Nem azért írom verseim

Én nem azért írom verseim,
mert halhatatlanságra vágyom;
szerte gurul bennem szavak gombolyagja.
Hiszen a halálnak az is beint,
ha a szerelem elterül az ágyon,
mert benne az élet magamagát adja.

Nekem folyton elgurul a gombolyagom
- néha félpénzem is messzire -;
Minotaurusz-ölő Thézeusznak
hiába van története és híre;
neki segített a vezérlő aranygombolyag,
amelyet Ariadnétől kapott.
Én fonal nélkül sehogyan
sem találok át a labirintuson:

Mondatok hálójában vergődöm folyton.
Beléjük gubancolódva retten
elmém, ha az üres papírra meredten
bámulok, a fehér téglalapra, oda,
ahol, ha a bogot visszafejtettem,
végül megszülethet majd a csoda.

Legalábbis bízom benne,
hiszen a lét másként nem menne,
az emlék fölöslegessé válna,
mert a szélbe szerte szállna:
valaha volt egy ebéd vagy vacsora.

Nem írok, mert hajt a hívság;
tőle semmit nem kaptam soha.
A költő-lét hozzám nem mostoha;
csatáikat a névért csak vívják mások,
én magamban mélyre ások,
és kínjaimat írásba fojtom.

Belőlem sokszor véresen dadognak elő a szavak,
hiszen az egyetlenegy dolog,
amiért, úgy tűnik, a szíved dobog,
ha egy putyint valahonnan valahol
valakik elmozdítanak.

Sohasem tanultam verselést,
bár magyarázom másnak ritmusát.
Olvasgatok néha verset, és
a szavak vívnak bennem tusát,
előgörögnek és papírra kifolynak,
néha beillenek egy néma sikolynak.

Az ábécé második betűje vagyok:
mindenki átnéz rajtam,
és mindegy is mindenki másnak,
hogyan éltem; autón járok? Gyalog?
Élek, vagy már meghaltam?
Még csak gödröt sem ásnak,
hiszen ékezet fejemen soha nem ragyog.