Nincsen fény szemöldöködben.
Kihunyt a láng lángszívemben:
Tüzed szikrát nem szór éjjel,
nem halmoz el szenvedéllyel.
Keserédes lett világom,
hogy pokolra kellett szállnom.
Nincs arany-kupolás templom,
minden érték marad csak lom.
Nem forralnak lázadások,
hűlő parázs mellett fázok.
Csillag nem csillog le reám,
sötét, kietlen a cellám.
Elveszetten keresgélve,
időtlen időben élve,
reménytelenül kóválygok,
igaz utat nem találok.
Nem győz a dicsőség soha,
hogyha életem mostoha.
Minden nap pokolra szállok,
míg a világ, nyom egy átok.
Szédülettől elalélva
üvöltök világra néha.
Démon-varjak tépnek vágnak
ha nincs otthon, ahol várnak.
Nincs már semmihez sem jogom,
nem ismer meg semmi rokon,
rozsdás sisak, törött a kard,
magadnak ezt soh' se akard:
Termő fádon szürkületben,
gyümölcs rothad leszedetlen.
Táncra nem igazít lábat
trombita, ha nincsen társad.
Csak magába kapaszkodhat,
taszíthatja el a rosszat,
mégis sötét marad lelke,
akire nincs, ki nevetne.
Könnyed csak hull, mint a zápor,
ha nincs senkid, aki ápol.
Száraz szájad éget szomjad,
ha nincs csupor, hogy eloltsad.
Soh'sem ejtethetsz édes könnyet,
világra hozod a szörnyet,
szét nem válik tenger árja,
egyedül mégy a halálba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.