Párkányra vastüskét szereltél
madarad távol tartani.
Izzó nyárból lett kemény tél,
ablakod zárva már, ami
kizárja bentről az illatot.
Így nem nyílik, csak jégvirág,
hát méheid raja sem izgatott.
Megérte éveket várni rád?
Minden árpa elfogyott,
üres a jászol, nincs gyerek.
Ökröd lába elfagyott,
a trágyalében hempereg,
bordája bőrön át kilóg,
szíve mellette, kint dobog,
föl nem épül semmi mód,
és ha szél veri törött ablakod,
harsonáznak az angyalok.
Pengeperemen nem simul
párkányra illatot hozó
muskátli; májusod kimúlt,
helyébe nőtt tüskés bozót
fedi el csillagok dalát.
Elűzted a távozót
meg sem hallgatva igazát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.