Megállóban

Vajon miért van,
hogy szinte ruha nélkül látom,
bár csak a villamost várom,
és esőre áll?
De nekem nem derogál,
ahogyan a megállóban áll,
és, ahogyan elnézem,
nem
villamosra vár,
inkább várhat valakit,
aki késhet egy kicsit,
mert órájára pislog
inkább gyakran, mint néha,
és gondterhelten sóhajt,
mint aki valamit (vagy valakit?) óhajt.

Talán a keblei teszik,
azok a szép cicik,
hogy szememet elvenni nem tudom,
bár láthatom
a méla unalom
jeleit,
ha átsiklik szeme
az ötven-valahány fazonon,
aki már szemezni sem próbál vele,
annyira megtanulta már,
hol a határ,
amin túl minden nő
már úgyis másra vár.

És az eső csak megered,
gondolom, most jaj lesz neked,
mert vékony nyári ruhádra,
ha zúdul a zápor,
majd jól átázol
és megfázol,
mire ideér, akire vársz,
és nem lesz majd öröm, ha ráz,
a hideg, és felszökik benned a láz,
és nem az, mi párod karjába hajt,
de egy másik, mi majd
reád hozhatja a jajt.
És már gondolkodóba is esem,
ó, én esztelen!,
hogy felkínálhatnám ernyőmet,
- hogyha már nem is teljes tetterőmet
(hiszen az már nem is oly nagyon van nekem) -
hogy védjen vizétől az égnek,
és, hogy ne légy kitéve annyira esőnek, szélnek...

De befut villamosom,
és a kósza ötlet, ím, eloson,
hiszen a hölgy is beáll
egy másik esernyő alá,
mit föléje tart egy kéz,
amire várt,
míg föl- s alá sétált,
és az ajtók záródnak,
az eső meg eláll.