El kellene menni

El kellene innen menni.
Gyalogosan indulni el,
egy másik életet keresni,
kezemben egy szál semmivel.

Indulhatnék talán délnek.
Ott melegebbek a nappalok.
Szívemről eltűnne tán a kéreg,
ami az évek alatt ráfagyott.

Leballaghatnék Korakasba
keresztül a hellén hegyeken,
leülnék a parton az iszapba,
a lábam ott megfüröszthetem.

Vagy talán északnak mennék.
Keresztül a Tátra bércein,
a mazovi tavak mentén
Kinnarodden Nordkinnig.

A hosszú téli éjszakák alatt
szaunában ejtőznék sokat,
miközben a kinti hóförgeteg
odvukba űzi vissza a farkasokat.

De legszívesebben mégiscsak keletre mennék.
Talán át a Vaskapu-szoroson,
egy ideig a Duna völgyében ballagnék,
majd át a Boszporusz hídon.

Az Anatóliai fennsík után
tudom, kissé veszélyes lehet a terep,
de ha átszeltem Iránt és Pakisztánt,
jöhetnek a nepáli magas hegyek.

Elgyalogolhatnék Katmanduba
megnézni végre a Potala palotát,
majd tovább mennék, talán Zhangzhouba,
és útba ejteném a rengeteg xi'ani agyagkatonát.

Nem gondolom, hogy nyugatra indulnék.
Legalábbis, biztosan nem gyalog.
Arrafelé az élet nem oly szép,
már minden százhússzal robog.

Ha egyszer elszánnám magam,
és elindulnék valahova,
csak ballagnék, és vándorolnék mindig,
S azt hiszem, nem jönnék vissza, soha.