Egyre többet tudunk a világról,
és egyre kevésbé értjük a létet.
Soha nem tanulunk megesett hibákból,
csak bénultan várjuk a közelgő véget.
Egyre nagyobb a biztonságunk,
és tömegek halnak meg egy pillanat alatt,
egyfolytában csak csodára várunk,
számunkra szinte már csak ez maradt.
Atomjaira hull szét a társadalom,
és soha nem voltak ekkora tömegek,
akik mindent tudhattak egymásról.
Mit tudunk róla, hogyan élnek itt öregek?
Értelmetlen az önfeláldozás,
és nem volt rá ekkora szükség még soha,
hogy ne jöjjön tömeges elkárhozás,
és közös sorsunk ne legyen mostoha.
Mit ér ma a költő hangja,
hogyha csak magáért vonyít,
ha csak kincseit gyűjti, mint a hangya?
És ha másokért szól, az mit bizonyít?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.