a fejem szines csiszolatokkal volt tele.
Az ember nem megtéríthető. Mindaz, amit gondol,
fejében marad, amíg el nem jön tele.
Még emlékszem a tizenöt éves korom tavaszára,
akkor nyílt előttem ki ez a színes világ.
Nem volt szükségem külső hitre, reményre, imákra,
tudtam, hogy eljössz. Egyre csak vártam terád.
Most tavasz van odakint ismét, és árad a fény;
azóta a régi óta bizony elmúlt egypár évtized,
és akármilyen szép is a csillanó remény,
ma már semmilyen feltámadásban nem hiszek.
Megmaradtak nekem az evolúció, a kövek, és korok,
de már nem emelnek túl a lét keservein.
Én maradtam keserű, csalódott, mogorva, és konok.
Hajamra havat lassan a tél dere hint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.