Nincsen fény szemöldöködben.
Kihunyt a láng lángöledben.
Tüzed szikrát nem szór éjjel,
nem halmoz el szenvedéllyel.
Keserédes lett világom,
hogy pokolra kellett szállnom.
Nincs arany-kupolás templom,
minden érték marad csak lom.
Nem forralnak lázadások,
forró tűz mellett is fázok.
Csillag nem csillog le reám,
sötét, kietlen a cellám.
Vérem csak hull, mint a zápor,
ha nincs senki, aki ápol.
Száraz a szám, éget szomjam,
nincsen csupor, hogy eloltsam.
Termő fámon szürkületben,
gyümölcs rothad leszedetlen.
Táncra nem igazít lábat
trombita, ha nincsen társad.
Sohsem ejtesz édes könnyet,
világra hozod a szörnyet,
szét nem válik tenger árja,
egyedül mégy a halálba.
Csak magába kapaszkodhat,
taszíthatja el a rosszat,
mégis sötét marad lelke,
ha nincs aki rá nevetne.
Szédülettől elalélva
üvöltök világra néha.
Démon-varjak tépnek vágnak
ha nincs otthon, ahol várnak.
Elveszetten keresgélve,
időtlen időben élve,
reménytelen csak kóválygok,
igaz utat nem találok.
Nincs már semmihez sem jogom,
nem ismer meg semmi rokon,
rozsdás sisak, törött a kard,
magadnak ezt te se akard.
Nem győz a dicsőség soha,
hogyha életem mostoha.
Minden nap pokolba szállok,
míg a világ, nyom egy átok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.