Harmincnégy év után

Harmincnégy év után, az utcán
egy délután, hazafelé menet
a Körtér környékén, a járdán
egy ismerős alakot láttam meg.

Semmit sem változott azóta
az elmúlt évtizedek alatt:
ugyanúgy magas, szoros kontyba fogva hordta
fején azt a fényes, sötétbarna hajat.

Karcsúsága most is lenyűgözött,
mint, mikor először pillantottam meg őt.
Egyszerű szabású, szürke kabátba öltözött,
hogy kizárja a hűvös őszi levegőt.

Vagy jó húsz méterrel előttem a járdán
ment és kabátja körülötte lobogott,
földbe ragadt lábbal álltam csak báván,
miközben a szívem újra torkomban dobogott.

Emlékszem: utoljára egy májusi napon láttam őt;
karjaiba tettem, a virághalom tetejére
akkor én is a csokrot és nagy levegőt
véve kívántam néki sikeres vizsgákat az év végére.

Hogy az utcasarokra ért, bekanyarodott.
Feleszméltem végre: nem hagyhatom,
hogy harmincnégy év után úgy tűnjön el megint
az életemből, mint akkor, ott.

Hiába szaladtam robogva.
A sarokra érve már nem láttam őt.
Eltűnt, mintha ott sem lett volna,
Én szedtem csak megint zihálva
tüdőmbe a hideg őszi levegőt.