Távolodón

Már úgy élsz bennem,
távolodón,
mint kikötőtől a hajó:
Víz fölé nyúlik még az árboc,
de testedet már elfedi
az idő növekvő görbülete.

Zászlód színét
már távcsővel sem látom.
Megváltozott vajon?
Kikötőnkben még tarkán:
égő vörösen, zöldben,
meg sárgán csattogott;
lehet, hogy most
fehér koponya lobog
a fekete alapon?

A felépítmény át is alakulhatott már.
Még látom, milyen volt a hajópalánk,
a karcsú orr és büszke hajótat,
de ha elhaladnánk egymás mellett,
talán nem is ismernék rá
kint, a nyílt tengeren.

Tudom,
többször nem köt ki hajód
ebben a kikötőben;
rád kókuszpálmával ringó,
messzi korallszigetek,
kalandok, kincsek várnak,
és más tengerek után
talán
egy újabb kikötő,
de emlékeim ködén át
még sokáig látni vélem
árbocod hegyét,
amint eltűnik
az idő görbülete mögött.