Talán az írást

Talán az írást kellene feladnom,

Hiszen egyre jobban fáj,

Hogy mind ugyanazon rágódom folyton,

Mi belülről kalapál,

S kitörni készül belőlem

Minden sötét éjjelen,

Mikor a napi ügyet-gondot már letettem,

És nincs velem senki sem,

Akinek elmondhatnám,

Mi történt aznap velem;

Elmondaná ő is

Gondját, baját nekem.

Csendben átölelnénk egymást,

És így aludnánk reggelig,

Mikor az ágyba hoznám

Számára a reggelit,

Vagy ő készítené nekem

Az ágyba ugyanazt,

Hogyha a szeretet közöttünk

Már nem csak írott malaszt

Lenne, hanem élő, lüktető valóság,

Maga, egész életem,

És nem rabolhatná el

Tőlünk soha, senki sem.

Van ilyen élet máshol?

Van, mert lenni kell,

Hiszen, ha senki hívó szavára

Sehol senki sem felel,

Olyan lenne tőle ez az egész világ,

Mint, ha Istenének megölték volna egyetlen fiát,

És föl nem támaszthatná soha újra őt,

Mert örökre elvitte már magával

Mind az életerőt.