ahol csillag régen nem ragyog
- életemnek elhagyott szerelme -,
az éj-sötétben oly magam vagyok.
Mint részeget tart kéz, a láthatatlan:
pokolra hullnék, égbe, föl, emel.
Megifjodom, majd számtalan alakban
pereg le festék, bőr földön hever.
Rusnya tokját mint a lepke hagyja,
vagy mint kígyó vedli pikkelyét,
hogy hordja szét sok százezernyi hangya,
élnék másik, újabb, szebb mesét.
Hívna újra zengő élet hangja,
de tudnom kell, hogy nincs ingyen ebéd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.