Csak két dolog

(Szabadság, szerelem)

Nekem csak két dolog hiányzik, de nagyon.
Hiányuk létemet bottal veri agyon:
Fáj, hogy nincs bátorság, fáj, hogy nincsen élet.
Fáj, hogy szabadságtól ilyen sokan félnek.

Fáj, hogy visszasírunk egy felső hatalmat,
mi megszabja utunk: tesszük mit akarnak.
Gyáva nép a magyar, tudja ezt mindenki:
kész a szabadságot bármikor feladni,
hogyha jön egy Vezér, ki apának látszik,
megmondja, hogyan élj, s életeddel játszik.

Nem volt ebből elég majd' másfél száz évben?
Mondta császár, király, mikor mi volt éppen,
mondta a Kormányzó, magas, fehér lóról,
mondta a Párttitkár. Elég lesz a jóból!

Húsz évünk volt eddig csak a szabadságból.
Azt hittem, már soha nem is kérünk másból.
Tévedtem: a magyar nem tud lábra állni,
szüksége van rá, hogy mást kelljen szolgálni.

Hogyha nincsen semmi, mi ülne nyakára,
majd kerít valakit, aki oda vágyna.
De elég is legyen e dolgokról ennyi!
Gyáva népnek nem kell semmi más, csak menni,
arra, amerre a gazdája vezeti,
mint mikor ökörre a jármot ráteszi.

A másik dolog, mi bántja a lelkemet,
az, hogy elrontottam én is életemet.
Vágyaim tévútra vezettek engemet,
ugyanúgy, mint egykor az egész népemet.

Hittük: ha fejünket új járomba hajtjuk,
pokol-démonok sem vesznek erőt rajtunk.
Tönkre tettük azt is, amit megkaphattunk:
nem építünk soha. Mindig csak romboltunk:
hitet, hazát, házat, magyar emberséget,
jó szomszédságokat, és igaz szerelmet.

S mit kellene nekem foglalkoznom azzal,
hogy hazám hogy' bánik el majd néhány gazzal,
hogyha a szívemben rendben lenne éltem?
Halálomkor akkor mondhatnám el: éltem.