Favágásaim

Idestova lassan több, mint évtizede már,
Hogy telente a pincébe járok én, aprítani a fát.
Tudom, hogy ez anakronizmus itt, a városon,
De cserépkályhám jó meleget ad, s én szeretem, nagyon.

Azt se bánom, hogy a pincébe fát vágni járni kell,
Mert a favágást csinálni szeretem, s ez nékem így megfelel.
De, bár öreg még nem vagyok, más fáraszt engemet:
Hogy három-négy fás szatyorral másszak fel két emeletet.

Szerencse a dologban, igaz, lift a házban nincs,
De van nekem két erős, nagy fiam, ki ebben már segít:
Felkapják a szatyrokat, mik fával vannak tele,
S rohannak, mint a szél szalad, a lépcsőn fölfele.

Utol nem érem őket én, bár csak üres kézzel ballagok,
Hiába: egy-két legény a háznál nagyszerű dolog.
Egy, ami engem aggaszt csupán, de elhessegetem:
Mi lesz, ha e két legény majd megnősül, hirtelen?

Elmennek majd a háztól ők - s ez így rendben van -,
De az emelet évről-évre nő, aztán a szív, s tüdő kivan.
Hát erre edzem magam egyre, csak ezért sportolok,
Hogy a favágást ne adjam föl majd hamar, mert nekem az jó dolog.