Légitámadás

Békakirálylány reszket a tóban.
Apja az égre figyelve remeg.
Népe a tó fenekén most szótlan:
támad az égből gólyasereg.

Hosszú a csőre a gólyamadárnak,
a víz fenekéig, a mélybe leér.
Hogyha a tóban lassan lábal,
békaszívekben megfagy a vér.

Bújna a béka a nádba, a sásba,
érzi a véget mind, aki él.
Élve marad sok szúnyog, lárva,
mígnem a gólyahad este hazatér.

Alkony után a békadalárda
a tó peremére végre kiáll:
ünnepet ülnek, a szélbe kiáltva:
megmenekült a békakirály!

Gyűlölet és félelem

Nem éltet engem, csak a gyűlölet,
mi folyton életemre tör,
pedig hiszem, hogy más is van, mint rémület,
s az út végén álló gödör.

Hiába lennék falka-tag:
kizár a jellemem, ami
inkább csak csöndes, hallgatag:
nem bírok jól együtt vonítani.

Nem éltet engem más, csak rémület,
mi folyton életemre tör,
s hogy nem sodor magasba révület,
hát nyilván én vagyok ökör.

Csak korcs vagyok. Vadászni nem tudok.
Csak csúcs-közelben élem életem,
elnézve csak, amint a Föld forog,
de visszaránt a gyűlölet, s a félelem.

Mert nem éltet engem más, csak félelem,
mi folyton életemre tör,
és ha nem jut majd elég sok élelem,
az éhség lesz, ami halálra gyötör.

Havazás előtt

Még nem esett le a hó, csak a bádogeresz cseperészget.
Szürke az égbolt, Nap se dereng, ha az éj tovatűnt már.
Éjszaka még csak a fényes Hold sem járja körét fenn,
lent meg a lámpák fényei izzanak egybe a köddel:

Sűrü homály fedi mostan a nyüzsgő városi tájat,
mint amilyen szívedre terül, mikor ellepi bánat.
Ködbe borultak az utcák, és kiürültek a kertek.
Nem szól reggeli dal sem a fákról, messzire zengő.

Én e homályban félek, mint a sötétben a gyermek,
- bár fényárban is úszhatnak más, távoli termek - ,
mert esténként többé már nem ülünk le merengőn,
kályha elé, és nincs a parázsnak fénye, derengő.

Nem jön a szél, ami távol fújná tőlem a felhőt:
nem lesz vége e télnek, s így fogy mind a reménység,
és én nem tudom, él-e tavasz még majdan e szívben,
vagy csak a tél dere jő, ami hinti fejemre a bút már.

Ünnep után

Az ünnep véget ért.
A fán kihunytak mind a fények.
Az ember révbe tért:
elfagytak mind a szép remények.

Nem változott itt semmi sem az év alatt:
az idő elrohant, az életünk maradt.

Véget ért az ünnep,
a fények mind kihunytak.
Az ember szíve lüktet.
Nem ad esélyt a múltnak.

Csodafiú-szarvas

(Nagy László verse nyomán)

Enyhe időt hozott idén a Karácsony.
Nem lóg hideg jégcsap odakint a fákon.
Nem tombol a vad szél, nem hordja a havat,
de a szarvas-szívben mégis bánat marad.
Nem világít gyertya már a koronában,
mint egykoron, régen, az Álom havában.

Haj, ha az a régi, szép Karácsony lenne,
csodafiú-szarvas kis kertbe mehetne!
Bimbó tüzesedne még tavaszi ágon,
virágba borulna jázminfa a nyáron,
jázminnak hajtása szép virágot hozna,
sárga csillagvirág messze illatozna.

Erős lábaival ugrana a Napra,
szarvain hozna le nap-tüzet holnapra.
Szép agancsán gyúlna gyertya, tizenhárom,
el sosem aludna szerelem-oltáron.
Mindegyik gyertyára jutna a szikrából,
nem élne senki sem a párjától távol.

Enyhe időt hozott idén a Karácsony,
ellobbant a gyertya a csupasz oltáron.
Dérrel-faggyal megy el az öreg év tőlem,
csodafiú-szarvas megáll a mezőben.
Ősz szakállát fújja cibálja jeges szél,
jázminillatot már tavaszra sem remél.

Zarándokének

Nem értem, miért indulunk,
nem tudom, hová is jutunk,
nem értem, miért ragyog fényes csillag az égen.
Nem tudom, merre visz utunk,
azt sem, mi végre ballagunk,
de ma is ugyanúgy várnak valahol, mint régen.

Vajon a tömjént miért hozom,
vajon a lábam miért húzom,
hiszen a csillag fénye oly csalóka is lehet?
Szakállam helyén  nagy bozont,
társaim fele már bolond,
csak azt tudom, hogy találkozom, Istenem, veled.

Nem tudom, honnan jöttem el,
de a gondolat fölemel,
hogy reggel újra kezdhetem az egész életem,
hiszen már tudom, jó Uram,
merre visz tovább az utam,
mert kezed halálomig fogja majd az én kezem.

Csak vége lett

Aztán csak vége lett,
csendesen, ahogyan szokott.
Senki nem élte át a holnapot,
hiába volt bármi tett.

Nem szólta a fanfár.
Tűzeső égből nem esett.
Csendesen bevégeztetett:
leállt minden vasgyár.

Csend volt, mint vasárnap, ebéd után.
Nem úszott már hajó a vén Dunán,
nem sírt a hegedű, nem csattant csók.
Nem voltak rosszak már, nem voltak jók.

Csak vége lett, elmúlt,
csendesen, ahogyan szokott.
Nem volt már hang, ami elfúlt,
és az idő, e vén kokott
maga is a semmibe távozott.

Farakás

Halomban hever pincémben sok fahasáb.
Káoszukból földereng a rend.
Ahogy' leborította őket a fás kosár,
abba beleérzem mindig a végtelent.

Így élünk, emberek, világba vetetten:
szorítva, nyomva egymást, mint a tűzifa.
A Törvényt látván szívünk megretten:
ki kívánna tűzben elégni ma?

A káosz formálódik renddé,
mire a fát prizmába rakod;
s a reggel átalakul estté.
Ki tudja, lesz-e holnapod?

A világban, persze,nem változik semmi,
csupán egy másik, új rend alakul,
de a prizmába munkát kell fektetni,
mert az entrópia támad minket vadul.

Fát raktam pincémben prizmába .
Számomra ott az a rend.
Kívüle, úgy érzem, hiába
dolgozom: káoszba fúl az életem.

Vallomás után

Nem tudom, hogy régen volt,
vagy csak tegnap lehetett.
Az égen a fényes Hold
teli szájjal nevetett.

A Nap lement a fák mögött,
ezer csillag ragyogott,
a susogó fű között
száz kabóca harsogott.

Néma csendben álltam ott,
várva százezer halált.
Szívverésem megfagyott,
de szád a számra rátalált.

Az ember belefárad

Az ember belefárad sötét hajnalokba,
amikor még nem kel égre Nap.
Mind így jár, aki nem vitte sokra.
Majd sírjánál lesz talán egy pap,
aki legalább egy örökmozót elmond,
vagy búcsúzik talán:
letudva immár minden gond,
hát Isten áldjon, jó komám!

Nyűjük itt e létet folyton,
mint megkopott, melós ruhát.
Fásultságomat közönybe fojtom,
ha néha érzem: nincs tovább.
Pedig tudom, hogy szép az élet,
amikor annak hiszem.
Bár én jobbat már nem remélek,
batyumat végig viszem.

Az ember belefárad sötét hajnalokba,
de aztán újra fölkel majd a Nap.
Bár soha nem viszi már sokra,
reméli, hogy lesz még boldogabb.

Világvégék

Öreg Földünk kérge túlélt világvégét jó párszor.
Nem szenvedett a természet világvége-hiánytól:
Szilur végén Gondwana a Déli Sarkon jól lehűlt.
Sok élőlény kipusztult, pár meleg vízbe menekült.

A perm végén majdnem kihalt a bolygóról az élet.
A maradék újra fialt. Nekik köszönöm: élek.
Majdnem felforrt a levegő. Kipusztultak a halak.
Fenékre hullt sok lebegő vízi élőlény-alak.

Kőszénhamu fedte le sarkvidékek földjeit,
üvegházi meleg ölte a földek növényeit.
Elpusztult akkor a világ csaknem háromnegyede,
semmi nem kérdezte tehát, hogy az ember majd jön-e.

Az Atlanti óceán már a triászban született.
Sok-sok faj kipusztulását okozta az az eset.
Ismét meleg lett a tenger, forró lett a levegő.
Még mindig nem volt az ember távol sem elérhető.

A korábbi élővilág majd teljesen kipusztult,
megjöttek a Sauridák, mikor a föld megmozdult.
Megint eltűnt sok-sok élet hetven millió év előtt.
Kisbolygó jött? Egy elmélet azt okolja mind előtt.

Ötször pusztult el az élet ráncos, öreg Földünkön.
A hatodik, attól félek, sokkal gyorsabban eljön:
Tele nyomjuk vizeinket olajjal és szeméttel,
vajon számolunk szerinted bármi következménnyel?

Ha nem lesz majd kataklizma, csinálhat azt az ember.
Megvan hozzá minden eszköz, létezik  a sok fegyver,
de nem is kell Armageddon, nem kell meteor eső.
elég hozzá a szennyvíz és a mérgező levegő.

Levespor

A nő, ott szemben órák óta
kedvesen mosolyog.
Állandóan viszonozza
saját mosolyod.
Szemedbe nézve rád kacsint,
kezével integet,
pedig biztosan tudod:
nem ismeri neved.

Arca, haja és a teste
napfényben ragyog,
ezzel jelzi reggel, este:
"én boldog vagyok,
s te is boldog lehetsz könnyen,
és olyan leszel,
mint én, hogyha rendszeresen
instant levest eszel."

Nakonxipáni randevú

A városban most hull a hó,

fehérre fest teret.

Nakonxipánban lenne jó,

kávéházban, Veled.

Üldögélnénk a teraszon,

néznénk az eget,

és mint azon a tavaszon,

eltűnne a rettenet.

Nakonxipán az életünk,

ez itt a halál.
Csak emlékben élhetünk,
itt ránk a semmi vár.

Ha kérhetnék én bárhová

két hajójegyet,

egy nakonxipáni találkozást

kívánnék, Veled.

A miniszterhez

Jobb, ha tudod, hogy tandíjad én álltam.
Jobb, ha tudod, hogy ma is én tartalak el.
Jobb, ha tudod, hogy abba szakadt bele hátam,
hogy szavadat te szabadon mondhasd el.

Jobb, ha tudod, hogy még sose tettél semmit.
Jobb, ha tudod, hogy ma is belőlem élsz,
és ha jövőnket tönkre teszi a vakhit,
hát jobb, ha tudod, hogy jobb lesz, hogyha félsz.

Jobb, ha tudod, hogy volt már párszor elég,
és jól tudom én, hogy neked még sose volt.
Jobb, ha tudod, hogy a magyar dolgos, derék,
és jobb, ha tudod, hogy szelleme él, nem holt.

Jobb, ha tudod, hogy tönkre megy az a nemzet,
aminek fiai külföldre távoznak el.
Jobb, ha tudod, hogy atyád csak koloncnak nemzett,
hogy ilyen vezér a kutyának se kell.

Jobb, ha tudod, hogy nem te vagy itt az első.
Jobb, ha tudod, hogy itt te csak szolga lehetsz.
Jobb, ha tudod, hogy lassan egy nemzet felnő,
és régi hiteddel véglegesen mehetsz.

Pontosan tudom

Én pontosan tudom,
hogy jók a verseim,
és tudja olvasóm,
ha párba beletekint.
Bár nem vitás, hogy van, aki más
felfogásban írogat,
én szellememmel nem verem
szét a régi sírokat:

Mert pontosan tudom,
hogy ritmus és rím jó dolog,
és rettentő'n unom,
ha szív a versben nem dobog:
ha értelem és érzelem
sem ad a szöveghez semmi sót,
szóvirágra, cifraságra
kár is pazarolni szót.

Én pontosan tudom,
hogy fönt a zenit és lent a nadír,
és azt is gondolom,
hogy a ceruza mellé kell radír,
s, hogy ritka, hogyha jó a vers,
és még sincs benne elme-él,
vagy érzelemről szól a nyers
szöveg, s nem fűti szenvedély.

Én pontosan tudom,
hogy sokkal több a földgöröngy,
és nem mondhatom,
hogy minden versem tiszta gyöngy,
de azt hiszem, hogy nem viszem
túlzásba, hogyha gondolom:
ezt a fajta gyöngyöt én
bátran szerteszórhatom.

Én pontosan tudom,
hogy diktálnak az érdekek,
de el nem mondhatom,
hogy mennyire is szenvedek,
ha láthatom, hogy áthatón
telepszik ránk a rettenet,
amit harminc éve, hogy
elűzni elrendeltetett.

Én pontosan tudom,
hogy a lábat mosni kell,
és nem gondolom,
hogy a szó az kivétel,
de míg a láb csak tiszta lesz,
hogyha megmosod,
a gondolat meg odalesz,
amikor kilúgozod.

Én pontosan tudom,
hogy változnak a nézetek,
de a cinizmuson
mégiscsak elrévedek,
hisz meglehet, hogy belegebed
a nyomorultak új hada
hogy ott lakik, mert ott született,
ahol ma újra nincs haza.

S én pontosan tudom,
hogy újra ember ott lehetsz,
ahol nem hallhatom:
"ha nem tetszik, hát elmehetsz".
Ha a kritika csak a klinika
osztályán megengedett,
az ember, mint a gyáva birka,
vágóhídra lépeget.

Én pontosan tudom,
hogy a fegyvert kézbe fogni kell,
és el nem hallgatom,
hogy az bizony nehéz teher,
mert nem lehet, hogy fegyvered
díszruhádon ott ragyog,
és hogyha kell, a népedet
védve mégsem forgatod.

Nem vagyok nagy ember

Nem vagyok nagy ember:
százhetvenkét centi,
és nem tudom, hogy kell
itt költőnek lenni.

Csak szárazon írok,
a rímem mind koppan.
Éjszakánként sírok,
mint egy herélt kappan.

Elzúgott felettem
már több, mint fél élet.
A haláltól immár
csak kevéssé félek.

De hogyha még egyszer
megkérne egy senki,
megfognám a kezét
érte tűzbe menni.

Novemberi dal

Megkopaszodtak a mandulafák,
amióta nem láttam őket.
Szívemen folyton a bánat rág,
elvesztettem a szeretőmet.
Hogyha a fák majd virágba borulnak,
ágaikon zöld levél sarjad,
elmúlik az ideje a búnak,
bánatnak és a bajnak.

Kopár a táj most, amerre járok,
deret hint már a közelgő tél.
Utam mentén sáros az árok,
szívem új tavaszt nem is remél,
de ha a fák még virágba borulnak,
ágaikon mandula terem,
elmúlik az ideje a búnak,
rám köszönt egy szép szerelem.

Hideg a tél, a fagyott göröngy
a talpam alatt most szürke, kemény.
Nincsen virág, csak a fagyöngy
mutatja fel, hogy van remény,
mert ha a fák majd virágba borulnak,
ágaikon ismét madár dalol,
vége lesz a bánatnak és a búnak,
és szívem is otthon lesz valahol.

Örzse néni

Örzse asszony künn az erdőn
selymes fűben lépeget.
Földet vizslat, és merengőn
gyógyfüveket gyűjtöget.

Hogyha gombafejre bukkan,
megvizsgálni lehajol.
Füves könyvébe se' kukkant,
rég elhagyta valahol.

Elszaladtak már az évek,
mióta erdőre jár.
Karcsúsága semmivé lett,
az öregség rátalált.

Fényes bálban történt egyszer:
nevetett egy fess legény.
Mindkettőjüknek szívében
felvidult a halk remény.

Háború, ha nem lett volna,
talán felnő két gyerek,
s másként szólna most a nóta,
de ő már nem kesereg.

Örzse néni künn az erdőn
gombát, füvet gyűjtöget.
Piacon, fenn, a kerengőn
árulja a gyógyfüvet.

Kólika, vagy bánat, ha ér,
és ha néha arra jársz,
jó tanácsot, gyógyitalt kérsz?
Nála mindent megtalálsz.

Gyöngyöt fűz

Gyöngyöt fűz egy pici lány,
Nap fénylik szöszi haján.
Ide néz és rám nevet,
rabul ejti szívemet.

Kalárisra felfűzi,
vele magát ékíti.
Fölkapom, megcsókolom,
nyakamban utaztatom.

Szív-mondóka

Fénylik a szívem, mint a Hold.
A szarván kuvik sikolt.
Bal vállamra meg varjú száll,
fülembe zúgja: soha már.

Hideg a szívem, mint a jég.
Távolabb húzódott az ég.
Fekete lett a nagyvilág,
nem nyílik, csak jégvirág.

Kemény a szívem, mint a kő,
megállt bennem az ütő.
Ha eldobnám, sem talál
másik célt, mint a halál.

Gödör a szívem. Téglagyár.
Agyagba fúl a napsugár.
Szeméttel töltöd? Jaj, de kár!
Nem lesz élő soha már.

Szedésre érett

Kiss Anna: Fűszedő című gyönyörű verse nyomán 

Szedésre érett bennem az élet.
Szívemre ült ez a gondolat.
Új tavaszt már nem is remélek:
a szár az ősz végén elszakad.

Talán majd puha fűre esek,
ha a vesszőről lepottyantanak.
Vizet bocsátanak rám az egek,
megkeserednek mézízű nyarak.

Szedésre érett bennem az élet.
Tőkére száradt fürtnek tartanak.
Venyigém télen majd lánggal éghet,
tüzem a hidegben jó meleget ad.

Talán majd kályha lesz a helyem,
ahol a tűzben elégek,
melegednek nálam a gyerekek,
mesét mondanak a vének.

Szedésre érett bennem az élet.
Szívemre ült ez a gondolat.
Az ember végül arra ébred,
fiatalsága elszaladt.

Jöjj velem!

Jöjj velem a fáknak rejtekére!
Ott tegyünk majd egymásnak kedvére,
ahol tiszta csermely hangja zeng,
és virágoknak illata leng!

Lent, az árnyas, erdős völgy ölében
ott öleljük egymást majd gyöngéden,
és amikor majd az est leszáll,
nem lesz senki, aki ránk talál.

Jöjj velem az erdő hűvösére!
Véred lesz ott hű szerelmed bére.
Amikor a kuvik hangja szól,
a völgyből majd sikoly válaszol.

Répaszedés '75

Kemény a földön már a répa,
a villanyél a kezedhez ragad.
Egyben dobod platóra néha
a tíz kilónyi répahalmokat.

Homály borong, fagyott az éjjel.
A kút jegét a vödröd törte fel.
A két felest bedobtad kéjjel,
karácsony-tájt talán otthon leszel.

Még egyre vársz újabb levélre.
Nem kaphatod meg tőle már soha;
s nem tudod még, talán jövőre:
marad-e sorsod most már mostoha.