Miért vegyünk mindent személyesen by Melissa Karnaze on March 1, 2010

“Ne vedd személyeskedésnek.”
“Nem rólad van szó.”
“Csak ne szívd mellre.”
Ezt mondják. És azt remélik, majd elhiszed.
Ez az, amit saját maguknak is ismételgetnek, abban a reményben, hogy az ismétléstől majd igazzá válik.
De ez most Rólad szól.
Mert te, igenis személyesen vetted.
Igenis, zavart téged. Megbántott. Az egész napodat tönkre tette.
És ezt már nem lehet visszacsinálni.
Amikor valami egy érzelmi reakciót vált ki belőled, - már személyesen vetted.

Mit is jelent valójában, hogy „ne vedd személyesnek”

Amikor valaki azt mondja, hogy valamit ne vegyél magadra, ezt érti alatta:
„Ez tényleg lehangol ugye? Nézd, ezt a spirált nem hagyhatjuk ellenőrzés nélkül folytatódni. Mivel énnekem fóbiám van a dühtől és méregtől, és az összes furcsa érzelmi kitöréstől félek. Túlságosan kényelmetlenül érezném magam, ha megmaradna benned ez az érzés. Én tényleg soha nem hagytam eluralkodni magamon semmit ennyire, mert elképzelésem sincs, mihez is kezdhetnék ezzel az érzéssel.
Nézd: van egy ötletem: mi lenne, ha úgy tekintenél rá, hogy nem is téged érint ez az egész? Ez elvinné a szomorúságodat. Hogyan csináld? Távolítsd el magadat a helyzettől egy absztrakt nyelv használatával.
Mondjuk, hogy ez az esemény/személy/helyzet nem is veled kapcsolatos, vagy nem is rád irányul (még akkor sem, ha már megtapasztaltad ennek az ellenkezőjét – még akkor sem, ha végül is egész életedet szubjektíven éled meg). Mondjuk, hogy „ne csináld ezt magaddal”, mikor valójában nem is létezik. Ne csinálj magadnak nagyobb gondot belőle, mint amekkora.”

Miért személyes minden, amit tapasztalsz?

Amikor rossz kedvű vagy, sértődött, vagy frusztrált – ez mind személyes dolog.
Valamilyen dolog egy bizonyos módon ezt az érzést keltette benned.
Kétségtelen, hogy minden érzés, amit megtapasztalsz, személyes dolog. Azért érzed, mert valami történt, valami, amit tudatalatti hálózatod eléggé fontosnak tekintett ahhoz, hogy riasszon miatta – érzelmekkel.
Úgyhogy amikor az a dolog azt az érzést váltja ki belőled, már késő. Akkor már személyes az ügy. Különben nem lennének érzelmeid vele kapcsolatban.

Miért jobb egyszerűen csak elfogadni mindezt?

Csábító lehet, hogy úgy tegyünk, mintha az egészet visszacsinálhatnánk: „Várjunk csak egy pillanatot, vegyük csak vissza azt az érzést. Nem is jelent sokat, Hiszen ez nem is személyes annyira. Tulajdonképpen egyáltalán nem is számít nekem.”

Ügyes próbálkozás lenne. Egy szép kísérlet az oldalcselre.

Pontosan mivel is cseleznénk?
A válaszadó képességünkkel. A nagy dolgokkal, mint az élet, érzelmi egészségünk és komfort érzetünk.

Saját személyes válaszadó képességünkkel cseleznénk, amivel képesek vagyunk magunkat – és saját érzelmeinket – komolyan venni. Tudjuk: ahogyan egy felnőtt ember képes rá.

Amikor úgy teszünk, mintha tudnánk „nem személyes dolognak” venni valamit, komoly bajba sodorjuk magunkat – természetesen saját magunkkal: belső érzelmi önmagunkkal, gyermek-énünkkel szemben. És háborút indítunk saját valódi érzéseink ellen, megpróbáljuk elfojtani őket, naivul azt gondolva, hogy tudatalattink majd nem veszi észre.

Mindezt azért, mert barátunknak, ismerősünknek fogalma sincs róla, mihez kezdjen egy kényelmetlen érzéssel. Azért, mert az egész társadalomnak nincs semmi elképzelése erről. Mert az egész világ halálosan retteg az érzelmektől.

Hogyan vegyünk személyesen dolgokat?

Ha azon az úton jár valaki, hogy saját életét értelmes konstrukcióvá formálja, tisztában van vele, hogy mit kíván ez az út. Azt követeli, hogy kötelezzük el magunkat arra, hogy kapcsolatainkat is magunkkal együtt fejlesztjük, hogy olyan egészségesek legyenek, amennyire csak lehetnek. Úgyhogy minden érzelmünk hasznossá válik, és éppen megfelelően fog működni ahhoz, hogy intelligensebbé és felelősségteljesebbé tegye életünket.

Vagyis, ha bármikor bármi bánt – hagyd, hadd bántson – érzelmileg. Rothadt büszkén, baromira vedd személyesen, mindaddig, amíg csak tart.

Mondd magadnak:

„Igen, nagyon kellemetlen számomra. És vicces, mert barátaim állandóan azt mondogatják, hogy ne szívjam mellre, hagyjam a fenébe az egészet, rázzam le magamról, hiszen nem ér annyit. De én tudom, hogy igenis ér annyit.
Én ezzel az érzéssel akarok maradni, amíg csak tart, hogy megértsem, miért is érzem. Hiszen, ha egyszer rájöttem, miért érzem ezt a rossz érzést, ez lehetővé teszi, hogy jobbá, gazdagabbá váljak.

Igen, ez nagyon személyes ügy. Annyira személyes, hogy egész életemet jobbá változtathatja. Segít növekednem, és megtanítja, hogyan törődjek jobban magammal. De csak akkor, ha vele maradok. Csak akkor, ha hagyom, hogy egész napomat tönkre tegye. Mert ki kell találnom, hogy miért van így. És ahhoz, hogy erre rájöhessek, meg kell tennem ezt a belső utat.”

Mit jelent valóban személyesen venni valamit?

Valamit igazán olyan személyesen venni, hogy megrogyassza a térdedet – az egyetlen módja, hogy azzal a teljességgel éljük az életet, amit megérdemel. Ez az egyetlen módja, hogy úgy építsük fel saját életünket, hogy az számunkra működjön.

Az, hogy olyan személyesen veszünk valamit, hogy megrogyasztja a térdünket, azt jelenti egyben, hogy nemet mondunk a világnak arra a maradékára, ami arra késztet, hogy vonuljunk vissza a félelemtől, gondoljuk inkább újra a szituációt egy olyan diszfunkcionális módon, hogy eltávolítjuk magunkat valódi érzéseinktől.

Valamit olyan személyes ügynek tekinteni, hogy a térdünk beleroggyan, az egyik legnemesebb dolog, amit csak megtehetünk, mindaddig, amíg érzéseinkkel konstruktív módon foglalkozunk az események után. Ez az egyetlen módja annak, hogy megismerjük önmagunkat.

Szóval, tessék csak személyesen venni, és mellre szívni! Ez mind személyes dolog. Mind csak rólad szól. És akkor is megtörténik, ha szeretnéd, és akkor is, ha nem. Nem befolyásolhatod, hogy mi történik veled, és azt sem, milyen személyesen érint. Azt ellenben igenis, megválaszthatod, hogyan reagálsz rá, miután megtörtént.