Szürke az égbolt, Nap se dereng, ha az éj tovatűnt már.
Éjszaka még csak a fényes Hold sem járja körét fenn,
lent meg a lámpák fényei izzanak egybe a köddel:
Sűrü homály fedi mostan a nyüzsgő városi tájat,
mint amilyen szívedre terül, mikor ellepi bánat.
Ködbe borultak az utcák, és kiürültek a kertek.
Nem szól reggeli dal sem a fákról, messzire zengő.
Én e homályban félek, mint a sötétben a gyermek,
- bár fényárban is úszhatnak más, távoli termek - ,
mert esténként többé már nem ülünk le merengőn,
kályha elé, és nincs a parázsnak fénye, derengő.
Nem jön a szél, ami távol fújná tőlem a felhőt:
nem lesz vége e télnek, s így fogy mind a reménység,
és én nem tudom, él-e tavasz még majdan e szívben,
vagy csak a tél dere jő, ami hinti fejemre a bút már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.