Séta a parkban

Lányommal sétáltam egykoron
a nyári verőn,
a Nap átsütött a fa lombon,
a szellőben rezgőn.

Ahogy' a sima úton ballagunk,
a leány megáll,
meredten néz le maga elé,
kis szíve kalapál.
 
Mit nézel annyira ott, te lány?
Menjünk már tovább!
Üres előtted végig az út,
az ebéd meg otthon vár!

Csak néz le a földre maga elé,
- még beszélni nem tudott -
jobb kezével mutatja ő:
Apu, nézd csak, ott!
 
Hiába nézem a sétautat,
nem látok semmit én,
hogy tovább induljunk végre már,
megfogom kezét.

Egy pillanat, és elmémre
világosság derül:

a járdára a lába elé
levelek árnya vetül.

Ahogy a játszi szellő rezegteti
a fán a leveleket,

minek lombjain a napsugár
fénye átremeg,

a lábunk előtt a sétaúton
az árnyék úgy mozog,

s a kisleány apró szíve
a félelemtől dobog.

Ne félj, ne félj, te kicsi lány,
fogom kis kezed!

Nézd a fán a levelet,
ahogyan a szélben lebeg!

Ott fönn az égen süt a Nap,
a levél meg árnyékot vet,

a táncos szellő lebegteti
néked a leveleket.

A kislány töprengve néz reám,
s az égre föltekint.

Lenéz megint a lába elé,
és föl, meg le, megint.

Látom szinte a homlokán,
hogy dolgoznak a kerekek:

amit megtudott, most érti át,
a világ így lesz kerek.

Kis arcocskája földerül,
már ismét ő a vidám,

és továbbindul egyedül,
végig az árnyas járdán.