Vihar előtt

Nyomott a lég a városon.
A kőfalakon is átoson
a jövőtől a félelem:
mivé lesz holnap életem?

A város éli életét,
még nem nyomasztja a sötét,
de már lehűlt a levegő,
és jön az ítéletidő.

Bár távol még a nagy vihar,
de a sűrű csend már megzavar.
Még csak gyűlnek fellegek,
de nem tudom, hogy mit tegyek.

A káosz, ha már elborít,
a költő hasztalan vonyít:
szabadságodra jól vigyázz,
hogy kedved ne kövesse gyász!

Apró kezed csodáltam

Csodáltam, milyen erős apró kezed,
milyen bársonyos, puha a bőre.
Hogyan tett szert ekkora erőre,
hiszen tenyeremben szinte elveszett?

Már messze jársz. Eltakar a hét fátyol,
és talán mást boldogít két karod.
Nem akartál olyan kapcsolatot,
amely túl erősen összekovácsol.

Bűn nem maradt utánad, csak a bánat;
de elhalványult már a gyötrelem.
Emléked ébren tartja még a vágyat,
hálát ébreszt a megélt kegyelem,
amely bennem azóta is szétárad,
de keményen tart az önfegyelem.

Ős Dilemma

Mögötted ott a létnyi Nincs,
elébed áll a szép Lehet.
Belülről éget már a Kincs
letenni drága terhedet.

És itt az Ős Dilemma néz,
a két szemével. Rád kacag,
a hangja édes, mint a méz:
"Te vándor légy, ne árnyalak!"

A zord Muszáj a földre ver,
a büszkeség hiába már:
a Lét előtted elhever,
de végül újra Semmi vár.

Csend

Letépném a mosolyodat,
hogy tárcámba rejtsem.
Neked minek?
Nekem szükségem lenne rá,
amikor rám vicsorog a csend.

Mi rejlik arcod mögött?
Akkor majd megtudom:
vér, kötőszövet vagy irgalom?
Fájdalom? Közöny?
Ami elmúlt, van még hozzá közöm?

A messzeség állt közénk,
a vákuum üvegfala;
vonattal,
zsebórával föl nem törhető.

Széttépném a csendet, hogy mosolyodba rejtsem.
Nekem minek?
Nincs (mindig) rá szükségem,
azt hiszem.

Mi rejlik mélyén?
Megtudom vajon?

Párhuzamosok

Nem értem, hogy lehet:
miért is kell a nincs,
ahogy másnak sosem.
Miért is jó a változat,
amely a csöndet szabja széjjel néha,
hogy szinte reccsen,mint a vászon,
hogyha késsel szabdalod?

Újra mondanám, hogy elviseltem
(hosszan),
de így már nem tudom.
Akárhová tekintek,
csak széttartókat látok.

Mindhiába?
Próbáltam másként;
egyre megy ugyan,
de hinni már mégsem hiszem.

Nem érnek össze:
csak futnak már tovább,
amíg az egyikük
meg nem szakad.

Versek

Jó versek, A lapozz.hu/kortarsversek weboldalon is vannak jó versekre mutató

Az út vége

Forr a kávé. Ott zizeg
gőzében a félelem:
már semmiben sem hiszek.
Fojtogat az "ég velem".

Hegyes tüske mind a szó:
fülből bíbor vér csorog;
bronzszoborként volna jó.
Harsonáznak. Démonok?

Tornyos gesztenye virul,
füvön surran fürge láb.
Öreg platán földre hull.
Az út vége. Van tovább?

Délután a kertben

Fák alatt feküdtem kinn a réten,
szinte rezgett ott a levegő.
A hangulat nem volt leverő,
amíg egy hernyó nem nyalt ott képen.

Az imént még táncoltak a fán fenn
a fémfényű, zöldes levelek.
Arra gondoltam ,lekeverek
neki egy nagy pofont, aztán ámen.

Zöldes nyákkal borította testem
rám okádva összes vágyaim.
Míg elmerengtem sorsom árnyain,
iszamos, rút, mély gödörbe estem.

Gödröm alján hernyóm szája tátva
várta lenn az esti vacsorát.
Szóltam: eddig, s ne tovább!
Ideje lesz már felállnom lábra.

Rímeket fogtam kezemben éppen,
fűrész-élű, hegyes szavakat.
Elmetszettem testét, felhasadt;
éreztem, csak erre vártam régen.

Gödrömből kikecmeregve épen
a fa alatt ébredtem fel én;
rigó füttye szállt széllel felém.
Lázálmom már halványodott szépen.

Haza a magasban

Illyés Gyula verse nyomán

Hogy mulatni voltam a minap egy este,
lányok ültek velem, erősen kifestve.
Egy hang, ahogy erős szeszeket nyakaltam,
dörrent rám: dolgod van: haza a magasban!

Illyés Gyula verse ötlött az eszembe.
Mit hozok e korcsmán jövő nemzetemre?
Folyton csak vergődöm itt lent e ragacsban,
pedig nincs, ahol kell: haza a magasban.

Dörögjenek reád kufár, álnok gondok
vonszold béna lábad, sose legyél boldog,
bámulj nercbundákat irigy kirakatban,
mindig van egy munka: haza a magasban.

Vesszen hited mélyre hamis szerelemben,
jövőd legyen sötét, amitől megretten
lélek, érzi magát mind borzalmasabban,
nincsen más utad, mint haza a magasban.

Tagadjanak társak, űzzenek el innen,
vesszen el világod, ha rokonod sincsen,
nem élhetsz meg sehol sosem egymagadban.
Csak egy van mi megold: haza a magasban.

Folyik a kísérlet, hogyan éljünk másként,
vissza-vissza nézünk pálfordulásként.
De hiába volna minden tesztszakaszban,
tudd, hogy más út nincsen: haza a magasban.

Vádol a nép megint, zavarog az utca,
elkapnak valakit, olyan sok a cucca.
Akármiként is élt, nehogy fölakasszam,
és ne én legyek ott fönt: haza a magasban.

Elakad szekerünk kátyúban az úton,
a szívem megszakad, oly erősen húzom.
Bár magamat érzem mind borzalmasabban,
tovább kell, hogy toljam: haza a magasban.

Lesz, aki értőn!

Bármit is mond e vész-teli korszak most a jövőről,
lesz aki értőn olvas még ily hexametert is:
bízom benne, hogy nem vész majd el a nemzet.
Minket a sors itt sokszor sújtott, néha emelt is,
tudja helyét az mind, kit az apja magyarnak nemzett,
és lesz nagypapa, kedves nagymama sok csecsemőből.

Nukleáris katasztrófa után

Nem jön már újabb ború:
véget ért a háború.
A fákon nem zöldül levél,
mindent elborít a tél.

Puszta lett a Föld: halott,
ami maradt, megfagyott.
Égre sem repül madár,
örök alkony kínja vár.

Eltelik pár évtized,
míg fagyottak a vizek.
Jöhet még egy kikelet,
felolvasztja szívemet?

Gyémántcsiszolásban

Nem csiszoltam gyémántot soha,
engem sem csiszoltak meg az évek.
Így maradtam érdes, ostoba,
mást sértettem fel, csak attól félek.

Sötét tűzben lapom nem ragyog,
mert fényt nem szórnak szerte síkjaim,
szabálytalan sokszög-test vagyok,
csak gördülök a lelkek hídjain.

Hogyha kézbe venne ékszerész,
bár üveget is vágnak sarkaim,
álmom sem lenne nagyon merész,
hogy formát kapjak munkapadjain.

Gyémántot sosem csiszoltam még,
és nemessé kéz engem sem csiszolt.
Fénylek. És ha eljön majd a vég,
a vágókorong majd rajtam sikolt.

Hogy elmentél

Hogy elmentél, öreg lettem.
Az ég is felhővel borong.
Szürke lett az út előttem,
szívem semmitől szorong.

Nincs prizma, hogy a fehéret
szivárvánnyá bontsa szét.
Nincs cél, amit ha elérek,
porrá ne szórna a szél.

A parkban lilán, fehéren
nyílik százezer virág,
de miért sütne Nap az égen,
ha fényét nem szórja rád?

Kozmikus katasztrófa

A répaszelet nem nehéz,
csak kurva nagy a szívlapát.
Dobsz vele, s szél hordja szét
fénylő szíved dallamát.

Szélben száll a répapor,
a bőrödre rátapad.
Talán várnak valahol:
nem vagy te még árnyalak.

Őt sajdítja az izom
kettő mozdulat között.
De jövőmben nem bízom:
Föld, Hold összeütközött.

XXI. század

                                                 Váci Mihály: XX. század 

Egyre többet tudunk a világról,
és egyre kevésbé értjük a létet.
Soha nem tanulunk megesett hibákból,
csak bénultan várjuk a közelgő véget.
Egyre nagyobb a biztonságunk,
és tömegek halnak meg egy pillanat alatt,
egyfolytában csak csodára várunk,
számunkra szinte már csak ez maradt.
Atomjaira hull szét a társadalom,
és soha nem voltak ekkora tömegek,
akik mindent tudhattak egymásról.
Mit tudunk róla, hogyan élnek itt öregek?
Értelmetlen az önfeláldozás,
és nem volt rá ekkora szükség még soha,
hogy ne jöjjön tömeges elkárhozás,
és közös sorsunk ne legyen mostoha.
Mit ér ma a költő hangja,
hogyha csak magáért vonyít,
ha csak kincseit gyűjti, mint a hangya?
És ha másokért szól, az mit bizonyít?

Őrségben

Éveken át őrségben állni,
szabadon nőjön a sereg.
At erődön kívül történhet bármi.
Ott trágyalében hempereg
sok nemtelen állat
és háziasított barom.
Elejthetném ellenük e vádat,
de ha meggondolom, nem akarhatom.

Mind az ellenemre törnek,
bár akadhat egy, meg egy,
hogy csak szavakat használnak tőrnek,
hiszen az szinte egyre megy,
hogy karddal, fejszével vágnak nyakon,
vagy igéket sziszegnek ellened,
s hagynak pusztulni hűlt havon,
amíg szívük még meg sem remeg.

Belátom: én is odakint vagyok;
más erődből nézve: gaz támadó.
Szívem hiába is ragyog,
ha itt mindent elborít a fekete hó.

Romlás háza

Párkányra vastüskét szereltél
madarad távol tartani.
Izzó nyárból lett kemény tél,
ablakod zárva már, ami
kizárja bentről az illatot.
Így nem nyílik, csak jégvirág,
hát méheid raja sem izgatott.
Megérte éveket várni rád?

Minden árpa elfogyott,
üres a jászol, nincs gyerek.
Ökröd lába elfagyott,
a trágyalében hempereg,
bordája bőrön át kilóg,
szíve mellette, kint dobog,
föl nem épül semmi mód,
és ha szél veri törött ablakod,
harsonáznak az angyalok.

Pengeperemen nem simul
párkányra illatot hozó
muskátli; májusod kimúlt,
helyébe nőtt tüskés bozót
fedi el csillagok dalát.
Elűzted a távozót
meg sem hallgatva igazát.

Hogyan írhatnám?

Hogyan is írhatnám meg azt,
ami meg sem történt velem,
és hiánya a Létbe ragaszt,
hogy volt egyszer szerelem?

Hogyan is írhatnám meg azt,
amely sosem volt állapot,
hogy ősszel bontottál tavaszt,
elűzve messze az állatot?

Ingyen ebéd

Mint rengetegben bolyongó elme,
ahol csillag régen nem ragyog
- életemnek elhagyott szerelme -,
az éj-sötétben oly magam vagyok.

Mint részeget tart kéz, a láthatatlan:
pokolra hullnék, égbe, föl, emel.
Megifjodom, majd számtalan alakban
pereg le festék, bőr földön hever.

Rusnya tokját mint a lepke hagyja,
vagy mint kígyó vedli pikkelyét,
hogy hordja szét sok százezernyi hangya,
élnék másik, újabb, szebb mesét.
Hívna újra zengő élet hangja,
de tudnom kell, hogy nincs ingyen ebéd.

Megkopott ruhadarabok

Viselt zakó a székre vetve,
mellette nyakkendő hever.
Az ember ránéz, elmegy kedve:
miért ily szürke? Ez lever.

Ha már meguntad, vesd le gyorsan!
Viselted már? Kukába dobd!
Lógjon ott feledve, holtan!
Táncod tovább nélküle ropd!

Kopott zakó szemétre vetve,
de mindegy is, ha szoknya az.
Legyen majd végleg elfeledve,
ha már nincsen benne vigasz(!/?)

Írjunk tenderverset!

Tudnék-e én vajon ilyet skribálni?
Tegnapra még nem, de mára már talán,
ha nem kéne a konyhát felsikálni,
így üres lenne egy laza délután.

Hiába olvasom a tenderverset,
bár hallom rajta én, ritmusa vagyon,
de élményt azt vajon hogyan szerezhet
olvasással, vagy csak viszket majd nagyon

a hátsó fele annak, aki olvas,
amíg felfejtheti, miről is gagyog
az úr, vagy hölgy, aki nem is kopottas
rímekben ír, sőt: ritmusa is ragyog?

Erős a rím, a kép is jó, azonban
veleje nincs, lélek csak nyomokban.

Esőkabát nélkül

                    "Egy boldog férfin ragyog az esőkabát is."
                                                         Fekete Anna: Álmodozás

"Egy férfin, ha boldog,
az esőkabát is ragyog."
Régen volt, hogy tudtam, bizony:
én most boldog vagyok.
Esőkabát nem volt rajtam,
szeretkezni úgy nem lehet.
Bár a boldogságot táncban
még vízben is kifejeztem veled.

Rajtam most már minden szürke:
zakóm, szemem és a hajam,
nem is kerülhetek már zűrbe:
a fiatalság rég odavan.
Szél nem fújja hosszú hajam:
erősen megfogyatkozott,
aki volt, elment szótalan
aki maradt, megátkozott.

Esőkabátom nincs nekem.
Ha az eső megered,
az esernyőmet emelem,
alatta megyek tovább veled.

És aki körön kívül...?

És aki körön kívül (is?) tartja magát, az meg nem lehet magyar, mert automatikusan "idegen érdekek szolgája"... Sőt: "kiírta magát a társadalomból". Pedig még csak meg sem említett olyasmit, hogy "csuhások térdre!". Egyébként pedig: van itt orosz, és kínai kör is, egyre erősebben. Az nyilván nem az ördögtől való.
Kedves barátaim: látni kellene, hogy csak attól függ, hogy milyen színűnek mondanak egy kört, hogy kinek a zsebébe folyik belőle a pénz. Ahol jobban fizetnek, az az egy igaz oldal, ez az "elmúlt 20 évben" penetránsan (= áthatóan bűzlő módon) bebizonyosodott minden "eszmeileg stabil" szájtépőről. Ez a játék kizárólag a tőkét szolgálja, mindegy, hogy milyen szín alatt, lehet az kínai vörös, vagy magyar narancs, egy kutya: ugyanolyan nemzetközi = internacionalista tőke. Sőt, még az eszmei hátraarcok mögött is csak érdekeltség váltás áll. Akkor is, ha mást hazudik  magáról (vagy némileg megengedőbben: magának is) a hátraarcban hívő.
Ennyit a körökről meg háttérhatalmakról. Engem most az előtér hatalom jobban idegesít, amely még a gyerekeim udvarlási szokásait is kormányzati "támogatással" szeretné ellátni (ez mai hír). A jövő hónapban már azt is megmondja valaki, hogy hányszor, mikor és milyen módokon kell szeretkezni? Nem kizárt.

Én nem a kör közepén állok. Meg is látszik rajtam.

Csiki-csuki malom

Hiányzol,
és bár azt hiszem, mindegy,
hogy te hiányzol, vagy más,
de lassan elfolyik belőlem
mind az élet.
Cikázol
agyamban egyre,s bár tudom,
hogy nincsen folytatás,
de azt hiszem, emléked őrzöm,
míg csak élek.

Oly néma már a lég,
mióta nem vagy itt velem,
oly vádoló az ég,
hogy elhagyott szerelmesem.
Elviselni nem tudom,
hogy égig ér a bánatom,
s paszulykaróként nyög
lelkem a töknyi súly alatt.

Most tán teázol,
és bár hiszem, hogy rendben van így,
de én csak ázom gondjaimban.
Te nem fázol,
míg én, a gondtalan,
akit elhagyott a jó szerencse,
vagy talán az életem,
a verset írom,
jéghidegben,
azt, ami a fájdalom,
és nem csitítja semmi sem
immár a bánatom.

Én jól tudom,
e lírát már megírták
oly sokan,
de vállalom,
mert hiszem, s remélem,
hogy a felejtés messze van,
hisz' életemnek fényt te adtál,
amikor sötétség hullt reám,
és csak te voltál az, ki végre
levette rólam álruhám.

Hibázol,
folyton életedben,
és sosem jön újra el a pillanat,
amelyben megláthatod magadat,
ha egyszer elmúlt,
mert hibát hibára halmoztál.
Rosszul léptél ismét,
mint régen:
csiki-csukit vesztettél
most is, mint amikor malmoztál.

Dilemma

Fölgyűrődik az út is előttem,
amikor lábammal rálépek,
csakhogy életem már levegőtlen,
így hát többé vissza se' térek.

Mennyi kaland vár rám a világban,
ha túljutok életem peremén.
Hiszen úgysem ébredünk ziláltan:
más úton járunk már, te meg én.

Fölgyűrődik az út is előttem,
szakadék nyílik a hátam mögött.
Elmennék, bár nem vagyok felelőtlen,
de életembe a semmi költözött.

Eurydikém keresvén

Átkeltem a Styxön,
Szküllán, Karibdüszön,
Cerberoson túl már
támadt rám tűzözön.
Szépen zengett dalom
a Hádész urának,
visszaadta nékem,
kit elvett magának.

Már kifelé érvén
megállt, visszanézett,
halálában sosem
látott olyan szépet.
Ott maradt meredten,
mintha sóból lenne.
Azóta énekem
nem zeng vissza benne.

Túl a szirénzátonyon

Hát átértünk végül a szoroson,
most árbochoz kötve sikoltozom.
Nem nyelt el Kharybdis árja,
és nem lettem Schylla vacsorája,
de fülembe sem töltöttem viaszt.

Lelhetek-e még valaha vigaszt?
Még benne zeng szirének éneke,
és én nem tudom, hogy vajon félek-e
elválni attól a csodától,
amely gyógyít, és egy darabig ápol,
majd sorvaszt, gyengít és erőd veszi.

Hát nem vagyok túl bölcs. Csak emberi.

Irka riport

Az a megtiszteltetés ért, hogy tegnap este Ferenczfi János Irka című irodalmi riportműsorának vendége lehettem. A műsor teljes hanganyagát Ferenczfi János engedélyével itt teszem elérhetővé:
Innen letölthető mp3 formátumban

Emlékek a szerelemről

Meghívást kaptam az Ars Poetica versklub következő találkozójára., előre megadott feladatokkal. Az egyik: a következőkben megadott 5 szóból kell úgy írni egy öt versszakos verset, hogy minden versszakban a megadott szavak szerepeljenek sorrendben, azaz az elsőben az első, a másodikban a második szó és a többi. A szavak:
- papírkosár
- folyóvíz
- hullámverés
- csillagéj
- zátony

És a vers:

Papírkosárba dobtam én
szakításunknak éjjelén
minden szerelmes leveled.
Így mondtam: Isten veled!

Folyóvíz árja vitte el.
A kedves többé nem felel.
ha kérdezem sem válaszol.
Másnak ír most valahol.

Hullámverés a szenvedély,
oly gyakran változó kedély
árja mossa partomat
most partra vet, majd elragad.

Csillagéjben fürödtem én
szerelmem mámoros éjjelén.
A Hold ragyogott le reám,
és bánat el nem ért, nem ám!

Mint dagály a zátonyon,
lelkemen hangtalan átoson,
ha felbuzog a szerelem:
de elborítja életem.

Millió karát

I.

Ragyogó szeméből
millió karát csillogott felém:
izzó csillagok az égről,
amikor dús illatok szárítják tavasszal
a múlt sarát.

Amíg a dágvány még meg nem szárad,
visszatart, nem ereszt.
Egészen az emlék-áradat
ne emésszen fel
minden jövőbe néző vágyat!

Nem lesz üres az ég,
ha a szívem pitvarában
most a semmi dúl is, soha.
Ha elhagyott minden hívem,
s a világ kivet,
még akkor, úgy is,
az égre nézve,
faragjam rímem,
igy legyek a hiányra immúnis!

***

II.

Ragyogó szeméből millió karát
csillogott felém: izzó csillagok
az égről, amikor dús illatok
szárítják tavasszal a múlt sarát.


Amíg a dágvány még meg nem szárad,
visszatart, nem ereszt. Egészen
az emlék-áradat ne emésszen
fel minden jövőbe néző vágyat!

Nem lesz üres az ég, ha a szívem
pitvarában most a semmi dúl is,
soha. Ha elhagyott minden hívem,
s a világ kivet, még akkor, úgy is
az égre nézve, faragjam rímem,
igy legyek a hiányra immúnis!

Gyere be szobámba!

Hegyeim csak a vállamig érnek,
paripám csak az asztalig ér
ha fut, s mert nyoma sincs ellenségnek,
sebesen, mint a hajnali szél.

Világom vége a szőnyeg széle,
azon túl a parkett-óceán.
ha úgy gondolod, játszani kéne,
gyere fel hozzám egy délután!

Benépesítjük ezt a világot:
várat építünk, kisvasutat,
szőnyegen szedünk színes virágot,
míg be nem szántja ökörfogat.

Bakterház épül a váltó mellett,
előtte bakter áll, és üzen
a zászló kezében. Minden gyermek
tudja, hogy jelzése mit jelent.

Újra teremtjük az egész hazát.
Nem lesz belviszály és háború.
Ebben segít nekem minden barát,
és nem jön majd derűre ború.

Hegyeink akkor az égig érnek,
csak ülj le mellém egy délután!
Szívedben majd új, friss lángok égnek,
csak jöjj be hozzám kávé után!

Aki szeret engem

Aki szeret engem,
kezét nyújtja felém,
annak egész lelkem,
szívemet adom én.

Nem bolyong hasztalan,
aki engem választ:
nem lesz gyámoltalan,
mint kit vihar mállaszt.

Akit én szeretek,
az nem von rám vállat,
bozótban nem remeg,
mint a kivert állat.

S terheljék ballasztok,
nem lesz öröm nélkül,
akit én választok
szívembe vendégül.

Végül majd csitul

Végül majd csitul a kín, csak sajog,
bármily karom szaggatta fel szíved.
Ha elmarad, fáj, hogy elveszíted,
még ezért szólnak majd sóhajok
egy darabig, mire belefullad
a szürkeségbe ismét életed,
elfelejted a kínzó éjeket,
sajgó lényed majd meggyógyulhat.

Már csak halovány emlék rezeg a
vetítővásznon, este, elalva,
szemed előtt nem ring már dereka,
nem érzed magad kifosztva, csalva.
Nem gondolod, hogy itt az ómega,
és nem hiszed, hogy az volt az alfa.

Születésnapodra

Vége lett hát újra a szürke évnek.
Szóljon ismét számban a fontos ének,
mert szeretnék boldog időt remélni
Pap Katalinnak!

Te csak légy ostoba!

Te légy csak ostoba! Hidd el, hogy győzhetsz,
hogy nem győzhet le téged semmi káosz,
hogy holnapodnak köze van a mához,
s a megpróbáltatás belőled hőst metsz!

Te csak légy ostoba! Balgaság a hit,
tehát te bizton hidd a jót, a szépet!
A fejszét két marokra fogd, ha béget
mind a birka hogyha farkas vicsorít!

Te csak légy ostoba! Ha rád a horda
ront, állj ostobán ott fenn, a várfokon,
s ha túlerő miatt szakad be borda,
és barát, ki állna melléd nincs, rokon
sem fogja meg kezed, te légy százszorta
újra élvén is csak ismét ostoba!

Paradicsom(lé)

2014. aquincumi "költői verseny" helyszíni feladata: a "paradicsom" hívó szóra írni epigrammát a helyszínen 20 perc alatt:


Roppan a héja a szájban, s végre lecsordul a lé is.
Szét ne folyasd magadon! Látom már hajadon!
Égbe repülne a lelkem két ajakadra tekintve:
szádban ott a gyümölcs, már poharamba ne tölts!

Költőverseny előtt

Hűha, én már nem fogok itt ma verset írni!
Elfeledtem mind, ami még eszemben
volt ma reggel, mert ez a nap kiverte
mind a fejemből.

Szétesetten nézek a friss papírra,
s nem találom jónak, amit leírtam.
Elfeledném már, csak a cél ne lenne,
mára e versenyt.

Mit keresnék én profi társaságban,
hisz' helyem még meg soha sem találtam,
hogyha olykor vízbe dobott a sorsom?
(Csak) úszni ne kéne!

A Költészet Napján

Ma ketten is megkérdezték,
hogy van-e már kötetem.
Hát ez itt az érték-mérték?
Még csak nem is köttetem.

Eztán a linkemet kérték,
hol találnak meg neten.
Megmondtam, és jól felvésték.
Elégtétel ez nekem.

Kemény a vers, amit mondok,
hagzott így az ítélet.
Kár, hogy túl sokat busongok.
És nincs bennem kímélet.

Elhúztam kissé a műsort.
Más a száját húzta el,
félre szólt. Még rám nem morgott.
Így aztán nem érdekelt.

Mert ketten ma megkérdezték,
hogy mikor lesz kötetem.
Nem tudom, de semmi kétség:
amikor majd köttetem.

Áprilisi reggel

Most kel a Nap. A tetők fölött
a sárga korong ragyog.
A szívbe a béke beköltözött,
szinte már boldog vagyok.

Itt-ott szürke esőfelhők
tarkítják még az eget.
Lassan az összes gyerek felnőtt.
Újra sétálnék veled.

Szavak

A vers szavakból áll.
Szavak, ócska szavak.
Nagyon sokszor totál
mást szólnak, s mondanak.

Kimondják az érzést?
Elleplezik vajon?
Megérted, ha vérzést
csitít a fájdalom?

Lelket sértve szárít
fekélyt, gyógyít sebet?
Hízelegve ámít,
hogy semmi baj veled?

Dalolnak a szavak,
hallgatod. S megérted?
Csak téged bántanak,
vagy szólnak teérted?

Szavak, vacak szavak,
függetlenek tőled,
megnyomorítanak,
ha kimondod őket.

Szavakból áll a vers,
és mert nincs más neked,
simogatna, vagy nyers:
úgyis előveszed.

Eső után, alkony előtt

Ázott fű illata
keveredik az orgona-lilával
az októberi-hideg szélben.
Meg se' moccan a rigó dala
az ágon.
Harminc centiről nézem.

A kikerics elvirágzott,
egy-két pitypang máris kinyílt.
Eső mosta le a fákat,
s keleten a hajnalpírt
ma szürke felhő fedi el.

Izzadok, és mégis fázom
- hűvös szél fúj kint ma reggel -,
pedig rajtam a kabátom.
Lám csak! Isten bottal nem ver.
Alkony jön a kikelettel?

Szerelmes dal tavasszal

Künn a parkban nyílnak a szép virágok,
s gondjaimból résnyire épp kilátok.
Fölragyoghat végre a fény az égen,
hogyha szeretsz még.

Égi áldás hullna fejünkre folyton,
messze száll el, távoli mind a gondom,
álmom élném egybefonódva véled
szép szerelemben.

Verset írok

Verset írok,
a színeket
keverve össze, mint a festő.
Fehér papírok,
újságok széle rám nevet,
hisz tollam világokat teremtő.

Magamnak építem világom:
nyüzsögjön benne néhány száz csoda;
szívemnek ajtaját kitárom
a versben: te is betérhetsz könnyedén oda.

Nem érdekel,
hogy írok-e olyan modorban,
mint egy költő,
s ha kérdezel,
a válaszig, amely már nem mogorva,
eltelhet néhány emberöltő.

Minek a válasz?
A kérdésedre megtalálhatsz
minden feleletet versben,
s nem is túl száraz:
prózában sem mondanám el
pontosabban, szebben.

Verset írok,
hogy leírjam önmagamnak,
miként is gondolkodom most a nagyvilágról,
amíg csak bírok,
és van forrása bennem dalnak,
amely ünnepel, vagy vádol.

(Aztán, amikor majd a férgek falnak,
mindegy lesz úgyis, hogy ki az,
aki leköpdös,
és ki az, aki meggyászol).

Kora március

Az út szélén magában ült a virág,
és csendesen dúdolgatott.
Nem szóltak jó vagy rossz kritikák,
- nem sokan jártak el ott.

Dicsért vagy vádolt hamis dala?
A kérdés is beugrató.
A főcenzor komor hivatala
szerint a dal elfogadható.

A jég elolvadt már a tavon,
a két kapu partra került,
a hokicsapat e meleg napon
egy kocsmába bemenekült.

Egyikük maradt az út szélén állva;
kocsmába nem ment soha.
És egyre jobban fájt a háta:
ütővel vertek oda.

Az út szélén a kis ibolya
lilákat dúdolgatott.
Hallgatta egy fájó csigolya,
meg egy absztinens válogatott.

A bíbor egér

- Nincs a világban semmi varázslat -,
sírt a bíbor egér.
- Nem fújtam be zölddel a fákat?
Vagy ennyi még belefér? -
szólt a szivárvány kék színe mellől
a sárga pirulva le rá.
- Sajna, mire az egér felnő,
szürkén nő a virág.

- Menj el gyorsan az esztékába! -
az orgona szólt szelíden.
- Szemüveg nélkül a fejed kába
marad, én úgy hiszem.
- Én elviszlek - mondta a felhő.
- Nézd, hogy ragyog a nap!
Húzd csak kis hegedűdet elő!
Leszel még boldogabb.

- Köszönöm, felhő, ne strapáld magad!
Bár jó, hogy vagytok nekem,
de bőröm köznapi bíbor marad,
ha nincs bennem szerelem.

A Patkány évében

Patkány oson a fűben.
Támad a fekete hajnal.
Én már éveket tűrtem
elhallgatott jajjal.

Vérem veszik virágok:
tövisük szúrja szívem,
pedig mindent kitárok,
és elmagyarázok híven.

A patkány, mint a vérrák
- több foga van, mint nékem -,
minden holnapot szétrág.
Vajon azt megérem?

Akciófilm

Durrog a puska,
ropog az ágyú.
Miért nézel ilyet?
Ez olyan bárgyú!

A háború más:
ott nem festék folyik,
emberek ölik
egymást hajnalig.

Hasad a has,
a gyomor kifordul,
üvölt a vas,
az égre mordul
a félelem.

Nadrágba ürítem belem.

Kígyó a csapban

Kígyó röhög a csapban,
és almát lopkod a tálból.
Nagyanyám elmúlt hatvan,
és folyton engem vádol:

"Jaj, ez a büdös kölke!
Hát nincsen annyi alma,
nem terem annyi körte,
amennyit föl ne falna!"

A kígyó röhög a csapban,
jól kicseszett ma velem:
"a nagyanyját jól becsaptam".
Elkapom, kupán verem!

Majd ha a kígyó szája
az almára rácsattan,
jól lecsapok rája:
szűk lesz a hely a csapban!

Korai összegzés

Még nem kellene összegeznem létem,
mert hiszem, hogy van még hátra sok napom,
de néha úgy elmerültem a télben,
hogy végleg belep a hó, ha így hagyom.

Sok cincogó fényfoltot kell megírni,
átlumpolni még egypár vad éjszakát,
kincset osztani: van szekérderéknyi,
megharcolni néhány győzelmes csatát.

De ha úgy jön, hogy elszáll a lélek,
és semmibe tűnik villanás alatt,
e villanástól többé már nem félek:
tudom, van jó, ami utánam maradt.

Amit elkövettem, azok a vétkek
eltűnnek vélem, ha szívem megszakadt.

Ilyen vagyok

Ilyen vagyok, olyan vagyok:
megkínoznak a hajnalok,
örömet adnak éjjelek,
máskor komoran szenvedek.

Ilyen vagyok, olyan vagyok:
ha rám lősz, veszetten marok,
ha felém nyújtod tenyered,
megosztom veled a kenyeret.

Ilyen vagyok, olyan vagyok.
A gondjaim  nem túl nagyok,
találsz bennem zűrzavart,
és vágyat, amely jóra hajt.

Ilyen vagyok és másmilyen.
Meghallgatlak szelíden,
és ha ringatnak csillagok,
álmodj rólam! Ilyen vagyok.

Szétesik

Szétesik immár a világ köröttem.
Gyakran azt se' tudom, hogy mit tegyek.
Oly zavaros az élet.
Csak néznek az utcán rám a népek.

Elvonulok majd a magányba innen.
Nem lesz senki se' majd, aki megzavar.
Kulcsra zárom az ajtóm,
zörgetheti kint a szél az avart.

Ha szeretnél

Ha szeretnél, tarka takaróm lennél,
meleg, bolyhos, puha gyapjúból szőtt.
Nem fenyegetné szívemet a zord tél,
megtalálnám végre benned a nőt.

Ha szeretnél, mindig betakargatnál,
ha lerúgom magamról a takarót.
Ölelést kérnél, csókra csókot adnál,
nem döfnél mellembe hegyes karót.

Lennék fatörzsed, és te erős ágam,
rajtunk mindig nyílna ezer virág.
Nincs olyan fejsze, hogy rólam levágna.
Tarkítsák törzsem bár súlyos hibák,
nem égetne le vihar villáma,
nem lenne szú, amely minket kirág.