Fáradt vagyok, vén és undorító.
Reménytelennek látom az életet.
Nem vagyok, csak egy anyaszomorító,
és nem lesz, aki majd eltemet.
Hiába jön a napfény és tavasz,
sötét és komor a hangulatom.
Az idő lassan már virágot fakaszt,
és én a téli Holdat bámulom.
Pontosan tudom, hogy nem lesz jó vége.
Átéltem már a depressziót.
Hiába töröm - nem értem, mi végre -
ostoba fejem, mint a diót.
Fáradtnak, elnyűttnek érzem a testem,
szellemem laposan a földön hever.
Ráadásul az élet itt Pesten
manapság jó pár frászt lekever.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.