, mondta,
de majdnem kézzel fogható
a tény. Nem legenda, monda,
az igazság fehér, mint a hó.

De én nem terítettem
még ki lapjaimat,
egészen eltökélt lettem,
hogy nem hagyom többé magamat.

Nem hagyom, hogy éppen ő
legyen a veszta szüzek egyike,
akik majd átmennek a hegyen,
mindegy, hogy engedik-e.

Bár a szemem végig nyitva volt,
de épp így zárva is lehetett,
mert láttam a távozó hajót,
és mögötte a parti hegyeket,

noha valójában akkor
már kint voltunk a nyílt vízen,
és ha támad is az aggkor,
én majd akkor sem hiszem,

hogy nem valódi sellő ült velem,
akit a vizeknek istene
küldött értem, vagy nekem.
Mindegy, hogy elhiszem-e.

Szóltam is hozzá valamit,
de ő már nem válaszolt.
Folyton csak dúdolta dalait.
Hirtelen mérgem nem volt indokolt:

ha az a dal volt a szerelem,
akkor királynője volt a nevetés,
és ha a hátulsó előre kerül,
az igazság piszka sem kevés

tisztaság; hogyha szám kártyaasztal,
ami fejemből kinéz,
a tengerfenék vár, ott marasztal.
Odáig lemerülni nem nehéz.

A szerelmet űzve

Vártam a szerelemre,
csak nem érkezett.
Megpróbáltam ravaszul becserkészni,
túljárt eszemen, elillant.
Vadásztam rá, űztem,
elmenekült előlem.
Lepkehálóval szaladtam utána,
orra buktam a földön.
Kalitkába zártam volna,
elröppent.
Végleg lemondtam róla,
összetörte szívemet,
mielőtt elhagyott.

Nem azonos dolgok

Szinte látom,

ahogyan megráztad a fejed

szomorúan mosolyogva,

amikor megkérdeztem,

nem lehetne-e mégis.

Pedig azt válaszoltad,

nem haragszol,

de a megbocsátás

és a szerelem

nem azonos dolgok.

Ötven kiló

Ötven kiló vagyok. Vasággyal,
ahogy' azt mondani szokás,
de a szívem tele van vággyal,
amely bennem üreget ás.

Vágyom szép életre, ruhára,
de sehol sem látszik kiút:
kerestem, nem kaptam munkát ma,
itt marad, aki ide jut.

Szállásom nincs, pénzem elfogyott,
még jó, hogy most itt van a nyár,
egy nadrágom van, az is kopott,
cipőm rég talpalásra vár.

Élek, mint az ég madarai:
nem tudom, mit hoz a holnap,
de nehezebb lesz, mint a mai.
Hozzám csak a verebek szólnak.

Sapkám két napja üresen maradt.
Elvinné úgyis a kolduskirály,
ha adna bárki egypár garast.
Miért nem szállok, mint a sirály?

Fölmenni a híd tetejére,
mint a két srác tegnapelőtt,
megnézheted, piros-e a vére
annak, aki nincsen szem előtt.

Idegenül otthon

Saját hazámban idegen vagyok:
különbözöm a többitől.
Az, amit magam után hagyok,
akár egy kémény, majd ledől.

Másként beszélnek erre a népek,
másként nő rajtuk a haj,
félnek tőlem, én tőlük félek,
egy félreértés, kész a baj.

Ide születtem. Köt a vérség.
Rossz sorom vethetett ide,
hittem, hogy majd megtart a hűség,
de itt senkinek sincs hite.

Idegen vagyok saját hazámban:
másként érzek, gondolkodom,
amint éreznek, gondolnak százak,
és én sokat már nem változom.

Volt egy szerelem

Azon jár az agyam,
hogy' maradhattál volna velem
az idők végezetéig,
hogy véget ne érjen nyaram.
De a virág nem érte meg telem,
és a termést ősszel letépik.
Talán ha megnyúzlak,
és bőrödet magamra öltöm,
velem maradtál volna mindig.
Az iszony csápjai kúsznak
végig borzongó bőrömön,
és az őrületet rám hintik,
amint fölmerül az ötlet:
én teljes egészben szerettelek.
De hiszen egy vagy már velem!
A semmi bennem süvölthet,
szaggathatnak zord őrületek,
de volt egy szerelmem.

Én maradok, a világ változik

Nem is tudom, hogyan lehet
elfelejteni szerelmedet.
Hiába jön a nyárra ősz,
emléked még velem időz.
Hiába jön az őszre tél,
alakod mindig elkísér,
és hiába jön az új tavasz,
arcod hiánya behavaz.

Jöhet tavaszra újra nyár,
az én szívem még visszavár,
és őszbe fordulhat megint,
az avarból szemed rám tekint.
Elmúlhat tél, és sok tavasz,
szívem még mindig rád szavaz,
bár agyam addigra tudja jól,
életed régen nem rólam szól.