A magány éneke

Nincsen fény szemöldöködben.
Kihunyt a láng lángszívemben:
Tüzed szikrát nem szór éjjel,
nem halmoz el szenvedéllyel.

Keserédes lett világom,
hogy pokolra kellett szállnom.
Nincs arany-kupolás templom,
minden érték marad csak lom.

Nem forralnak lázadások,
hűlő parázs mellett fázok.
Csillag nem csillog le reám,
sötét, kietlen a cellám.

Elveszetten keresgélve,
időtlen időben élve,
reménytelenül kóválygok,
igaz utat nem találok.

Nem győz a dicsőség soha,
hogyha életem mostoha.
Minden nap pokolra szállok,
míg a világ, nyom egy átok.

Szédülettől elalélva
üvöltök világra néha.
Démon-varjak tépnek vágnak
ha nincs otthon, ahol várnak.

Nincs már semmihez sem jogom,
nem ismer meg semmi rokon,
rozsdás sisak, törött a kard,
magadnak ezt soh' se akard:

Termő fádon szürkületben,
gyümölcs rothad leszedetlen.
Táncra nem igazít lábat
trombita, ha nincsen társad.

Csak magába kapaszkodhat,
taszíthatja el a rosszat,
mégis sötét marad lelke,
akire nincs, ki nevetne.

Könnyed csak hull, mint a zápor,
ha nincs senkid, aki ápol.
Száraz szájad éget szomjad,
ha nincs csupor, hogy eloltsad.

Soh'sem ejtethetsz édes könnyet,
világra hozod a szörnyet,
szét nem válik tenger árja,
egyedül mégy a halálba.

Nincs szivárvány

Nincsen fény szemöldöködben.
Kihunyt a láng lángöledben.
Tüzed szikrát nem szór éjjel,
nem halmoz el szenvedéllyel.

Keserédes lett világom,
hogy pokolra kellett szállnom.
Nincs arany-kupolás templom,
minden érték marad csak lom.

Nem forralnak lázadások,
forró tűz mellett is fázok.
Csillag nem csillog le reám,
sötét, kietlen a cellám.          

Vérem csak hull, mint a zápor,
ha nincs senki, aki ápol.
Száraz a szám, éget szomjam,
nincsen csupor, hogy eloltsam.        
        
Termő fámon szürkületben,
gyümölcs rothad leszedetlen.
Táncra nem igazít lábat
trombita, ha nincsen társad.
            
Sohsem ejtesz édes könnyet,
világra hozod a szörnyet,
szét nem válik tenger árja,
egyedül mégy a halálba.

Csak magába kapaszkodhat,
taszíthatja el a rosszat,
mégis sötét marad lelke,
ha nincs aki rá nevetne.
           
Szédülettől elalélva
üvöltök világra néha.
Démon-varjak tépnek vágnak
ha nincs otthon, ahol várnak.

Elveszetten keresgélve,
időtlen időben élve,
reménytelen csak kóválygok,
igaz utat nem találok.
           
Nincs már semmihez sem jogom,
nem ismer meg semmi rokon,
rozsdás sisak, törött a kard,
magadnak ezt te se akard.

Nem győz a dicsőség soha,
hogyha életem mostoha.
Minden nap pokolba szállok,
míg a világ, nyom egy átok.

Esténként, sötétben

Esténként, sötétben hevervén a párnán
eltűnődöm olykor más emberek álmán,
mintha volnék nem én, hanem az a másik
- gyarló földi elmém szinte belevásik.

Hogyan él, álmodik? Énrólam mit gondol,
hogy ajtót, kabátot szorosan begombol?
Oda-túl a falon van-e boldog élet?
Mások a haláltól mind ugyanígy félnek?

Hogy eljönne végre, mind ugyanígy várják?
Élnek itt e Földön mások is, mint páriák?
Hogyha nem, hát mire jó az egész élet,
s ha van, aki boldog, én miért nem élek?

Pontosan tudom, a kérdésre a válasz
az a felszólítás: itt az idő, válassz!
És ha az eredmény más lesz, mint reméled,
sok-sok estén át majd a sötétet nézed.

Akkoriban

Akkoriban súlyosabb volt minden.
Nem voltak könnyűdek a szavak.
Közelebb élt emberhez az Isten,
forróbban izzottak a nyarak.

Akkoriban még bennünk élt a szép.
Akkoriban a rút elbukott,
úgy hallgathattunk tündérmesét,
mint aki valóról hallhatott.

Akkoriban tisztább volt az élet.
Hittük, hogy jön majd egy szerelem.
Boldogan jártuk az erdőt, rétet,
barangolunk völgyön, hegyeken.

Nem zavart, ha felhő szállt az égre:
majd eloszlik, és felsüt a Nap!
Nem számoltunk, csak jóra és szépre,
hittük, lesz az élet boldogabb.

Rigófüttyös hajnalok

Rigófüttyös hajnalok.
Ilyenkor, kösz, jól vagyok.
Nem fújnak zordon szelek,
kicsit korábban kelek.
Negyed óra séta csak,
majdnem mindent helyre rak:
halványul a rémálom,
amíg a rétet járom.
A levegő illat ár,
csacsog, dalol sok madár.

Talpam alatt, szerteszét
belepte a park füvét
gyermekláncfű egészen.
Ezt az egyet letépem.
Ráfújok és szerte száll,
s mintha mese szólna már,
a sok pehely kavarog,
szellő szárnyán gomolyog,
csillog tőle a világ,
és a rét csupa virág.

Így csillant meg egykoron
késő, téli alkonyon
szempilládon hópihe
- nem tudtam szólalni se -,
megbűvölten álltam ott.
Odébb lámpa ragyogott.
És a millió pehely
most a rétről elemel:
álmaimban visszajár,
újra szempilládra száll.

A versírás értelm(etlenség)éről

Inkább úszom uszodában pár medencehosszat,
úgy gondolom, ha nem írok jó verset, csak rosszat.
Verset írni fölösleges. Nem olvassa senki.
Aki meg úszni megtanul, nem fog elsüllyedni.

Jó lenne már megjegyezni: a jó vers nem érdem;
s nem lóg tőle a nyakában senkinek sem érem.
És ha nem szívedből írod ki a jót, s a rosszat,
amit írtál nem más: úsztál pár medencehosszat.

Kívülről nézem magam...

Kívülről nézem magam néha,
hátha úgy többet láthatok.
Én nem vagyok hanyag, léha,
és meg nem tévesztenek látszatok.
Csak saját sorsomat rontom.
Másoknak, ha lehet, ti se ártsatok,
bár lehet, ezt hiába mondom.

Valami rág a szívem pitvarán,
így én is kifordulok önmagamból
olykor - ajtó fityeg így sarokvasán -,
majd magamra nézek hegymagasról.
Egy-egy nagyobb őrület után,
amikor ismét fehér féreg kóstol,
csak kábán bámulok és bután.

Ne bántsatok, hisz' nem bántottalak,
bár üvöltök néha, mint az állat,
amelyet egy sarokba szorítanak,
és senki sincs, akihez vethetne vállat.
Jobbról, balról magas falak;
rádöbben: többé nincs bocsánat;
támad, morog, vadul harap.

Nem tudok elvonatkoztatni attól,
ami eddig meg- (s nem) történt velem,
ami fontos volt, mind vádol:
mivé tettem saját életem,
ezért ily komor mind az énekem.
Ha élnék tőlem messze, távol,
nem lenne ennyi félelem.

Vadászati tilalom

Lassan lépdel az erdőszélen
az őz: egy pettyes kis gida.
Sötét bokrok rejtekében
követi óvón őt a mama.

Összerezzen egy roppanásra.
A fák koronája is neszez:
a szellő ugrik ágról-ágra,
de a zaj forrása nem ez.

A lesre tekint a Hold sápadtan,
bár a karéja egyre fogy,
mert ha kezemből fegyver roppan,
a kis gida holtan a földre rogy.

De most én is csak a fákat nézem:
fekete lombjuk hogy' sutyorog.
Elragadtak engem egészen,
s visznek a Holdba a gondolatok.

Nem vitatom

Nem vitatom. Nem szokásom.
Magam már mélyre elásom,
mire jön a sötét holnap,
se higgyek a hamis szónak.

Rád hagyom mind, amit gondolsz,
amíg sokat le nem gombolsz
rólam, hogy hibám belátva
távozzam egy más világba.

Semmi közöm. Mi a haszna
szólni, hogy így majd kibaszna
teveled is minden barom?
Ezt a vitát nem akarom.

Én nem hiszek rólad rosszat.
Nem harsogom utcahosszat,
eladtad a hatalomért
lelked; szavad csak ennyi ér.

Nem vitatom, nem szokásom.
Butaságom, ím, belátom.
Én megmaradok butának.
Így legfeljebb nem utálnak.

Leszámolok

Folyton olyan hitben vagyok,
lehet még egy holnap,
és, hogy a lélekharangok
még nem nekem szólnak.

Pedig már csak tegnapom van.
Holnap nem sok hátra.
készülnöm kell hamarosan
majd az elmúlásra.

Rendbe tenni minden dolgom.
Ezt kéne csinálnom,
túladni majd mind a bolton,
döglött ideálon.

Csak ami volt, az a való.
Jövőnek nincs bokra.
Ha lovad egy szálkás faló,
úgysem viszed sokra.

Mostoha édes

Már régen nem vagyok bátor.
Hogy nem borít el hajsátor,
förgeteg rombolta várban
menedékért kiabáltam.

Nem hallotta senki soha,
halkan szóltam mindig, noha
régen rágnak fehér férgek.
Már tegnapomtól is félek.

Nem volt soha semmi igaz:
hetedíziglen sincs vigasz.
Vagy ha van is, nem én látom,
az élet csak egy rémálom.

Virágaim elhervadtak,
csermelyeim kiszáradtak,
hiába jön tavaszra nyár,
hitet bennem már nem talál.

Ködkonda dúlja vetésem.
Sorsomnak ura egészben
nem lehetek többé soha:
mert az édes csak mostoha.

Gödörben

Mocsokban élek itt a gödör alján,
meggyűlik benne hólé meg eső.
Agyag ragad a lábbelim talpán,
a helyzetem bizony nem fölemelő.

Bakot tartanék talán magamnak,
ha lehetnék egy másik kettő,
Mellém mást ezután úgysem raknak:
Elhagyottá lett a temető.

Nem is tudom, kinek ások.
Úgysem hoznak ide senkit,
üres marad ez az árok,
nekem kell be is temetni.

De a falra föl nem mászok.
Rám omlik, aztán csak ennyi.

Nem kell lakatos

Hozzám nem kell lakatos,
minek a kódtörő?
A védelmem fapados,
könnyen felfejthető.

Jelszóm nem túl bonyolult,
te is ismerheted;
este, ha bealkonyult,
kérd! Elmondom neked.

Ajtómnak van egy kulcsa
a lábtörlő alatt.
Ez neked talán furcsa;
még régről ott maradt.

A Senki nótája

Az a helyzet, hogy nem
vagyok itt, csak senki.
Nem tudom, hogyan kell
nagy embernek lenni.

Elzúgott felettem
majd egy egész élet,
kezem munkájából
eztán is megélek.

Hogyha majd a helyzet
fordulna keményre,
lógatni nem engem
lógatnak kötélre,

és ha a Dunát majd
jogásszal rekesztik,
minden geológus
dolgozhat napestig:

szükség lesz a kőre
úthoz, hídhoz, házhoz,
még hogyha jövőre
nem lesz, ki határoz.

Meddő álmok

Piszkosszürke fellegek.
Meddő álmot kergetek.
Megcélzom, de nem talál,
visszanéz rám a halál.

A csend fülembe hasít.
Az elmében felvisít
egy rettentő gondolat:
többé nem leszel szabad.

Volt nekem apám, anyám.
Eszményem is volt, az ám!
Ahol sírom domborul,
tán unokám leborul.

Megbotozza síromat,
aztán halkan sírogat:
volt egy ország valahol,
mit nagyapám eldalol.

Fejemen nincs fejfedő,
a Lét nem elviselhető,
ha gyertyám dübörgetik
motorosok reggelig.

Piszkos szürke fellegek.
A lét itt folyton didereg.

Pokolba tartó villamoson

Közönypáncélt húztam magamra,
ne csorogjon szerteszét az életem.
Nem törődöm vele, mi haszna,
hogy mi történik holnap énvelem.

Sötét a reggel, bár a Nap ragyog,
csillan a fény a magas vízen;
számomra fekete: én sötét vagyok,
jövőmet többé már nem hiszem.

Egyre csak robog villamosom.
Nem tudom, honnan és hova,
keresztül az egész Városon,
és én vagyok olyan ostoba,
hogy magamat véle fuvaroztatom.
Három évtizede ide, s tova.

Líraelmélet

A földrengések csakúgy fölfedik a struktúrákat,
mint a kis energiájú robbantások.
Pedig micsoda különbség!
Ha tektonikus erők mozgatják,
a hullámok életeket dönthetnek össze.
A felszíni robbantások a szerkezetet
annak mélyre ható károsodása nélkül
mutatják meg.

A gondolatkísérletek a való élet
veszélytelennek tűnő verziói.
Jobb, ha egy felzaklató verssel találkozol,
mintha egy repülő fazékkal,
kifent késsel, vagy fejszével.

Ha szerencsés vagy, kísérleti hidat is építhetsz,
hogy átkelhess rajta
a pokolba zuhanó szakadék sötétje fölött.
Ugráshoz túl messze van a másik oldal,
s csak, ha hajadnál fogva ragadod meg magad,
nem süllyedsz el a mocsárban.
De úgyis beletaposnak.

A mátrixot csak akkor uralod,
ha átlátod determinánsait.
Megjegyzendő, hogy az illúzió halálossá is válhat.
Persze a struktúra maga is félelmetes lehet:
a geofizika sem biztonságos tudomány.

Hogyan tárd föl a psziché struktúráját?
A viviszekció veszélyes művelet,
kiváltképpen, ha magadon végzed:
ha a megfigyelt szubjektum belepusztul,
olyankor az egész kísérlet hiába való:
nem leszel tőle okosabb.
Ezért csakis a jelenségekből következtethetsz
az okságra.
Sokszor tévesen.

A Hüllő után

Közönybe öltözött páncélos halak.
Őshüllők, Pteranodonok.
Puszta, vakolatlan nyerstégla-falak.
Lárva-lét: csatorna-sorsok.

Adott volt harmincöt éve már.
Nem hitted el nekem,
a mélyben csak sötétség vár,
és fosszília-szívem.

Tartósítva minden szétrothad.
Megszűntetve megőrizhető?
Nem zabálja őscápa-had,
ha a homály csak egyre nő?

Rorschach ábrákat firkálok folyton.
Az ősvilág általuk üzen.
Rétegek, mint folt a folton.
A bánya huszonnégy órás üzem.

Ércet kutat, hüllőt talál,
csak a mocsok bújik folyton elő;
a homályban ott vár a halál.
Pillant, megfagy a velő.

Van élet a Hüllő előtt?
Folyton ezt feszegetem.
Mit tegyek, ha mindent benőtt
csápjaival a lowercraft-félelem?

Kriptában

Sötét ez a cella, mintha kripta lenne.
Nem tudni, hogy kint most reggel van, vagy este.
A falak szürkén és nyirkosan merednek.
Kint talán betüjét sem tudják nevednek.

Döngve csukódott be egykoron az ajtó.
Hírt nem közölt róla kint a napi sajtó.
E létből nem látszik semerre sem kiút,
hiába is hívnád imával a Fiút.

Talán, ha dönteni majdan minden falat
támadna még egyszer, ami abbamaradt,
láthatna még napfényt odakint a réten,
hogyha sétálnának újra kéz a kézben.

Tavasz van

Reggel még az eső csepereg,
cseppje a zöld levelekre pereg.
Délre fel is süt a Nap tüze már,
és a tucatnyi rigó dala száll.

Zöldül a rét füve, kéklik az égbolt.
fénylik a Nap most, zúzmara rég volt.
Mind, aki él, a szabadba siet,
mint aki ritkán láthat ilyet.

Vége a télnek, itt a tavasz,
Szívbe beírta magát a ravasz.
Nyílik a kertben ezernyi virág,
oly gyönyörű ez a tarka világ!

Titánium pumpát!

Figyelem! Ez a vers a modern költészetben tiltott szavakat tartalmaz! Úgy, mint:: jó, rossz, szép, szív, boldog

Titánium pumpát tetetek majd mellkasomba,
hogy a túlnyomásnak ellenálljon,
ereimből fröcsögjön vérem csak bomolva,
hogy a légbe szerteszálljon!

Színszűrőt szemembe, és fülembe filtert,
kizárni onnan minden mocskot,
zöldes nyákkal fröcsögő filisztert:
ne mondja senki, hogy’ legyek boldog!

Nem érdekel, mit ír a Nagy Könyv.
Nem olvasok Koránt hajnalban.
Nem jegyzem, ha véget ér a nagyböjt,
ami voltam, én máig az maradtam.

Titánium pumpát mellkasomba,
ha szívem szétszakadna végre!
Nem emlékszem majd semmi rosszra,
csakis a jóra és a szépre.

Naplójegyzet

Nem neked írok, csakis magamnak.

Akit ma a piedesztálra raknak,

az egy színváltó kaméleon,

aki fennen trónol a negyvennyolcas ormokon.

Nem érdekelt, és soha többé

nem is érdekelhet a három T,

és lázárok kétfenekű elvtársai

nem szabják meg, hogyan látunk mi,

igaz emberek, magyarok,

mind, akiknek a gyomra forog,

öklendezi a sárgásszöld hányadékot,

látván, mit művelnek a rothadékok,

a Gondolattal,

azok, akiket nyakunkra hoztunk.

Olyan utakon járok,

amilyeneken én akarok,

és olyanná sohasem válok,

hogy jóváhagyjanak holmi latrok.

Nekem ne szabják meg mások,

miről írok; jelzősen avagy szikáran,

mert én önmagamban ások.

Szavaimat soha nem szitáltam

át semmiféle rostán.

Amit gondolok, mindent kitártam,
de bérmentesítve nem küldöm postán,
nem nyomom le torkodon,
hogy olvassák Tokodon,
és Pesten sem harsogják  szónokok,
plakátok nem üvöltik széjjel,
nem zengik színpadon gitárok,
terjesztik fizetett agitátorok kéjjel.

Jelzőimet magam válogattam,
és ha a szótag szám nem klappol, vagy döccen a rímem,
Istenem! Legfeljebb nem lesz nagy hírem;
én nem találok kivetnivalót abban,
hiszen én csakis magamnak írok, nem neked,
és ha ennek ellenére kedveled,
akkor mondhatom: valamit hazámnak adtam.

Április

Jött egy nap, egy másik is,
kivirágzott április.
A fák lombja üde zöld,
új ruhát öltött a Föld.

Tegnap reggel a parkban,
hogy sétálni akartam,
ezer rigó kiabált:
minek ide kiskabát?

A megkésett kikelet
meghozta a meleget:
délután a sétányon
szoknya libbent száz lányon.

Puszta kertben

I verzió

Sivár kert az, amiben élek.
Soha nem jár erre egy lélek.
Ágak terméstől nem roskadnak,
ha már vége lett a tavasznak,
s csendesen, mint őz
besétál az ősz.

Napfény nem ragyogja a kertet.
Haj! Pedig szép gyümölcsöt termett.
Némelyike már rég beérett,
szirmokat, sok hófehéret
fagyos-hideg szél
fújta szerteszét.

II. verzió

Sivár lett a kert. Az, amiben élek.
Soha nem jár erre egy teremtett lélek.
Faágak terméstől többé nem roskadnak,
hiszen vége lett már minden tavaszomnak,
s rozsdabarna avaron becsattog az ősz.

Napfény nem ragyogja ma már be a kertet.
Haj! Pedig valaha szép gyümölcsöt termett.
Némelyike mára már régen beérett,
a virágszirmokat, a sok-sok hófehéret
fagyos-hideg őszi szél fújta szerteszét.

Nem vagyok költő

Én nem vagyok költő.
Nem tudok oly mondatokat kiötleni,
amelyeket látva felkiáltasz: nini!
ezektől most jobb lettem, nemes;
ezért meghalni is érdemes,
ha el is telt pár emberöltő.

Én nem vagyok irigy.
Hogyan lehetne az a faluszéli halom,
látván, hogyan tündököl a havas hegyorom,
csúcsán a fény teli Nap?
Csodálja csupán, mint pap
a titkot, ha létrejön a frigy.

Nem vagyok hiú.
Hiú-e tán az a petróleum lámpa,
amelyik az íróasztal sarkán állva
veti a fényt a papírra,
ahol áll, rendben leírva,
hol, mikor, mit mondott a Fiú?

Nem vagyok fárosz.
Nem vetek irányfényt háborgó világra,
mint torony, a bércre kiállva,
amelyen fénye utat mutat,
hogy míg a matróz had mulat,
el ne nyeljen minket a káosz.

Nem azért írom verseim

Én nem azért írom verseim,
mert halhatatlanságra vágyom;
szerte gurul bennem szavak gombolyagja.
Hiszen a halálnak az is beint,
ha a szerelem elterül az ágyon,
mert benne az élet magamagát adja.

Nekem folyton elgurul a gombolyagom
- néha félpénzem is messzire -;
Minotaurusz-ölő Thézeusznak
hiába van története és híre;
neki segített a vezérlő aranygombolyag,
amelyet Ariadnétől kapott.
Én fonal nélkül sehogyan
sem találok át a labirintuson:

Mondatok hálójában vergődöm folyton.
Beléjük gubancolódva retten
elmém, ha az üres papírra meredten
bámulok, a fehér téglalapra, oda,
ahol, ha a bogot visszafejtettem,
végül megszülethet majd a csoda.

Legalábbis bízom benne,
hiszen a lét másként nem menne,
az emlék fölöslegessé válna,
mert a szélbe szerte szállna:
valaha volt egy ebéd vagy vacsora.

Nem írok, mert hajt a hívság;
tőle semmit nem kaptam soha.
A költő-lét hozzám nem mostoha;
csatáikat a névért csak vívják mások,
én magamban mélyre ások,
és kínjaimat írásba fojtom.

Belőlem sokszor véresen dadognak elő a szavak,
hiszen az egyetlenegy dolog,
amiért, úgy tűnik, a szíved dobog,
ha egy putyint valahonnan valahol
valakik elmozdítanak.

Sohasem tanultam verselést,
bár magyarázom másnak ritmusát.
Olvasgatok néha verset, és
a szavak vívnak bennem tusát,
előgörögnek és papírra kifolynak,
néha beillenek egy néma sikolynak.

Az ábécé második betűje vagyok:
mindenki átnéz rajtam,
és mindegy is mindenki másnak,
hogyan éltem; autón járok? Gyalog?
Élek, vagy már meghaltam?
Még csak gödröt sem ásnak,
hiszen ékezet fejemen soha nem ragyog.

Ragyogjon át fénnyé!

                                           Grendorf nyomán

Ragyogjon át fénnyé sötét éjszakám!
Nem megyek sötétbe most már ezután.
Vonuljanak ellenemre seregek,
hitem soha többé már nem didereg.

Nem vagyok hajlandó sötétben élni,
távol minden fénytől, reszketve félni.
Nem arra tartok, ahova hajt az ár,
lélekben maradok már szabad madár.

Lobogjon a máglya! Szálljon füst, korom,
sorsommal még akkor sem alkudozom.
Úgy veszem, ami jön, mintha már mennék,
és volna életem csak poros emlék.

Ha egykor majd végleg sötétbe megyek,
mert rám borulnak a végső fellegek,
legyen itt ez írás: sorsom megértem;
és jel arról: egykor e földön éltem.

Világokat teremtenék

Világokat teremtenék, ha volna kedvem.
Jövőnk talán lehetne még tevéled ketten.
Az égre festenék a szóval én egy izzó csillagot,
körötte számtalan kis égitest, közöttük ott vagyok.

Az égitestek arca mind a Nap felé forogna,
hogy éltető világa mindre szépen rácsorogna.
Virágot nyitna még a szívben újra tán a fény,
ha csak ragyogna rám tovább e drága földi lény!

Mit ér a szó?

    Toribá: Csak úgy gondolkodtam

"Mit ér a szó, ha nem talál fület,"
vagy talál, s a fül e szóra csak süket?
Ha nem mutat utat, mit ér a fény?
Csak vakít, de elmarad a jó remény.

Merre lép a láb, ha nem látod utad?
Ha nincs a szem, s a szív, a jövő elmarad.
Ha nincs agyam, mit érhet két kezem,
s mit ér agyam, ha élek szívtelen?

Mit ér a fej, ha csak kalapot visel,
s meg nem érti azt, hogy majd felelni kell
mindenért, amit gondolsz, mondasz, teszel?
Mit ér a máért élni csak? Holnap már nem leszel.

Júdás

Ím, én úgy  mentem el hozzád,
mintha tőled már elmennék.
Úgy csókoltam meg az orcád,
akárcsak, ha emlék lennék.

Azóta kéretlen vendég
látogatja éjszakáim,
mintha Jákob volnék, s nem rég
nem én lettem volna Káin.

Füstöm lent terjeng, laposan,
nem gomolyog föl az égbe,
a felhők közé habosan.
Nem tekintek messzeségbe,
indulok is hamarosan
utánad a sehol-létbe.

Éveimnek nincsen árnya

                           Zajácz Edina: Husángos évek

Éveimnek régen nincsen árnya:
az elhagyottak nem virítanak,
az emlékekre úgy feszül egy hártya,
hogy fejemben ne sikítsanak.

Hisz' bűneimet másban sosem mostam,
s bot nem táncolt hátamon soha.
Múltban éltem sokáig, meg mostban,
s nem javultam: vagyok ostoba.

A félelem sem űz már engem többé,
asztal alá rég nem rejtezem,
vágyaim mind szétfoszlottak köddé,
lassan nem lesz mit felejtenem.

Hát ne üssön soha senki engem,
visszavágni már úgysem fogok.
Jövőmtől szívem már meg nem retten,
amíg végleg földre nem rogyok.

A rossebet!

Tudod, a rossebet!
Most már csak vén szaros vagyok,
és ártani az életben
már senkinek sem fogok.

Ne félj hát tőlem, mert hiszen
több évem, mint fogam,
s ha bármit is remélni mernék,
mindaz hasztalan.

Tudod, ha harminc évem lenne,
most jól vigyázhatnál,
de kételkedj csak bátran benne!
Elmúlt az a nyár.

Hát már félni tőlem többé
nem is érdemes,
ha ártani akarnék még,
tudnék? A rossebet!

Mértem az időt

Mindig mérem az időt,
ha tőled távol töltöm.
De nem úgy, mint azelőtt,
hogy mennyi van még e Földön.

Mindegy, egy nap, kettő,
hogyha nem vagy velem,
bármennyit hagy a Teremtő,
mit sem ér életem.

Nem működik

Gyerekek, ez nem működik:
mocsok fáradt vagyok,
s így van minden estén, tökik,
majd megmurdelok.

Lehet, hogy a tavasz teszi,
de én azt hiszem, hogy nem.
Lassan most már a fene eszi
az egész életem.

Gyerekek, ez nem működik.
Valamit nagyon elcsesztem,
néha minden sűrűsödik,
az ember már megretten,
hogy már lassan beledöglik,
mégsem élhet szebben.

Rigófüttyös hajnalok

A kertben minden hajnalon
egy rigó dalol.
Az élet szinte borzalom,
ha nem várnak sehol.

Hiába kelsz, hogy megtehesd
napi dolgodat,
a jó reggelt, az ég veled,
ha rendre elmarad.

Nem jó ez így, de megteszem
mindazt, amit tudok:
nappal néha verselek,
és éjjel álmodok.

Miért kellene?

Miért is kellene szépeket írnom,
ha csúnya, amit látok?
Miért is nem szabad férfikét sírnom,
ha érzem, a létem átok?

Átok nekem, s a környezetre,
minden nap, amit megélek,
amelyen soha sem jutok a hegyre,
és nem hiszek, remélek.

Miért is írnék olvadót,
ha durva, és fagyos a lét,
ha felhő takarja Hold anyót,
s nem fénylik a messzeség,
s ha a remény mind sorvad? Ó,
na mondd nekem, miért?

Rémálom-lét

Nem vagyok magammal önazonos.
Helyemet sehogy sem találom:
a jelenbe beleilleszkedni bajos,
a múlt pedig már csak egy álom.

A jövő teljesen bizonytalan,
változik, homályos, kavarog;
ha ma még teljesen boldogtalan,
holnap végre már boldog vagyok?

Az én világom szürke és romos.
Elveszetten, kóvályogva járom.
Már magammal sem vagyok azonos.
A Lét talán csak egy rémálom?

Fáradtan

Fáradt vagyok, vén és undorító.
Reménytelennek látom az életet.
Nem vagyok, csak egy anyaszomorító,
és nem lesz, aki majd eltemet.

Hiába jön a napfény és tavasz,
sötét és komor a hangulatom.
Az idő lassan már virágot fakaszt,
és én a téli Holdat bámulom.

Pontosan tudom, hogy nem lesz jó vége.
Átéltem már a depressziót.
Hiába töröm - nem értem, mi végre -
ostoba fejem, mint a diót.

Fáradtnak, elnyűttnek érzem a testem,
szellemem laposan a földön hever.
Ráadásul az élet itt Pesten
manapság jó pár frászt lekever.

Csak másért szól

Minden harang csak másért kolompol.
Minden madár csak másnak dalol,
nincsen napod, ami teremt, nem rombol,
hogyha senki sem vár rád sehol.

Minden alkony rozsdavörös mákony.
Minden hajnal rémület-idő,
hogyha karom ölelésre tárom,
s amit ölel, csak a levegő.

Döntésekből áll az egész élet:
hogy adod vagy vonod meg szavad,
s ha tévedtél, hiába reméled,
soha többet nem leszel szabad.

Elkéstem

Bárhogyan is futottam,
a villamos elment.
Most csak nézek unottan:
tán e körülmény felment.

Volt már máskor is, régen
ilyen, hasonló esetem,
amikor késéstől féltem,
mert randira siettem.
Bölcsebb azóta sem,
csak öregebb lettem.

Rendben. Itt jön a másik,
épp, hogy elkezdtem;
tollam bele se' vásik,
szívem se' retten.
Talán ebből is látszik:
milyen szerencsés lettem.

Nyár a lápon

Elterült a nyár a lápvidéken.
A zsombékos szinte gőzölög.
Pár fa csendben áll a gyenge szélben,
nem dúl szélvihar most, nem dörög.

A lég rezeg, hisz távol még az este.
A napkorong az égen úgy ragyog,
mintha gyémánttűzzel lenne festve.
Szinte már majdnem boldog vagyok.

Egy nyúl inal keresztül most a réten.
Fenn az égen pacsirta dalol.
A szívem nem szomorú, úgy, mint régen,
mintha várnának rám valahol.

Elkeserítenek

Elkeserítenek engem a gondok,
és nem tehet helyre se' már a tavasz.
Egyre csak érzem, nem vagyok boldog,
és vágyom a létet, mint a kamasz.

Messzire futnék, hogyha lehetne,
hogyha egy új lét várna reám,
de jól tudom, nem mehetek föl a hegyre,
s dalra hiába nyílik a szám.

Elmenekül már tőlem az élet.
Szürke a nappal, csöndes az est.
Életem most már, attól félek,
egyre sötétebb árnyakat fest.

Autisták világnapja

Világnapja volt fiamnak,
még csak nem is tudott róla.
Dolgozhatna a FIAT-nak,
ha nem róla szólna nóta.

Beállna egy szalag mellé,
csavarkulcsot kézbe fogná,
keze ügyében sok kellék,
egész nap azt csavarozná.

Világnapja volt fiamnak.
Minden ezer közül kettő.
Nem süket, néma, vagy vak.
Játszott vele a Teremtő.

Nem kell

Nem kell! Nekem semmi sem kell
az élettől. Semmi!
Nem ver. Isten bottal nem ver
a bűnökért. Ennyi.

Érved nincs ellene. Mérged
nem csitul; elmenni
kéne, ha engedne véred
nem lenni.

Más kell. Nem az, ami nincsen,
mert nincsem a kincsem,
s félek, hogy még soká élek,
kezem a kilincsen.

Vágy

Gömbölyű, vörös és meleg,
vagy rőt lánggal, izzón lobog.
Téged, ha mást nem éget meg,
emésztenek tűzoszlopok.

Örvénylik, száguld szilajul,
mint az árvíz, úgy hömpölyög,
elragad, és forgat vadul;
ég, föld zeng, villámlik, dörög.

Tépi, marcangolja lelked,
folyékony tűz árad beléd,
csábít, őrületbe kerget,
elveszítesz minden reményt,
s mire végre elfelejted,
kívánnád, ha lehetne még.

Értelmetlen

Értelmetlen ez az egész,
hogy a parkban madár dalol.
Azt sem tudod, holnapig élsz,
vagy már ma várnak valahol.
utca sarkon, puszta kézzel
összetörni fejed, nyakad;
ott fekszel majd, nem is vérzel,
a létedből semmi marad,
vagy a zebrán csap el mentő
a piroson átrobogva,
a fejed már többé nem fő,
nem lesz agy, ami bomolna
még egy adócsökkentéstől.

Csak az a másik ne volna!

Ős Barom

Rám telepszik az Ős Barom.
Érből vért, meg a levegőt
orron át zabál, ha hagyom.
Átizzadom a lepedőt.

Bélbe bújó fehér féreg.
Szívből szívja a dobbanást.
vérben görgő, gonosz vérrög,
csákány, folyton bensődben ás.

Bíborszárnyon szálló hajnal,
feneketlen, sötét pokol,
ezer ördög benne dobol,
teleharsog harsány zajjal.
Elárasztja elméd bajjal,
majd mindenért téged okol.

Agyonlőnek

Előbb-utóbb agyonlőnek.
Ha nem ezek, akkor mások.
Hulla kell a temetőnek.
Ha nem én, hát gödröt ások.

Belelöknek, fehér mésszel
öntik majd le bűzlő hullám.
Nem jön értem tejjel-mézzel
folyó kánaánba vivő hullám.

Előbb-utóbb agyonlőnek.
Vagy elölről, vagy majd hátba.
Rongy sem lesz majd szemfedőnek.
Arccal bukom be a sárba.