A szél veri arcomba a permetet,
ami a szürke égből szitál -
rég volt, hogy véget ért a nyár.
Lábam alatt a folyó öreg.
Zavaros, piszkos barna víztömeg
hömpölyög, mint ezer éve már,
s partjain a nép tán egy csodára vár.
Pedig volt, hogy a partján élő nép,
amikor télidőn erős volt felszínén a jég,
azon népgyűlést tartott legott,
amelyen egy nagy király választatott.
A folyó most szürke és hideg.
Néha az őszi köd üli meg.
Esténként némán húz tova,
Nem úszik most már rajta korona.
Korona előtt úsztak egykoron
holttestek is e piszkos habokon.
A folyónak síkabb oldalán
estek a vízbe golyóval ütve át.
És ma a folyónak partjain
újra van, ki azt gondolja, megint,
talán kellene pár tucat golyó,
hogy vize legyen újra hullahordozó.
És ússzon a korona is....
VálaszTörlésnagyon tetszik.
VálaszTörlésKeserűséget sugall a versed.:(
VálaszTörlésszerintem elfojtott,indulatot.
VálaszTörlésÉs lassan adagolva írja ki magából:)) Ez is meglehet:)
VálaszTörlésIndulat nincs bennem általában, csak a hazug, saját önös pecsenyéjüket sütögető politikusaink iránt. A félrevezetettek iránt nincs, csak a volt és leendő áldozatokat sajnálom.
VálaszTörlésValamint azt az esélyt, amit a rendszerváltás után a magyar társadalom elszalasztott ismét vagy félszáz évre.