Az anyai pofonról

Fent az égen ragyognak a csillagok,
nem tudom, hogy ki vagyok,
csak azt tudom, kivagyok.

Úgy megszidott engemet a jó anyám,
azt mondta, hogy nyakon vág,
azt mondta, hogy nyakon vág.

Ha nyakon vág, megtudom, hogy ki vagyok,
a kezei jó nagyok,
a kezei jó nagyok.

Azután az egész égbolt felragyog,
szikráznak a csillagok,
szikráznak a csillagok.

A nyomor

A nyomor nem erkölcs, mert az éhség öl,
széplelked a léttel hiába pöröl:
koldus szívben nem virágzik ki a szeretet.
A nyomornak nincs romantikája,
lehajolni hozzá kesztyűben sosem lehet.
A nyomor bűzlik, mint dög zöldes hája,
csakis számításból keresi kegyedet.
A koldus rothad, úgy él, mint egy féreg, lárva,
de embert láss benne, és ne szemetet!

Júliának

Júlia, látod, nem válaszoltál nekem,
míg én írtam levelet vagy harmincat is,
az én szívemben igaz volt a szerelem,
és akkor még magam sem voltam hamis.

Az egyet, amit megkaptam tőled
- mázsányi disznókat láttál, írtad -,
fiókom őrizte, s szívem, mint őr eb,
és nem jött több levél, hogy hírt ad.

Júlia, látod, elment az élet,
már negyven év is hogy elrepült,
és az ember - én - azóta is csak téved;
saját sorsától sehogy sem menekül.

Sikoltanék

Sikoltanék,de most már nem lehet,
hát megfegyelmezem magam.
Forró nyárra vágytam, kaptam telet,
és tavaszom már messze van.

Hát egyre fújom csak az éneket,
amíg belereped agyam.
Nem leszek koldus, aki kéreget,
rimánkodik szánalmasan.

Az egyre távolodó életet
rímbe, ritmusba szorítom én,
amióta így szólt: ég veled,
úgysincsen többé remény.

Sikoltanék, de nem lehet,
hát fegyelmezem magam,
csak versem az, ami be nem reked,
és szól a végig, ami még hátra van.

Hidegben eltörik

Persze, sokkal jobb lenne,
ha csillogna, átlátszó lenne,
kristályos és, mondjuk, kettőstörő is.
Nem kell, hogy optikailag aktív legyen,
de legalább bontaná a fényt spektrumára,
ha átesik rajta!
Vagy - felpolírozva - verje vissza
(hacsak nem abszolut fekete,
hogy mindent elnyeljen)!

De - azt hiszem - így kell elfogadni,
ahogyan van:
amorfan, alak és rácsszerkezet nélkül,
kristálylapok és szimmetria elemek nélkül,
opakon,
és, hogy olyan seszínű, piszkos szürke módon
szórja szét a ráeső fényt;
földes törésűnek, és olyan keménységgel,
hogy még a talk is megkarcolhassa,
aztán, ha valamit
bele szeretne karcolni a valóságba,
mindig úgy adódjon, hogy magamaga kenődik fel rá
jelként,
és ne bevésse belé jelenlétét,
hiszen szinte minden keményebb nála
a környezetében.

Persze, hidat, vártornyot, családi házat
nem lehet belőle építeni,
és talán túl könnyen alakítható,
faragható, formázható.
Kivéve, ha nagy hidegbe kerül.
Akkor merevvé, rideggé válik,
nem alakul,
hanem eltörik.

Egy kis komcsizás

A FIDESZ bolsijai komcsizzák az államuktól a saját alaptörvényük szerint - és közigazgatási tananyaguk szerint is - független bírákat.
Ha az elszámoltatási biztos narancselvtárs Budai Gyula lenne az egyetlen valódi bolsi a FIDESZ-ben, tahósága, ignoranciája és kulturálatlansága elnézhető lenne, hiszen amúgy nyilván igen elvhű, jó elvtársa a Pártnak. Csakhogy a többségi (úgy is, mint bolsevik) Párt prominens politikusai mára gyakorlatilag egytől-egyig átvették elődeik, a Horthy-éra pöffeszkedő nagybirtokosait kiszolgálók, a nácizmusba és sztálinizmusba valamint a fidesz-illiberalitásba átmentett brutális-tahó mentalitását, és még nem is titkolják. Csak ma orwelli jólbeszélül "polgárinak" és "kereszténynek" nevezik.

És ezen a gyökérségen - illetve a Párttagok bolsi-náci mentalitásán - az sem segít, ha az elvtárs legközelebb nem hagyja bekapcsolva a mikrofonját, csak az, ha majd végleg kipusztul a fajtája, mint ahogyan a dinoszauruszok is kidöglöttek a mezozoikum végén.

Mert tisztázzuk csak! Budai Gyula nem személyesen komcsizik. Ez a fajta mentalitás a FIDESZ gyökereinek (úgy is, mint illiberálisa tahóinak) lényege.

Arról az apróságról már nem is beszélünk, hogy Budai Gyula elvtárs (ma már narancsbolsi elvtárs) a ma kommunistának nevezett rendszer katonai ügyészeként (elvtársaként) kezdte máig töretlenül ívelő karrierjét sok más vörös bolsevikból narancs bolsevikká átszíneződött társához hasonló módon. Azután - sok más FIDESZ-prominenshez hasonló módon - köztörvényes bűncselekménnyel - ő éppen ügyvédi irodájával magánokirat-hamisításban játszott szerepet - folytatta, amelyből annak felderítetlensége miatti elévülése következtében nem emeltek ellene sosem vádat. Később jószolgálataira való tekintettel a vizsgálatot is befejeztette az elvtárs ellen az illiberális államot építő Párt (nyilván vezére utasítására). Ezek után kezdett jogi tanácsokat adni mai elvtársainak, a FIDESZ bolsevik (többségi) pártnak.

Csak a csípőjét feledném!

Csak a csípőjét tudnám feledni!
Mellei ívét, szeme mosolyát
mára szinte elnyelte a semmi;
tudom, most azt mondod nekem, nahát!

Talán Anna hangja volt oly selymes,
mint az övé, mint amilyen a rét
Juhásznál. Olyan mélyen keserves,
hogy nem élhetjük folyton a mesét!

Csak a csípőjét tudnám feledni,
két apró kezét kezeim között,
kék szín ruháját, és azt a semmit,
ami, hogy elment, helyébe költözött!

A múlt idő nyomában

Lassú tűzben piruló hónap,
ne higgyél a hazudós szónak!
Ne higgy semmi igéretnek
azoktól, akik megvetnek!
Mert csak a láb lóg ki a böröndből,
a lélek úgyis belül dörömböl.
Ha kinyitod, száll, mint füst, feketén,
elszáll, mint a te meg én.

Látom az évet már elfogyni.
Kilyukadt, mint egy használt zokni.
Az élet megy át szürreálba,
egyre gyorsul, nemhogy leállna.
Szeretkeztél egy délutánon,
elszállt, mint egy hajnali álom.
Kirepült a nyitpott ablakon,
már a hangját sem hallhatom.

Rossz huzalozás bent a fejben,
fekete légy a fehér tejben.
Dobozba bezárva lábatlanul.
A lélek repülni így nem tanul.
Ágra akasztva leng a hinta.
Rézpénz szétszóródva, mint a
kukorica a tyúkoknak.
Már a napok egyre fogynak.

Lassú tűzben égő évek.
Lassan már a végükre érek.
Hóval befújtak a szelek,
a kedély már nem hempereg.
Hideg szélben egy fakolostor,
tornyában a semmi kolompol,
az ajtaja rég leszakadt.
A templom végleg üres maradt.

November vége

Éktelen égen sodródó Nap,
hideg szélben didergő hónap.
Dérrel bevont a fakolostor,
amelyben a lélek kolompol.

Száraz ágak levelek híján.
Szél süvöltöz a lelkek hídján.
Véget ért már a nyár, jön a tél.
A fagyban az élet elalél.

A tavasz már messzire tőlünk,
csak saját leveinkben fővünk.
Tűz ég, de csak a bogrács alatt,
a szív-melegből ennyi maradt.

Véget ér majd lassan az élet.
Már nem a holnapoknak élek.
Zúzmara lepi a csipkebokrot,
hogy lehet így az ember boldog?

Szó nem szól már a sivatagban.
A kőtáblát kézhez sem kaptam.
Kihűlt köröttünk már az ég is,
a hóban tovább megyünk mégis.

Fehér elefánt

Ne gondolj a fehér elefántra,
bár ott van kamra és pitvar között.
Fölengedted a cseresznyefára,
s a két piros szem beléd költözött.

Ne gondolj rá, hiszen már a részed,
ha róla még beszélni sem szabad!
A gyümölcskertész néha nap téved,
hogy két cseresznyével lehet szabad.

Ne gondolj rá, hiszen az a két szem
nem is piros, és a fül sem fehér.
Hiába is mondanád, nem értem,
a kamrába az elefánt befér,
és a fát sem kaphatod meg készen:
magad nevelted föl a két szemért.

Ne gondolj a fehér elefántra!
Az a két szem már nem neked ragyog.
A fa kidől. Nem sok idő van hátra.
Hisz' már mondtad: most boldog vagyok.

Nem hallod?

Nem hallod?
Folyton sikolt, dadog, üvölt a Lét.
Mint őrült motyog, forog, saját húsát tépi,
ahol te nem látsz mást, csak tündérmesét.

Nem hallod?
Döccen, csikorog a ritmus, a rím.
Sínen kerék sikolt, míg átrobog,
s a fényeket vörösre festi a kín.

Nem hallod?
Itt kis madár nem csacsog, dalol,
csermely nem csobog, nem pompázik virág.
Ha itt hagyod, meg is értem valahol.

Nem hallod?
A részeg nyomor öklend a versben.
Nem mondhatom el szebben, mint tudom,
csak köznapi módon, darabosan, nyersen.

Amikor nagy leszek

Amikor majd nagy leszek,
nagy költővé válok.
Dőlnek belém majd szeszek,
ragadnak rám a lányok.

Ha nagy költő leszek,
rám csak kritikus károg.
Mindenki más szerint remek
lesz minden, amit csinálok.

Amikor majd nagy leszek,
simán odébbállok
onnan, ahol nem szeretnek,
és más helyet találok.

Amikor nagy leszek,
mindenre fittyet hányok.
Megalkuvásban részt nem veszek,
dörögjenek rám hitványok.

Menj el!

Most menj el,
és ne gyere vissza többé,
akkor se, ha hívlak,
hogyha könyörgök!

Már elszakadtam tőled,
halvánnyá váltál, köddé.
Szinte alig bírlak,
nyomod szívemet,
mint sárgöröngyök.

Ne lebegjen arcod
felhőben, az égen!
Hadd vívjam a harcot
egyedül, mint régen!

Ne nézzen szemed rám
falevelek közül!
Hadd legyen, hogy eztán
szívem másnak örül!

Most menj el,
és ne kísérts engem többé,
akkor sem, ha szétesem!

Mocskoljam magam szennyel;
válj csak szürke köddé
egykor volt szerelem!

Mintha imádkoznál

Mintha imádkoznál, verset úgy kell írni,
akkor is, ha már nincs semmi hited,
amikor a léttel már nem lehet bírni,
és nincs olvasód, ha van, az kinevet.

Csakis az igazat írhatod meg benne,
akkor is, ha csal, és hazudik a szád,
és ha a sorokra életed rámenne,
megkéselnek, rád lő egy ágyunaszád.

Nem ér semmit, ha csak szép szavakkal játszol,
ha csak zsonglőr vagy a betűtengeren;
ha másnál egy fejjel magasabbnak látszol,
guggolj le, árnyékba bújjál el velem!

Verset úgy kell írni, mint aki fohászt mond,
pedig jól tudja, hogy nincsen már kinek,
és mindegyik hangja nyugalom-falat bont.
Írni mást is lehet verset. De minek?

Fiatal és keserű

Egy szót vártam, de elmaradt.
Máshonnan érkezett.
Rám fagyott, de már meghasadt
rajtam a vértezet.

Megfuttatott. Atomcsapás!
Vesd el jobbra magad!
A menetre volt ez a ráadás.
De a kín megmaradt.

Levegő híján voltam, és
elegem volt nagyon.
A hadnagy volt velünk gané,
gondoltam, nem hagyom.

Levágtam magam a földre akkor,
mindegy volt már nekem,
hogy nem érhet el majd az aggkor,
és meddig tart életem.

- Le ne vegye a gázálarcot! -
tajtékozott a szám.
Én nem adom még föl a harcot!
Ketten ugrottak rám.

Fiatal voltam, és keserű
volt szívem, de erős.
Amikor szólt a hegedű,
táncom volt levegős.

Kacagott eső a hátamon,
sírt vas talpam alatt.
Az érzést, ha tudom, átadom,
már ami még bennem maradt.

Levelet vártam. Nem érkezett,
és többé már soha.
Úgy  élek, mint aki vétkezett,
és a sorsa is mostoha.

A múltam néha meghasad.
Szilánkban jön elő,
ami volt, és ami elmaradt.
Az egész leverő.

Lehetett volna másképpen is.
Nem égetne hiány.
De csak egyszer történhetett genezis,
és az eredmény silány.

Ma panaszra nem lehet okom,
cserélnének velem sokan.
Másra nem, magamra fogom,
hogy nem élek boldogan.

Ezra Pound: Historion

műfordítás

No man hath dared to write this thing as yet,
And yet I know, how that the souls of all men great
At times pass athrough us,
And we are melted into them, and are not
Save reflexions of their souls.
Thus am I Dante for a space and am
One Francois Villon, ballad-lord and thief,
Or am such holy ones I may not write
Lest blasphemy be writ against my name;
This for an instant and the flame is gone.

'Tis as in midmost us there glows a sphere
Translucent, molten gold, that is the "I"
And into this some form projects itself:
Christus, or John, or eke the Florentine;
And as the clear space is not if a form's
Imposed thereon,
So cease we from all being for the time,
And these, the Masters of the Soul, live on.


Ember nem írta még le soha ezt,
bár tudom, hogy minden lélek nagy,
ha rajta üt a gyorsuló idő,
és habár beléjük olvadunk,
nem tükröződik bennünk lényegük.
Így jómagam lennék tán Villon is,
a ballada-úr, és gazember lopó?
Vagy én lennék-e Dante is, magam,
vagy más hasonló nagyság lennék én?
Balszfémiával állíthatnám csak:
a szellem világa röpke pillanat.

Közöttünk mint egy fénylő gömb, ragyog
átlátszó, olvadt, aranyként az "én",
és e formába vetíti be magát
Krisztus, János és Florenti is
mint a tér sem üres, ha egy forma
ott található,
tartózkodj az régmúlt létezőktől,
és a Lélek Mesterei élnek majd.

Hajózunk

"Magyar" nyelven a dilettáns*
pejoratív fogalom.
Ha nem tudom, mi az a szextáns,
és nem is akarom,
matróz attól még lehetek,
nem kell ahhoz sok ész.
Húzd a vitorlát, a kötelet,
és megy a hajó, tengerész!

A kalózhajót megláthatom,
ha az üveg a szememen.
Az árbocra a kötélhágcsón
te is feljöhetsz velem,
és ha nem tudod, hogy mit jelent
a szél felől, s -alól,
majd megtanulod a fedélzeten,
ha a mestered rád szól.

Rímben írni, én jól tudom,
ma már nem érdemes:
a szerkesztő-szállítmányozó
nem vitorlás hajót keres.
De ha a vásznakat felvonod
és a nyílt vízre kimész,
még mindig lesz pár utasod,
aki fedélzetedről kinéz.


* műkedvelő, műértő, nem professzionális: azaz nem a művészetből él

Eszmélet 6./1-2

Már nem hiszem, hogy a magyarázat

mind kívül található,
bár felhőkig érhet a gyalázat,
és a világ, mint a hó;
nem oly fehér, de olyan hideg,
jeges sivatag,
s bár komplex, megérteni lehet,
de megértheted magad?

Az érzés bár nem belül fakad,
de ott található.
Az ember néha magának tagad,
és fekete, mint a tó;
felszíne sima, de a mélyben, lent
zubog, és forr nagyon.
És nem segít rajta az ima,
sem az, hogy á, hagyom!

A szenvedés belül marad,
és korlát csak a beszéd,
hogy közöttük megtarthasd magad.
Ha elveszíti eszét
az ember, néha a rettenet
magából tör elő,
Csak a megértés, a szeretet;
nem segít más erő.

A bűnöket, naiv vagyok,
ha magamra veszem.
Ha azt hiszem, hogy kívül az ok,
hát elment az eszem.
Ha érthető ok nincsen,
és a szenvedés marad,
osztozhatsz bármilyen kincsen,
de az ok te vagy, magad.

Agyam erdejében

Az agynak erdején bolyongva
elvesztem az emlékek között.
Kívül szótlan vagyok, mogorva.
A bánat újra belém költözött.

Vannak fényes tisztások ott
a homályos, sűrű vadon mélyén,
de rájuk többé nem találhatok.
Eltévedtem, hiába kérdem: miért én?

Lidércláng csap bokorból felém,
mocsár inog meg talpaim alatt.
Túljutottam már rengetegem felén?
Körbe járok? Életem nem haladt.

Az agynak erdejében járva
bolyongok foszlott emlékek között,
úttévesztve, mint gyermek, egy árva.
Az élet ez, amelyet agyam visszatükrözött.

Nincs élet szerelem nélkül

Ha nincs lehetőség vagy képesség,
a vágy akkor is megmarad.
Kell a világnak, szét ne essék,
hogy kergessünk álmokat.

Elmegy a tavasz, múlik a nyár is,
támad az ősz és már itt is a tél.
Most kezdődött, vége máris?
Vágy nélkül az ember mit remél?

Érte szól még minden a dalban.
Hogy hallgassak, nem tehetem,
mindegy, hangosan mondom, halkan,
nincs élet, ha nincs szerelem.

A bűnszövetkezetek természetrajza

A FIDESZ bolsijai komcsizzák az államuktól a saját alaptörvényük szerint
- és a közigazgatási tananyaguk szerint is - független bírákat.
Ha az elszámoltatási biztos narancselvtárs Budai Gyula lenne az egyetlen valódi bolsi a FIDESZ-ben, tahósága, ignoranciája és kulturálatlansága elnézhető lenne, hiszen amúgy nyilván igen elvhű, jó elvtársa a Pártnak. Csakhogy a többségi (úgy is, mint bolsevik) Párt prominens politikusai mára gyakorlatilag egytől-egyig átvették elődeik, a Horthy-éra pöffeszkedő nagybirtokosait kiszolgálók, a nácizmus és a sztálinizmus valamint a FIDESZ-illiberalitásba átmentett brutális-tahó mentalitását, és még nem is titkolják. Csak ma orwelli jólbeszélül "polgárinak" és "kereszténynek" nevezik.
És ezen a gyökérségen - illetve a FIDESZ bolsi-náci mentalitásán - az sem segít,
ha az elvtárs legközelebb nem hagyja bekapcsolva a mikrofonját, csak az, ha majd végleg kipusztul a fajtája, mint ahogyan a dinoszauruszok is kidöglöttek a mezozoikum végén.
Mert tisztázzuk csak! Budai Gyula nem személyesen komcsizik. Ez a náci-bolsi mentalitás a FIDESZ gyökereinek (úgy is,, mint illiberálisa tahóinak) lényege.
Arról az apróságról már nem is beszélünk, hogy Budai Gyula elvtárs (ma már narancsbolsi elvtárs) a ma kommunistának nevezett rendszer katonai ügyészeként (elvtársaként) kezdte máig töretlenül ívelő karrierjét sok más vörös bolsevikból narancs bolsevikká átszíneződött társához hasonló módon. Azután - más FIDESZ-prominenshez hasonló módon - köztörvényes bűncselekménnyel - ő éppen ügyvédi irodájával magánokirat-hamisításban játszott szerepet - folytatta, amelyből annak felderítetlensége miatti elévülése következtében nem emeltek ellene sosem vádat. Később jószolgálataira való tekintettel a vizsgálatot is befejeztette az elvtárs ellen az illiberális államot építő Párt. Ezek után kezdett jogi tanácsokat adni mai elvtársainak, a FIDESZ bolsevik (többségi) pártnak.

Emlékezem rád

Egy verssor, egy dallam,
egy mondatrész egy filmben,
egy felriasztó éji hang:
elég, hogy emlékezzem rád.

Tűnődve megállok, halkan
sorok szólnak bennem, versben,
felbuzog, ami lappang,
pedig azt sem tudom, hogyan iszod teád.

Megáll a szívverés, nem dobog verő.
A pillanat, mint eltört sütemény,
teához, délután. Metsz a levegő,
a világ fakó, nincs benne remény.

Kimozdulok, majd tovább megyek.
Beindul agy, újra lép a láb,
kopnak ismét, emelkednek hegyek.
Fakul a kép, de emlékezem rád.

Ez lesz az utunk?

Hajnalban keltünk, akár a tömeg,
s míg testek között lökődtünk buszon,
- mindig zsúfoltak voltak, szűkösek -,
egyre mondtuk, jaj, mennyire únom!

 Mindig ugyanaz az esztergapad,
a vetélő is ugyanúgy szalad,
a szövőszék mellett kösd be hajad,
nyolc órán át majd nyűdd csak a vasat!

A szombat szürke, akár a hétfő,
és még vasárnap sincsen pihenés:
az építkezéshez még kell két fő,
a fizetés pedig nagyon kevés.

Árkot ásni csákánnyal hétszámra,
tégláról-téglára rakni falat.
Nem volt szükség ehhez tudományra,
hittük, a világ jó felé halad.

Nosztalgia? Fiatalok voltunk,
ott buzgott bennünk még a tetterő;
ha bedöglött, autót is toltunk,
bátor volt mindünk de nem vakmerő.

Nem hiszem, hogy csak illúzió volt:
hit, és egy nagy kísérlet volt csupán,
összedőlt: lelkünkön ne legyen folt,
s ne szomorkodjunk elmúltán bután!

Elment, akárcsak a fiatalság,
tovatűnt, mint egy fényes pillanat.
Jövőnk akkor is, mint ma, elcsalták.
A szabadságra remény sem maradt.

Most hajnalban kelünk, mint a tömeg,
de munkánkból megélni már nem tudunk.
Új uraink is buták, dölyfösek.
Amerre visznek, az lesz az utunk?

Köszöntő

A vers nagyasszonyához szólok mostan.
Szív az értelemmel nála egybecseng
a versben. Én csak egy köszöntőt hoztam;
ez nem oly vers, min az ember elmereng.

Jobbak leszünk mind olvasván az írást,
a verset, amely a tolladból fakad,
néha a torkunkat szorítja sírás
ahogyan versben megosztod magad.

Vannak költők szép számban itt e honban,
majdnem mindegyikük egy külön világ.
A Te helyed közöttük régen ott van,
és nincs irigység, amely onnan kirág.
És mivel most a születésnapod van,
hát köszöntsön ez a vers és sok virág!

Átszaladni a piroson

Futnom kellett volna a villamos után.
Átszaladni még a piroson,
míg zöldre vált, nem várni meg bután,
amint az életem végleg eloson.

Egy villamosról mindig lemaradunk,
arról, amelyen az élet utazik.
Soha sincs elég erős akaratunk,
hogy elszaladjunk vele a falig.

Sárgák a levelek az ablakom alatt,
kint a novemberi köd didereg.
Ez az élet projekt nem sokat haladt
az évtizedek alatt veletek.

Ritkul a levél odakint az ágon,
mint fog a szájban, haj a fejtetőn.
A csodát én már régóta nem várom.
Kalapban megyek az őszi esőn.

Futottam is a villamos után
akkor ott, mégis elhagyott.
Elmúlt életeket sajnálok bután,
és már nem remélek holnapot.

Jön a tél

Kerten át, a fák között
az ősz lopva beszökött.
Potyog róluk a levél,
hordja-fújja azt a szél.

Fénylő nyaram messze már,
nem süt rám a napsugár.
Felhő fedi az eget.
Elhagyott. Már nem szeret.

Az avaron lépkedek.
Azt se mondta, ég veled.
Holnap érkezik a tél.
A hajam már hófehér.

Nem változott semmi sem

Ne hidd, hogy bármi változott,
hogy Napom leáldozott!
Vagyok, mint szélfútta levél,
fagyott, ha jön a téli szél,
bár szemem tavaszra rácsodálkozott.

Ne hidd, hogy elfeledhetem
azt az időt veled, velem!
Tudom, hogy rég volt már a dél,
itt az ajtón kopog a tél,
de az emlék megmaradt nekem.

S ne hidd, hogy én még azt hiszem,
lehetne szebb az életem!
Tudom, hogy rég elmúlt a nyár,
és rám a tél fehérje vár:
nem érdekel, mi lesz velem.

Itt nem változik már semmi sem.

Ostoba vénember

Ostoba, szomorú, fáradt vénember:
olyan, aki soha már élni sem mer.
Lassan baktat a ragadós sárban,
azt sem nézve, hogy mennyi van hátra.

Ostoba, konok és fafejű vénség.
Folyton kerüli a jó meg a szépség.
Élni a múltban él csak, félek,
olykor álmodik benne a lélek.

Ostoba, önző, makacs öregember,
amije van, azzal élni nem mer.
Amije nincs, folyton azt sajnálja,
jó szerencséjét a pokolra kívánja.

Le akarom írni

Le akarom írmi az ősöreg HÉV döcögését.
A ficamos nőt, aki sántít; a Dunát, ahogyan árad.
A kínt, ami gyomron vág és hirtelen görnyeszt hétrét,
amikor már saját elméd sem marad várad.

Le akarom írni a gémeskutat a pusztán,
hogyan árad abból a bűz, a dögtetemé,
mint retteg a lét, jaj, a holnapot, csak megúsznám!,
és hogy' vacog ágyakban úgy éjfél felé.

Le akarom írni, hogy mindegy még a kín is,
amikor az ember néha lebegve lép,
hogy a képzelet olykor olyan világba elvisz,
hogy elhalványul minden templomi kép.

S le akarom írni, milyen a bíbor hajnal,
ha egy vonatablakból a bozót fölött ragyog,
s, hogy hiszem,'a boldogság sem járhat mindig bajjal,
még akkor sem, ha csupán ember vagyok.

Jadvigáról

Majdnem egy hétig boldog voltam
(nem vagyok fajsúlyos, mint András).
Azóta csak lézengek holtan,
szövegelek folyton, mert nincs más.

Boldog voltam majdnem egy hétig.
Szinte folyton a légen jártam,
volt, hogy fölrepültem az égig,
mint András, Jadvigámat láttam.

Messze fújta a szél el tőlem
ölembe hullott boldogságom;
sosem csalódom többé nőben,
előttem csak Jadvigám látom.

Homályos minden már a hídról,
pára gomolyog a hegyek ormán.
Nem feledkezhetem a kínról,
melyet egykor Jadviga rótt rám.

Lassan a ködbe fullad minden:
barátság, egykor volt szerelem,
de Jadvigámat őrzöm: kincsem,
és amíg élek, nem feledem.

Magyar vagyok

Magyar vagyok a Duna partjáról.
Rólam nem fecsegnek a habok.
Hallgat a mélye, és az sem mámor,
amire nap közben gondolok.

Önsorsrontók itt az évszázadok.
Miért ne lenne az az életem?
Sorsom ellen én soh'sem lázadok,
az ég is csak félig van velem.

Az acélt edzik kalapács alatt,
én folyton csak magamat ütöm.
Többet hátra, mint előre haladt
a lét itt. Nem toporgunk tűkön.

A vízbe kéne nézni egyszer,
hogy meglássuk: arcunk visszanéz.
A múlt most jövőnk ellen a fegyver.
Persze, ezt fölismerni nehéz.

Nem fordítok hátat

Megint benne voltál egész nap fejemben.
Mit is tenne vajon más az én helyemben?
Mit tenne tiédben? Hogyan lenne élet,
remény a jövőben, amely még feléled?

Elment ez a pár év, akár egy pillanat.
Mennyi tavaszt lát még fiad, és hány havat?
Lapos minden írás. Harsog a sok közhely.
Akár csak az övé, még hány élet tört el?

Belekeveredtem. Cukor? Só, teába?
Fejem töröm, hidd el! Sajnos, mindhiába.
Ha megoldás nincs is, elnézni nem fogok.
Odakint most esik. Őszi eső kopog.

Nem is ugyanabba

                                                                                   Márknak, Mártonnak

Mi mindannyian a rejtett városba tartunk,
de akik láb nélkül vannak, nem jöhetnek velünk.
Néha igazán túlságosan sok múlik rajtunk,
de akiknek keze nincs, nem foghatják kezünk.

Jó sokan vannak, akik félúton kidőlnek,
vagy el sem tudnak indulni az útra soha,
hiszen ők nem is számítanak egy főnek.
Aki velük marad, a többinek mostoha.

Hát nem is ugyanabba a városba tartunk.
Másoknak az út egészen máshová vezet,
és különböző dolgokért folytatjuk harcunk.
De azért néha nyújthatnánk egymásnak kezet.

Ahol az ösvény véget ér

Van egy hely, ahol az ösvény véget ér.
Mielőtt beleveszne a vadon sűrűjébe,
és mielőtt végleg elborítanák a szömörce bokrok,
egy ragyogó tisztáson halad át,
amelynek smaragd zöld füve,
és a rajta átcsobogó csermely hívogat.

Van egy hely, ahol az ösvény véget ér.
Mögötte ismeretlen a táj,
soha nem jött még vissza onnan utazó.
A tisztás végét lezáró tüskebokor-sövény
oly sűrű, áthatolhatatlan,
mintha át sem ment volna rajta eddig senki lény.

Lassan sétálunk ezen az úton,
a sövényfal mindegyre csak közeleg.
Ma fogy el ösvényem talpam alól? Holnap? Nem tudom.
A tisztáson még megpihennék veled.

Míg új a szerelem

Míg új a szerelem,
csillámló, vörös, és kék, zöld ragyogás.
Csak legyél te velem,
úgy érzem, sohasem kell már semmi más.

Míg új a szerelem,
nem számít semmit, hogy múlik az élet.
Mi lesz majd telemen?
Nem gondolok rá, előre nem félek.

Míg új a szerelem.

Tiszavirág-lét

Tavaly még itt legelgetett
egy első fű csikó.
Mára már mindent belepett
a dér-lehelő hó.

A fű, a fák már hó alatt,
és a kis csikó hova?
Szekeret húz, jármokat
vett nyakba. Jövője oda.

Tavaly tavasszal lábra állt,
még üdén, szinte remegőn,
holnapra már csak a halált
várja a hideg levegőn.

Így múlik el az életünk.
Rövid, mint tiszavirág
élete: jövünk, megyünk.
Lesz-e sírunkon virág?

Őszbe ragadtan

Megragadtam nyár és tél között,
noha az ősz belém költözött.
Az ablakon innen csak esik,
itt dobol. Hallgatom reggelig.

Akkor állt meg nekem az idő,
hogy hittem, még valami kinő.
Fönt az égen izzott épp a Nap,
reméltem, hogy leszek boldogabb.

Akárhogy is, őszbe ragadtam.
Talán jobb lenne már halottan,
hiszen nem kívánhatok telet,
anikor a hó majd eltemet.

Ha kevés, amit veszíthetsz

Üres a kamra, üres a pitvar.
Szelepén át csak a vér zubog.
Az egész élet egy nagy ótvar,
amikor egyedül vagyok.

Üres a jászol, üres az állás.
Én vagyok csak barom, magam.
Nem lesz senkinek szívemben szállás
addig már, ami még hátra van?

Mit érdekeljen vircsaft, az úri,
izgasson hazugok hada?
Pitvarba, kamráig úgysem tud jutni,
én meg sosem jutok haza,

hisz haza csak ott van, ahol a házad,
amelyben várad az ölelés,
és az ember úgysem lázad,
ha a veszítenivaló kevés.

Emlékek mellé ülve

Kétezer ötvenháromban
egyedül ülök egy váróban.
Mellettem ül szerelmesem,
az, aki már rég nincs velem.

Felidézzük az emlékeket.
Ő lesz, aki majd eltemet,
most is olyan karcsú, kecses.
nem fogtak rajta a telek.

Hogy volt, elmeséli nekem,
amikor még ott a hegyen
egymáséi lettünk végre,
és együtt néztünk az égre.

Kedvesem rég halott, tudom.
Egyedül ülök a padon,
mégis itt van ő is velem,
és újraélem az életem.

Megölelném, fáj a karom.
Megcsókolnám: nem akarom.
Átfúj rajta már a szél is:
hologram. Szeretem mégis?

Minden élet elviharzott

Már csak szürkében látnak szemeim.
Mint fellegek, fedik előlem az eget gondok.
Azt gondolom, sohasem voltam boldog,
és már nem is leszek többet megint.
Folyton ajtókat zárok magamra,
és nincsen kulcs, amely kinyitná őket.
Már el nem űzi semmi az esőfelhőket,
ködös, homályos szobám, mint egy kamra.
Kábulatomból, lehet, már föl sem ébredek.
Elviharzottak mellettem mind az életek.

Kimosta a verset

Egy hete egy sort sem írtam hozzád
(minden versem neked írom én).
Úgy vitted el tőlem, mintha hoznád,
így nem maradt számomra remény.

Nem okolhatlak téged, nem teszem,
és már magamat sem vádolom,
nem mondom, hogy elvesztettem eszem,
de néha még fájón szól dalom.

Mind kimosta belőlem a verset
a napok piszok-áradata.
Lassan szinte őrületbe kerget,
nem tudom, mint jutok haza.
Csak magamban cipelem a terhet.
Már nem segít senkinek szava.

Jadviga pránája

Piros pötty a homlokán;
egy pöttömnyi kisleány
Indiában él,
ahol szikhek szikhvizet
mérnek, s aki nem fizet,
semmit nem remél.

Ő mindig csak meditál,
míg odakint kiabál
a feldúlt tömeg.
Ölnek hindut, keresztényt,
keresnek tele erszényt.
Ezt ki érti meg?

Miként lett ő Jadviga?
Nem kell neki tudnia.
A múlt ködébe vész.
Pránáját fenyegeti
- sokkal fontosabb neki -
most ezernyi vész.

Nem látsz több házfalat

Elomlom én is egyszer,
mint a megroskadt házfalak.
Nem segít ezen vegyszer,
és az, hogy mily sokat vártalak.

Egyszer én is elomlom,
kő kövön nem marad.
Segít majd minden gondon,
de nem látsz több házfalat.

A nap végén

Bill Evanst hallgatok egy szürke nap végén.
A zongorahangok kisimítják a felborzolt idegeket.
A zenét el sem kezdve hagytam abba én.
Mások zenéje az, amely beburkol, magába temet.
Egész nap a folyóirattal küszködtem,
nem értem, miért mondják, hogy szétesett a lap.
Én nem látom szétesttnek, nem jött könnyen,
de az én képernyőm nem alap?

Este van, úgy gondoltam, olvasok,
vagy talán még írok is valamit.
Téma ugyan számomra volna sok,
csak van-e olyan ember, akit
felvillanyoz, ha arról olvashat verset,
hogy Bill Evans szól a hangszórókból?
Pedig ezzel a zenével is csak nyerhet
bárki, aki undorodik már a hamis szótól.

Kalapban

Az egyetlen férfi
az egész városban,
aki kalapot visel.
Úgy tűnik, érti,
nem jön károsan,
nem tudja cserélni mivel.

Télen posztót,
nyáron szalmát,
noha már nem divat.
Néhány prosztót
(magyar? dalmát?)
aki beszól, leugat.

"Én kalapot hordok.
Ha nem tetszik,
elhordhatod magad.
Magyar vagyok,
a svájci sapid
neked fejedre ragad.

Kolbászt eszem,
és véres hurkát,
viselem a kalapot.
Feleségem
sem hord burkát.
Úgyhogy, most jó napot!"

Az egyetlen férfi
az egész városban
fején kalappal.
Ne hidd, elnézi,
fetrengsz a porban,
és fürdesz ganajban!

Ne menj le kutyába
te sem, hogy fejeden
nem hordasz kalapot!
Ne mondd, hogy hiába,
én nem tehetem.
Kalap, oszt jó napot!

Ez az ajtó

Ez az ajtó vezet be a házba.
Durván ácsolt deszkák, fém keret.
Ha idáig jöttél, szíved árva.

Hogy itt állsz előtte, nem baleset.
Úgy tűnik, hogy lelakatolt. Zárva.
Tovább mennél, ha már így esett?

De mégsem. Most nyílik. Ez határfa
az élők és a halottak között.
Merev arccal nézed. Mint egy lárva.

Az élet belőled kiköltözött,
vagy mégsem? Hát milyen útra térnél?
Az élet itt halállal ötvözött.

Az ajtón túl a lét minden rémnél
rettenetesebb lesz. Ne várj csodát,
és nincs visszaút, ha visszalépnél!

Nincs rá gyógyszer

Ugyanaz a régi
gyulladás lobog
ugyanazokban a formákban.

Hiába üznénk el
magunktól messze, hogy
friss vér járjon át.

Lehet, hogy már halott
a test, és megújulásra
nincs elég életerő?

Újabb ötletekre
és új gyógymódra
lenne szükségünk,

de nincs még rá
gyógyszer.

Éjszaka

Mint víz alatti táj, az éjszaka.
Homályos, kékes-zöldes ázalag
fedi az ég vizén hajózó Holdat el.
A kérdésekre semmi nem felel,
hogy honnan jöttem, miért vagyok én.
Megérteni nincsen semmi remény.

Ha majd jön is, a hajnal messze még.
A víz alatt a mécses úgysem ég,
nem világít semmi itt az éjben.
Ez más világ, mint azt hittem régen.
Kívül és belül csak nő a sötét,
Nap, s a Hold hiába járja körét.

Üvegfalak mögötti életek.
Tompán hallatszik át az ég veled,
a csonttörő ütés puffanása,
a sikoly: az égi földi mása,
vagy gúnykacaj, a semmiből szálló.
S csak pörög a Lét. Nincsen megálló.

Ha lesz, az lesz majd a végállomás.

Megérteni próbálom

Próbálom megérteni a világot,
és benne saját helyem.
Sok dolog van, ami rág, és kirágott,
néha csupa lyuk a fejem.

Látom, az eszmék miként fajulnak el,
hogy' támad embertelenség
érdekből. Vajon ki felel,
miért? És nekem miért tessék,

hogy bunkónak használjuk gyűlöletünk,
mert hisszük, hogy az az igaz,
amint nem a másik, hanem, mi hiszünk,
s a másik embertelen gaz?

A világot megérteni próbálom,
és benne saját magamat,
de azt hiszem, a megértés csak álom,
és nekem már az is marad.

Robog velem

Visz a vonat, fölszálltam rá.
Sehonnan megyek sehová.
Onnan indult, ide érek.
A fülkébe még beférek?

Fizetős, vagy potyautas?
Hogyha potya-, ki a ludas?
Én mindenért megfizettem,
még mielőtt utas lettem.

A sín mellett gazos kertek.
Soha nem ütöttek, vertek.
A vonat meg egyre robog,
amíg csak a szívem dobog.

Van, aki kérdezi, minek
utazom, hogyha a hitek
régen elhagytak már engem.
s nem tudom, hová kell mennem.

Vagy én hagytam el a hitet,
mert csak csalódással fizet.
Nem oda megy, mint gondoltam,
hogy a vonatra szállottam.

A vonat meg egyre robog,
leszállni róla nem tudok,
leugrani meg nem merek:
a töltésoldal meredek.

Értelmetlen

Nincs értelme semminek,
most már lassan meghalok.
Nem éltetnek istenek,
pokolra visznek angyalok.

Hidegen süt fenn a Nap,
barnul az élet, nem zöld.
Nem vagyok ma sem szabad.
Fülemben csengő üvölt.