Kérdeztem

Megkérdeztem az égboltot,
hogy miért olyan kék.
A szálló felhőt, miért volt ott,
a Nap tán sütne még.
A számítógép újra indult,
és hiába kérdezem,
vajon vírus, ami bent dúlt,
és leállt a fél eszem?

Kérdeztem az őszi fecskét,
visszajön-e még,
fog-e jövőre is legyecskét,
vagy épp ennyi volt elég.
Ha egy követ okosan kérdezek,
tudom, válaszol nekem,
de nem tudom, hogy mi az a vétek,
hogy ilyen lett életem.

Megkérdeztem a kaktusztüskét,
miért olyan agresszív.
Megszúrta a kezem tüstént,
hát nincs benne szív?!
Piros vérem lecsöppent,
és felitta a föld,
hívtam a katicát, elröppent:
a fű vérünktől zöld?

Kérdezgetem magamtól,
hogy mit is tehetek,
ne legyenek, amelyeket alkotok,
verseim betegek.
Választ eddig nem kaptam,
így versben válaszolok:
ha agyamból beteg vers pattan,
hát magam is beteg vagyok.

Visszafejtés

Programot fejtenék vissza fejben,
a sorok közül rám dörren a nemlét:
Mi ez a változó? Néha elfelejtem,
pedig egy sorral már tovább mennék.

Ciklusban vagyunk. Most visszaugrik,
elkezdi elölről csinálni megint
ugyanazt n-szer. - Nem volt több krumplink.
Ha nem szerzek, mondta anyám, megint.

Elágazáshoz ér most a szemem.
Mitől is függ a jobbra vagy balra?
Ha rosszul döntök, talán nem eszem.
Hiába hányták a borsót a falra.

A vége messze. Itt újabb értéket
kap most egy csinos változó.
Hogyha elvesztesz minden mértéket,
relatívvá lesz a rossz és a jó.

Programot fejtenék vissza fejemben,
hogy megtaláljam, hol volt hibás
egy döntés. Más útra tért volna helyemben
ha döntenie kell, valaki más?

Mint kézen az ujj

Egyedül vagy, mint kézen az ujj,
ha balta csapta a többit le.
Soha nem tudod, hogy hova bújj,
amikor a lét vize öblít le.

Kapna a kezed a kötélért,
de nincs ujjad, hogy megfognád.
Tavaszra vártál, csak tél ért,
megszoktad ezt a létformát.

Égbe készülődve

Múlnak fölöttem az évek,
és hamarosan az égbe érek.
Felhőre építek lakot,
arra vágok majd ablakot.

Hogyha nagyon nem szédülök,
az ablakpárkányomra ülök,
ha fáradok, hamarjában
arról lógázom a lábam.

Onnan nézek le a Földre,
tarkán-piszkos kékeszöldre:
Isten fején ez a kalap?
Itt kígyó magába harap!

Ölelés nélkül

Bőrből kiálló, meztelen idegek.
Mindent szétrothaszt a málló idő.
A nappal forró, az éjszakák hidegek.
Szakálla még a halottnak is nő.

A simogatás pőre fájdalom,
az ölelés tüzes bilincs.
Amikor nem jut, hiánya fáj nagyon,
forrón égeti bőrödet a nincs.

Húsz éven át ölelés nélkül.
Az éjfél majd' mindig ébren talál,
a test kihűl, a bőr megkékül.
Elrothaszt végül a lassú halál.

Szentiván után

Rövidülnek az esték,
mint a látótávolságom.
lecsorog minden festék,
már előre látom.

Hosszabbodnak az éjek,
csöndes, hűvös a kripta.
Elhagynak a kéjek,
búvik az élet titka.

Mire elfogy a fény majd,
nem marad több kence.
Hőt és ropogó zajt
ad a hamvasztó kemence.

A borosta árnyéka

Súrlófényben a napos borosta
hatalmas árnyékot növeszt,
s amint a Nap kelő korongja körbemossa
egy szálfaerdő behavazott fatörzseit,
az őszülő szálakon is úgy csillan meg
a fürdőszobatükör fölötti lámpa fénye.

A férfiak apáik mintáját követve
erős, autonóm, hallgatag lényekké próbáltak érni,
aki megvan magában, senkitől szeretve.

A nők segítséget keresnek,
a férfiak meghalnak.

Aztán a súrlófényben a napos borosta
árnyékot növeszt,
mint szálfaerdő fatörzsei napnyugtakor.

A szakáll a halál után is
növekedik még egy darabig.

Galoppozva

A vers csak üget, mint a ló,
hiába szólsz rá: hahó!
Csak kóricál ide, s tova,
mint jeges elszabadult lova.

Ha zápor éri majd, heves,
úgy vágtat, akár a meszes,
amíg esőben célba ér,
hogy ki ne ürüljön a szekér.

Ködfalak között

Fejbúbig érő felhőben félek folyton,
hogy egyszer ködében végleg elveszem.
Félelmeimet bús dalokba fojtom,
hadd zsongítsanak, mint lepárolt szeszek!

Felhőmből kilátni reményem sem lehet,
amíg csak el nem űzi majd azt a Nap.
Derengés mutatja csak, merre van kelet,
és hogy életem nyugat felé halad.

Föl kellene állni egy magasabb kőre,
vagy megmászni még egy magas fát talán,
hogyha talán nem is túl hosszú időre,
de túlemelkedjem a ködök falán.

Eljött az idő

Eljött az idő. Pártunk és Kormányunk rendkívüli helyzet kihírdetésére készülhet föl. A készülő törvény szerint a déli határnál a katonák már fegyvert is használhatnak "a kerítés védelmében", bírósági engedély nélkül tarthatnának házkutatást  (egyelőre) a kormány által kijelölt területen, a Magyarország területén álló kerítés megrongálását bűncselekménnyé nyilvánítják, és 5 évig terjedő börtönnel sújthatják. A kerítésen való átmászás 3 évig terjedő büntetéssel sújtható bűncselekménnyé válik, ha az Ordszággyűlés elfogadja - és miért ne fogadná, pénzért és kedvezményekért képviselőink bármire képesek - a törvényjavaslatot. A javaslat értelmében a déli határzónában koncentrációs táborokat létesítenek (egyelőre még csak) a menekültek számára. A menedékkérelmek közigazgatási eljárását kiveszik a közigazgatási eljárásból, ugyanis nem lesz bírói fellebbezés. Ezzel az egész magyar közigazgatásban előáll a rendkívüli helyzet, és nyilván átalakul az államigazgatási eljárásról szóló törvény is, ellenkező esetben törvényellenes lesz a menekültstátussal kapcsolatos közigazgatási eljárás.
A fegyverhasználat alapértelmezésben ugyan gumilövedék és könnygáz, de a tervezet éles lőszer használatát is engedélyezi például olyan esetben is, amikor valaki katona által őrzött objektumot rongál meg. A drótkerítés félrehúzása megemelése, lenyomása rongálásnak számít, és a kerítést katonaság fogja őrizni...
Azaz a honvédség lőparancsot kap a menekültekkel szemben, ha igaz, amit a törvényjavaslatról olvastam.
Tehát ugyanúgy, mint a 60-as években is, a magyar katonaság fog lőni a menekülőkre.

Mire a vers?

Nem tudod megenni, inni versedet,
és ha fáznál, átölelni sem lehet.
Mondd, mi célra kell neked a vers, a dal?
Nincs ma kéz, de lesz a föld. Az betakar.

Mondd! Ki olvas téged estebéd után?
Minek írsz le folyton ennyi sort bután?
Ne hidd, mert nem helyettesít egy embert
a vers betöltve majd a bánat-tengert!

Talán ember nem ég

Lőttek apánkra ötvenhatban,
amikor ő menekült.
Az aknazáron még hulla robbant,
hogy az az égbe repült.
Drótkerítést ötvenhétben
húztak a magyarok.
Azon keresztül menekültél?
Börtönre volt ok.

Az osztrákoktól nem lőtt senki.
Ha odaért a magyar,
pár nap, tovább lehetett menni,
nem szaggatott agyar.
Így tántorgott Európába
több ezer emberünk,
ismét rezgett keze lába,
hiányoznak ma nekünk.

Lőnek ismét a menekülőkre
újra magyar katonák.
Áram is kell a drótkerítésbe
hogy védje a hazát
a legfőbb magyar, akit a népe
vezetőnek felkért
(nem nézte, hogy elméje ép-e,
a lényeg, hogy megtért)?

Kutya acsarog majd a határon,
a szögesdrót mögött.
Mire vagy büszke? A hat-három
a pokolba költözött
azzal, aki háza mellé
stadiont épített,
majd lágernek holnap kell-é?
Frissül a régi tett?

Menekül újra Magyarországról
ezernyi emberünk.
Itt maradni már nem bátor,
hát nem is kell nekünk,
hiszen mindegy, magyar vagy arab.
Ha pénze nincs elég,
az idomított kutya harap.
Talán ember nem ég.

Árnyék a parkettán

A parketta merőleges szálkaminta.
A szekrény éle párhuzamos vele.
Az ember úgy néz le a lába elé, mintha
még igen sokáig váratná tele.

Mikor nézni kezdi, árnyékot vet feje.
Árnyékának búbja a szekrényig ér.
Később már kényelmetlenné válik helye,
mégis: el nem hagyná estig semmiért.

Fogaskerék

Fogaskerék forog fejed fölött,
elméd hasítja szét, amíg az ép;
ha már az ép helyébe költözött
az őrület, majd minden észt kitép.

Fejed vered a kőbe, miért van így,
s csak egyre gyorsul már a gépezet,
utóbb már senki sem lesz irigy:
látható: életed nem élvezet.

A gépszíj vagy kerék elkap néha,
olyankor hangosan sikoltozol.
Nem voltál haszontalan vagy léha,
mégis azt ígéred, megváltozol.

Reggeli köd

Derékig érő felhő terült a tájra:
a bozótosban a pára megakadt.
Hajnal van. A szívem annyira nem fáj ma,
mintha rajta repesztenének falat.

Most kel a Nap a bozót fölött az égre.
Korongja vörösen izzik, lángoló.
Befut-e valaha kis hajóm a révbe,
mielőtt ellepi hajam a szürke hó?

Fejbúbig érő felhőben félek folyton,
hogy egyszer ködében végleg elveszem.
Fájdalmaimat hamis dalokba fojtom,
zsongítsanak, amíg el nem ér telem!

Bolondok

                                           Zajácz Edina Egymás előtt című verse nyomán 

Talán mindannyian bolondok vagyunk
mert mindent szétverünk magunk körül.
Azután üresen zakatol agyunk,
mert nincs, aminek a lélek örül.
Csak állunk magunkban - Miért? Az talány. -
önnön sivár pusztaságunk előtt,
amelybe az az átok, szürke magány
egy pár nap alatt visszaköltözött.

Talán mindannyian bolondok vagyunk,
mert oly messzire űzzük el a jót,
hogy másnak belőle semmit sem hagyunk,
mélyre süllyesztünk el minden hajót,
amely a túloldalra vihetne át
bármilyen széles bánat tengeren.
Én is felhúznám újra a vitorlát,
ha jönne, aki hajózna velem.

79. augusztus 4.

Randira indultam aznap este
kezemben rózsaszál.
Régen került már a beste,
és nem tudtam, hogy mire vár,
hiszen háromszor kértem már meg őt
rövid időn belül,
és alig kaptam levegőt,
hogyha a szemem elé került.

A hegy morgott a hátam mögött,
úgy ahogyan szokott,
de volt egynéhány olyan lökött,
hogy ajtót és ablakot
deszkáztak, torlaszoltak el,
mintha számítana,
amikor majd hiába kérdezel,
utat úgysem találsz haza.

Aztán tüzes hurrikán
csapott le hirtelen,
és én sem tudtam azt se már,
hogy van-e még életem.
Mindenki rohant, mint mérgezett egér
azon rövid idő alatt,
pár fertályórába sok minden befér.
De azokból ennyi maradt.

Hullámokban támadt az iszony
néhány percen át,
megsemmisült ott minden viszony.
A Napnak fénysugarát
vörösen izző fellegek
fedték el estelig.
Csak sikoltozik minden ember,
amíg a tüdő szétég, vagy feltelik,
vért köhög, levegőt venni nem mer.
Hamu és por aztán befedik.

Csak az üreg maradt utánam,
bár már kijózanodtam én.
A pánikot mindig is utáltam,
de nem volt semmi remény.
A hamu kihűlt. Alatta
most egy negatív világ,
de hiába ásol: nem maradt a
kezemben meg a virág.

A sivatag kegyetlensége

Nézd, milyen szép a sivatag kegyetlensége,
a kövek szilánkja és a száraz futóhomok!
Az élethez van szükség a hóra, vízre, jégre,
a holt világhoz nincsen, arra gondolok.
Idegen vagy itt, és kitaszított.
A végzeted leled, ha erre jársz,
a fehér csont marad csak, napszítt' ott,
ahol hosszabb időre majd megállsz.

De nézd csak a homok csillámló halmát!
Minden szeme, csiszolt, és kerek.
Itt nem nevel az Éden tiltott almát,
itt nem származnak Évától új emberek.
Nézd! E tájon már alig van élet,
Fa, fű, virág sem él meg itt.
A dűnékről ha messze látok, félek:
a semmi már sokakat őrületbe vitt.

És nézd az éjt, a csillagfényes égbolt
milliónyi tüzes csillagát!
Amikor a fény szemedbe indult, még volt
itt élet, mára elvesztette a csatát.

A cinege csöndje

A cinke szemében láttam a csöndet,
ahogyan megcsillant benne a fény.
Korallzátonyt ott hullám dönget
túl lagúnának nyugodt vizén.

Keselyű csap le galamb hátára
csőrrel szaggatni gyenge szívét.
A zátonyon széttört szélbárkának
roncsait víz szórja szerteszét.

Istállóban barmok állnak.
Jászolt melegít leheletük,
ők is mind galambszívre várnak
zabálni azt. Az mindenük.

A cinke szemében láttam a csöndet.
Az enyémet könny futotta el.
Egy-két év, rám hiába csönget
bárki, nem lesz, aki felel.

Lírával és tollal

Újra a lírát vettem elő ma.
Tiszta papírt piszkít a kezem.
Hogyha a ritmus reggel előkap,
van, hogy reggelit már nem eszem.

Vágy, egyedüllét izzik a dalban,
mint a parányi rőzse-dalok,
nekem is arról szólnak halkan,
hogy alig éltem, és meghalok.

Hajnali táj. Most indul a mozdony.
Döccen a, rándul a vonat velem.
Új nap, újból kiszakad egy horgony.
Elsodródik az életem.

Erre a papírra nem lehet írni.
Nem fog rendesen rajta a toll.
Hogyha az életet lehetne bírni,
nem lenne az ember oly lator:

nem frusztrálná folyton az élet,
hogy nem fog a toll, vagy nincs levegő,
elhagyhatná a féreg-létet,
lepke lehetne, fenn lebegő.

Néma gépház

Néma gépház most a lelkem.
Átfúj rajta a huzat.
Csak állok benne leverten.
Nem találok kiutat.

Elült a gép dohogása.
Nem szövi már a jövőt,
nem számít műszakváltásra,
nem várja a szerelőt.

Magányszobában

Magányszobámnak fehér fala
felesel folyton énvelem:
Figyelj! Csúszik a léted. Halad.
Elesel! Marad telem.

Fehér falakon fekete árnyak.
Fakulóban a látomás,
ahogyan lassan hűlnek a vágyak,
közeleg egy új állomás.

Elhagyom már e földi létet.
Ahová indulok, nincs sehol.
Nyomomon talán egy birka béget,
és nem várnak rám valahol.

Hogyan fájhat a nincs?

Már régóta véget ért az élet:
nem történik soha semmi sem,
és amit ezért végképp nem értek,
hogy lehet, hogy mégis fáj szívem?

Már régóta megszűntem létezni,
évek múlnak, árnyalak vagyok
és ezért nem értem azt, hogy ez mi:
mintha lenne, szívem úgy dobog.

Mintha volnék, agyam egyre őröl,
képek futnak még elmémen át,
nem szakadtam volna le a tőről?
Miért érzem a fájdalom szavát?

Több éve, hogy véget ért az élet,
Miért fáj még, az, amit nem értek?

Esélytelen

Aki holt, már mind személytelen.
Eltávozott, lélektelen.
Gödörben fekszik teste lenn,
kihűlve már élettelen.
Személytelen.

A múltba nézni oly reménytelen!
Ha fáj a szív, a boldog lét esélytelen.
Talán a pillanatnyi vigaszt meglelem,
de visszahozni már a múltat nem lehet,
esélytelen.

Lírát írni úgy, hogy nincs személy,
az érzést mind kiűzni versből nincs esély.
A kísérlet is hasztalan,és céltalan,
mint hullát táncra kérni fel:
ha szólsz hozzá már régen nem felel.
Élettelen, lélektelen,
mint vers,
amelyben még nyomokban sincsen érzelem,
csak értelem.

Mert jó, ha van,
ha rásegít a ritmus és a rím,
de ez lényegtelen.

Tévedhetek,
de én azt képzelem,
a versben, hogyha jó,
a szótagok között,
túl a mondaton, a rímeken,
az értelem fölött
mindig ott az érzelem.

Vadállat

Szükségét végző vadállat vagyok,
egyre csak folynak belőlem dalok.
Bár viszik szennyemet messzire el,
hiába üvöltök, csak csend felel.

Amikor véget ér a délután,
fölveszem magamra magány ruhám.
Hangtalan ordítok az égre fel,
üvöltésemre csak csend felel.

Sarokba szorítva reszketek én,
hogy kivezessenek már nincs remény.
Megmarom kezed, ha nem veszed el,
üvöltésemre csak a csend felel.

Szaunavers

Finnországban van egy tó.
Vize tiszta, ringató.
Sziget van a közepén,
azon élnénk te, meg én.

Lúd volna a faunánk,
felfűtenénk szaunánk,
és a havon esztelen
rohangálnánk meztelen.

Nem kell korai kelés,
mert forró az ölelés.
Reggel, délben délután
fűtené a szaunám.

Itt nincs hideg tó nekünk,
a magánytól reszketünk.,
nem ringat el ölelés.
Az életből van kevés.

Halálfélelem

Félek a haláltól. Rettegek,
mert sohasem éltem én.
Elfedik szellemem fellegek,
és sehol sincsen remény.

Ha élnék, nem gyötrődnék azon,
hogy egyszer majd meghalok,
és a kinövő pár szál gazon
túl semmit nem hagyok.

Félek a haláltól. Jól tudom,
az időm mily kevés,
és nem nyugtat, míg köreim futom,
csakis az ölelés.

Elengedni

Elengedni a legnehezebb.
Találni talán könnyebb,
ha nem látsz pokoltüzeket.
Hogyan ne sírnál könnyet?

Elvisz egy darabot belőled,
és mindig a legértékesebbeket.
Hagyott itt bármit? Erődet
még mindig emlékéből nyerheted.

Pedig életed örökös magány.
Kopácsolhat belülről az elme
koponyádnak börtönfalán,
hogy egyszer válaszra lelne,
mi az, amitől összejön. Talány.
Sosem fejtetted meg, persze.

Ideológiátlanul

A világban nincsenek ideák, csak dolgok,
s viszonyuktól érzem jól, rosszul magam.
Lelépezi őket számomra agyam,
s néha boldogtalan vagyok, máskor pedig boldog.

Én viszek eszméket bele a világba,
sokszor erőltetve: igazam legyen!
Hirdetem őket síkon és hegyen,
mégsincsen megoldás a nagy hibákra.

Miért jó, ha egyformán gondolkodunk,
egy kaptafára te, meg én,
miért járjon egy rugóra mindig agyunk,
hogy el ne csússzunk a lét jegén?
A világban nincsenek ideák, csak dolgok.
Eszméktől nem lett még jóllakott, se boldog
senki sem soha.

BUBIV-mondóka

Volt BUBIV-ágy, és volt kaszni.
Mára leesett az ajtó.
Ma IKEA van aludni,
nyomorúság hét szakajtó.

Tele vele már a lélek,
van, hogy a cipőben tocsog.
Néha-néha attól félek,
másról írni már nem fogok.

Tudom, tovább kéne lépni,
de nem tudom, hol a cölöp.
Bár kényelmes most a kégli,
de a lét pofámba röhög.

Azt mondják, hogy azt kell írjam,
és úgy, amit, ahogy látok.
Csak a létet kell kibírjam,
hiszen nem sújt semmi átok.

Volt BUBIV-ágy, és volt kaszni.
Folytatni túl profán lenne,
lassan már nem tudom, az mi.
Aludni próbálnék benne.

Monitorfényben

Monitor világos négyszöge.
Rajta villogó ikonok.
Nem vagyok életem mérnöke,
és nem is vagyok túl konok,
de hosszú ideje az beszél,
kommunikál csak énvelem.
Odakint egyre fúj a szél.
Szétfújja egész életem.

Monitor világos négyszöge.
Sötétben fényben villogó.
Életet magamban őrzök-e,
van-e lelkemen billog? Ó,
ha egyszer kialszik majd a fény
szürke asztallapom fölött,
mondhatom, majd, hogy a remény
szívembe visszaköltözött?

Íróasztal az ablak előtt

Csontszürke az asztal téglalapja.
Rajta a billentyűzet hever,
lámpa, és golyóstollak tucatja.

Az eső ablakomon bever,
ha nyitva tartom, amikor esik.
Asztal ázik, füzetnek lapja,
monitor kávája vizesedik,
megráz, az áramot lecsapja,
ha belsejébe a víz becseppen.

Az ablakra jól ügyelek ezért.
Ebben az ügyelő szerepemben
eddig minden áldozatot megért,
ha az ablakbezárás kedvéért
az írást néha felfüggesztettem.

Piactér a fejben

Az emberi agy is piactér,
ha szórakozni kell:
azt veszed, amit olcsón elérsz,
és éppen megfelel
igényeidnek. Érthető,
ha nem hozol áldozatot.
Filmet nézel, ha nézhető,
hiszen nem vagy elátkozott.

A kortárs író, költő tehát
jól gondolja meg,
hogy a horizonton, amelyet belát,
mivel is versenyez,
és nem lesz baj, ha fogyasztható lesz
ebéd vagy vacsora után.
Ha verset valaki kezébe vesz,
már nyert is egy első tusán.

Tudnék ám szeretni

Nem akarták, hogy szeressem őket,
hej, pedig tudnék ám szeretni!
Az esőben is fényben lebegőket;
csak az egyet tudnám feledni!

Piros ajkát, és szemét, a barnát,
lágyságát hangja bársonyának.
Nem itt, egy másik létben talán
tapasztalok majd még csodákat.

Egy sem akarta, hogy úgy szeressem,
ahogy' még nem szerette senki,
hogy érte magamat tűzbe vessem.
Hej, pedig hogy tudnék szeretni!

Csinálj rebelliót!

Legyen úgy: a törvény legyen érted,
és ne a törvényért legyél!
Ha egyszer majd végre megérted,
lesz minden asztalon kenyér,
de amíg a törvény egy akaratot
szolgál, és nem milliót,
szabadságodat addig csak várhatod.
Csinálj rebelliót!

A jognak asztala nem légyköpéses asztal
hamis, hazug plakátok alatt.
Az élet megújul minden tavasszal,
tél örökre még soha nem maradt,
a jégkorszak is fölenged
josszú évek után,
hát, ha a szabadság szerelmed,
ne habozz tovább bután:
amelyet elődöd hírdetett,
te is mondd, és írd a szót:
rosszul, vagy jól, egyet vagy milliót:
csinálj rebelliót!

Mire jó a telefon?

Hogyha jobban meggondolom
jó, hogy van egy telefonom.
Néha sétálgatva utcán
vagy ülve a villamoson
az agyamba beleoson
egy-egy verssor, mintha tudnám,
hogy mi is lesz majd belőle.
De nem írom le előre.

Odatartom a fülemhez:
hozzá tartozik már ehhez
a világhoz a telefon.
Úgy teszek, mint aki abba
beszél, és nem szélbe, Napba,
de csak egy, ami körbefon,
a vers készülő új sora.
Pár ütem, vagy néhány mora.

Elszavalom csak magamnak:
van-e jó ritmusa annak,
amit addig kitalálok?
Megütődve így nem bámul
rám senki, mert tudomásul
veszi, hogy telefonálok,
s nem hiszi, hogy bolond vagyok.
(Pedig ebben téved nagyot.)

Sajnálkozva így nem néz rám
az a szembejövő néhány
ember, aki meghallaná
amit félhangon beszélek:
"ebben is zavart a lélek?"
Persze, félrenézne, naná,
nehogy végül észrevegyem,
azt hiszi, elment az eszem.

Hogyha jobban meggondolom,
jó, hogy van egy a telefonom,
pedig nincs kit hívni rajta.
Megszakadt a vonal benne,
néha olyan, mintha lenne,
a végén egy magam-fajta.
Bár csak verseimet mondom,
de jó, hogy van telefonom.

A vér dübörgése

Ímé, hallja dübörgését véremnek,
amint szívemen keresztül zubog!
De többé már semmire sem kérem meg,
ez minden, amit biztosan tudok.

Ez a vén szív már nem jár csúcsra többé,
immáron csak takarékon dobog.
A hév szenvedély elfoszlott füstköddé?
Csak versben lüktetnek a metrumok?

De, ímé, dobogását halld szívemnek:
bu-tup, ahogy keringeti vérem!
Mégis, egyre csak veri a hetvenet,
akkor is, ha többé már nem kérem.

Lélegzet fullad még? Lélek még remeg?
Lesz-e majd élet a sötét télben?

Cím nélkül

Tegye ide az ujját!
Kicsit följebb, most szorítsa le!
Hozok tűt és cérnát!
Gyertya is van itt valahol.
Tartsa addig, el ne vérezzen nekem!
Nyugodjon meg, jövök:
nem volt pénzem a jegyre.
Várjon: nem dohányzik?
Gyufája, öngyújtója van?
A gyertyagyújtáshoz...
a jobb zsebében?
Sterilizáláshoz megteszi az is.
Az autokláv már tavaly tönkre ment.

Itt is vagyok.
Mit csinált!
Nem mondtam, hogy engedje el magát!
Most csupa vér lett a műtő,
és nekem kell felmosnom a műszak végén.
És ami elfolyt, nem pótolható.
Nincs pénz a begyűjtésre.
Nehéz a dolgom magával.

Na lássunk neki,
most elengedheti megint.
Ne féljen túléli ezt is,
de vár még kettő vakbeles,
úgyhogy most, legyen szíves,
és sétáljon át az intenzívre!

Csak a sivatag

Fű. Fa. Virág.
Minek?
Hűha! Kirág.
Hitek?
Volt. De mind elfutott.
Most még egy holnapot?

Ágy. Szék. Asztal, lámpa.
Vágy. Szét. Aszal lángja.
A kertben kóró zörög.
Csak a homok örök.

Volt.
Rög, göröngy olyik.
Most holt.
Disznóból gyöngy folyik.

Néha egy-egy napvihar

Jól jönne néha egy kis napvihar,
hogy minden elektronikus kütyü
egy időre használhatatlanná váljon.

Talán irányított részecskesugárzás kellene
a Napból a mobiltelefonokra
és televíziókra, meg számítógépekre,
amelyek nem létfontosságúak.

Csak ülnénk ott a csöndben,
döbbenten egymásra meredve
csodálkoznánk rá, hogy a
virtuális világon túl
van egy valódi is.

Billy Collins: Bevezetés a költészetbe

Arra kérem őket, fogjanak egy verset,
tartsák a fény felé,
mint egy átlátszó diát

vagy szorítsák fülüket a törzséhez.

Azt mondom, ejtsenek egy egeret egy versbe,
és figyeljék, ahogyan keresi a kiutat,

vagy sétáljanak be egy vers szobájába,
és tapogassák végig falait a villanykapcsoló után.

Azt akarom, hogy vizisíeljenek
egy vers felszínén,
amely a szerző nevét hullámozza a parton.

De ők mind csak kötéllel
szeretnék székhez kötözni a verset,
hogy vallomást csikarjanak ki belőle.

Öntöző slaggal kezdik kiverni belőle,
hogy mit is jelent valójában.


Introduction to Poetry By Billy Collins

I ask them to take a poem
and hold it up to the light
like a color slide

or press an ear against its hive.

I say drop a mouse into a poem
and watch him probe his way out,

or walk inside the poem’s room
and feel the walls for a light switch.

I want them to waterski
across the surface of a poem
waving at the author’s name on the shore.

But all they want to do
is tie the poem to a chair with rope
and torture a confession out of it.

They begin beating it with a hose
to find out what it really means.

Verslabirintusban

Mint fehér egér labirintusba vetve,
futkosom saját verssoraim között.
Folyton csak falak arra is, meg erre,
ezekbe eszmém mindig beleütközött,
míg vergődve keresem a kivezető utat.
De ritmus és rím, az irányt is mutat.

Elkábítanak a rejtett szimbólumok.
A jelzős szerkezetek lángja lobog;
mint fáklyák, égnek a verssorokon.
Metafórák és allúziók gáncsolnak,
amíg le nem száll útvesztőmre az este.
Jobb volna talán lenni ápoltnak,
mint egérnek verslabirintusomba vetve.

Asztal és szék

Ez itt az asztal.
A lapja ferde, és biceg.
Mai tapasztalattal
a tökélyben végképp nem hiszek.

És ott a szék is.
A súly alatt megnyekken,
de ráülsz mégis.
Lehetne ez még keservesebben.

Évszakok nélkül

Se nyár, se ősz, se tél;
ha nincs remény a változásra,
az ember nem remél.
Hogy' is várhatna másra?

Ha nincs tavasz, jövő,
csak szürke fellegek az égen,
szivárog az erő.
Ma gyenge vagy. Nem úgy, mint régen.

Csak egy kavics

Még mindig nem csak egy lettél
a sima, kerek kavicsok között.
Lassan elmúlt kettő tél,
s a szív is jégbe öltözött,
hogy összekoccant lent, a parton
a két kőzetdarab.
Egy karambolnál nincsen pardon:
az egyik törött marad.

Siklott, és kacsázva pattant,
ha dobták, a víz színén,
a jeges, hideg vattapaplant
megolvasztva vén szívén
annak, aki rátalál,
és formát ad neki,
nem tudván, hogy mint a halál,
a szívet törheti.

Ezernyi kavics lenn, a víznél,
fényben csillogó,
elmúlik majd további tíz tél,
újra elolvad a hó,
és az ezernyi tarka szín közül
egy marad, ami a szívig ér,
egy, amelynek a szív örül,
mert több a többinél.

Mik vogymuk?

Mi mik vagyunk?
Tudjátok jól mindannyian,
hogyan határozzuk meg magunk,
mert a régen volt egység már messze van.

És mik ők?
Hogy mit cselekszenek ma, s tettek ők
a múltban, vagy a fölmenők,
mindez szívünkben ég,
és a tettek és szavak
el nem halványíthatják a bűnt soha.

Úgy is nézhetnek ki mára már,
akárha bárki más.
De ők nem vagyunk mi!
Káromlás, ha mondanád,
és meghasonulást hoz önmagaddal.

Mert mi mi vagyunk,
és ők a másik.
Nekünk az egyre jár agyunk,
és hiába vásik el talán a gondolat a tényen:
nem osztozunk velük az emberségen!

Transzgresszióra várva

Transzgresszióra várok,
hogy jönne már a tenger,
s egy óceáni árok
vize temetne egyszer.

Várok transzgresszióra,
hogy egyszer még megélem,
eljön majd az óra,
amelyet reméltem.

Folyton tragédia

Folyton tragédiát látok,
s szinte felfal a sötét,
mintha egy súlyos átok
lelné bennem perverz örömét.

Hogyha izzik fenn az égen,
ragyogóan süt a Nap,
arra gondolok, hogy régen
voltam sokkal boldogabb.

Ha jég veri hátamat, vagy
a fejemre hull a hó,
minden örömöm is otthagy,
s nyárban lenni volna jó.

Sose várd a tavaszt!

Sose várjad a tavaszt!
Már elfelejtheted azt.
Faggyal, jéggel jön a tél,
a nyár vissza sose tér.

Tél jön. Nem lesz élvezet,
és hiába kérdezed,
dalol-e még a madár?
Varjú károg: soha már!

Hát ne várd, csak a telet,
nem jön többé kikelet!
Víg tavaszod messze már,
ami rád vár: a halál.

Teherhordó barom

Visszavettem bús koloncom,
ibolyaköteled bontom.
Térdem roggyan bár, és görbe
hátam, megyek meggyötörve.

Ín megfeszül a lábamban,
de még egyszer feltámadtam.
Foggal szájszélbe harapva
megyek most, mint igás marha.

Forrás nem csitítja szomjam.
Hej, de nagyon hozzászoktam
inni köldököd vízéből!
Elfeledkezzem ízéről?

Hiába kértem az Istent.
Adott, mára semmim sincsen.
Hajam megfestette dérrel,
lisztes, kifakult fehérrel.

Visszavettem nehéz terhem,
amit megosztani mertem.
Vonszolom, mint igásállat.
Megszabadítottam vállad,

A Jura korban

A Jura korban itt
a tenger volt az úr.
A lét nem volt avítt,
és az ég azúr
kékjét madárrajok
helyett sem szelte még
az ősi gyíkfajok
egy csoportja sem.

Elég volt élni még.
Nem volt a gondolat,
nem akadt föl hiten
senki, s hogy elmarad
az ígért szép jövő.
Nem hitte senki még,
hogy lehet szószegő,
az emberi nem.

A Jura idején
nem volt ember sehol.
Se fiatal, se vén,
hogy mind csak sóderol,
és arra képtelen,
hogy élni hagyjon mást,
látva egy vértelen,
közös látomást.

A Jura korban még
gyerek volt az idő,
tiszta volt az ég,
és a friss levegőt
sem szennyezhette el
százezernyi gyár,
és nem találta fel
az őrült gyilkolást
még az ember.

Ne kotord ki a forrást!

Forrás fakadt szemétdombon.
Magával viszi a szennyet,
a domb bűzétől sem szenved
már a környék, én azt mondom:

kitisztul a sok-sok kacat,
néha megcsillan a Napon.
Furcsa, hogy efféle halom
szemétből új forrás fakad.

Ilyen vízből inni mersze-e?
Hogyha megfertőznek mérgek:
sok fájdalom, sok-sok vétek,
meg is betegedhetsz, persze.

Mégis: a víz tiszta marad;
és aki mosakszik benne,
eltávozik tőle szennye:
diadalt majd magán arat.

Szemétdombon fakadt forrás?
Mindegy, ha a vize tiszta,
és megtisztul, aki issza.
Fölösleges lesz a kotrás.

Roncs idő

Hosszabbodnak az esték.
A léten, mondd, mi tessék,
ha már hidegek az éjek,
és elhagytak mind a kéjek?

Lilán dereng a hajnal.
A lét vele jár a bajjal.
A bőr nem sima, ráncos.
Régen voltál táncos.

Az eredet lehetne égi,
de szellemed már nem a régi:
kihagy, és téveszt az elme.
Ki is volt életed szerelme?

Gyorsabban múlnak az évek,
halkabban szólaz ének.
Lemállik minden festék.
Hosszabbak lesznek az esték.

A kápó sípja

                Mohácsi Balázs: Rézgálic c. verse nyomán

Nézem, ahogyan a drótkerítés mentén gomolyog a por,
és kérdezem, lesz végre saját lágerünk?
Tegnap még arról szónokolt e kor,
hogy lassan már mindenünk megvan nekünk,
és úgy változtatunk a történelmen
visszamenőleg is, ahogyan jól esik.
Pedig a megírt zene máshogyan már le nem játszható.
A karmester hiába változtatna egy kicsit,
a lényeg rejtve. Másként csak nyekeregve szól.

Valaki mégis elvezényel minket;
egy megszállott, barna parazitahang,
ami szétszakítja a szövetet,
nem ércesen szól, mint a harang,
és nem is közös gondolkodásra hív,
csak önigazolásokat keres.
Képzeletéből hiányzik minden emberség és ív;
így nem tudom, követni miért lenne érdemes.

De nem is egy kórus vagyunk és nem is vesszőfonat,
itt több ágú sípból ezernyi hangon
száll a dal az égbe, így dicsérjük az Urat,
különbözőképp, számtalan rendben és rangon,
és néha egymásnak fájva,
de elszakíthatatlanul köt minket a közös lét
és eredet.

Ha egy nyalábba terelnek engem és benneteket,
a harmóniából hörgés lesz és sikoly,
a hajnal vértócsákba fúl, amíg el nem fed mindeneket
a felszálló, bűzös füstgomoly,
s míg gerinc ropog, áram sziszeg,
sikoltva búcsúzol minden kedves rokontól.

Ilyen zenében én nem hiszek.
A kápó sípja nem normál zenei A hangon szól.

Harminckettesek tere

Féltem a kutyától
a Harminckettesek terén.
Abból a világból
csak ennyi maradt, meg én,
és a tudat,
hogy ugyanazon a villamosvonalon
ugyanazt az utat
most naponta szemben utazom.

Hogy elmentél...

Hogy elmentél, megöregedtem.
Ronda foltok lepték el a bőröm,
a szívemből kiveszett az öröm,
eljárt az idő felettem.

Hogy elmentél, szürke lett az ég is.
Sokkal rosszabb egyedül, mint ketten,
bár tartani magam igyekeztem,
az élet reménytelen lett mégis.

Szélkiáltó

Te szélkiáltó, büszke madár!
A létnek itt az üszke, ha vár,
szárnyadon szállj messzire el!
Sorsodat vádolod? Úgyse’ felel.

Te szelet kiáltó, büszke madár!
A tél jön majd, ha elmegy a nyár.
Ha jég fénylik a víz tetején,
úgy hal a lélek, mint te, meg én.

Te szelet kiáltó, büszke madár!
Itt ne maradj, ha elmegy a nyár!
Amikor jönnek az őszi szelek,
menj! Én nem mehetek teveled.

Te szélkiáltó, büszke madár!
Itt van a tél, mondd, hol van a nyár?
Mondd, mit tett a tél teveled,
hogy nem kiáltod már a szelet?

Fibonacci-versek

A
cél
olyan
verseknek
megalkotása,
ahol a szótagok száma
az egyes sorokban a Fibonacci számok
rendje szerint növekedik,
azután pedig
ugyanígy,
lassan
fogy
el.

Ösvényekről, sasokról, papagájokról

Én sosem tudom, hogy az út, amelyre lépek,
szilárd ösvény-e, vagy fennen szárnyaló
sas visz rajta, amelynek hátán félek,
nehogy levessen magáról, mint vad ló,
vagy papagáj, amelynek tolla színes,
de csak kicsiny kalitkában repül,
vicces beszéde lehet bármi ízes,
de nem tud semmit, s nem érez legbelül,
de azt tudom, hogy láthatok messze,
ha fent vagyok, ezer határon át,
míg, hogyha járt ösvényen járok egyre,
nem érem el soha a csillagok honát.

Bár nem ragyogni: izzani kívánok.
Ne legyen fényes, csillogó nevem!
De hogyha néha-néha még az álmok
tündérerdejében elkeveredem,
ne kösse lábam semmiféle béklyó!
Legyek, bár sánta, de táncolni kell.
Ha nem keringőt, polkát, bármit. S még jó,
ha zene szól, vagy valaki énekel,
fütyül, vagy csak tapsolja a ritmust:
mint kerge kecske, ugrálok, bizony.
Ha nem tetszik, ne csodáld e rítust!
Nem mondtam én, hogy csak vizet iszom.

Rágalmazott

Még, hogy én bántalmaználak?
Még egyszer meghallom tőled,
addig verlek, hogy a bánat
fakaszt zokogást belőled!

Még, hogy én terrorizállak?
Ilyesmit ne terjessz rólam,
mert este a nagy kés várhat,
és ez nem afféle szólam!

És mi az, hogy éheztetlek?
Ezért ma már nem kapsz enni,
mert az ilyen szemléletnek
az elejét fogom venni.

Megtanulod egyszer végre,
hogy efféle rágalmaknak
- esküdözhetsz földre, égre -,
következményei vannak.

Értem lángolt Isten teste

Nekem lángolt Isten teste,
és már én sem voltam állat.
Az ember többé is válhat,
mint megtudtam aznap este.

Szívemig értek a lángok,
sokáig izzott még bennem
a parázs mellyel szerettem.
Fényére már nem találok.

Csak pár óra volt az élet,
azután kihúnyt a fény is.
Az emléke éltet mégis,
a haláltól már nem félek.

Esténket senki sem leste.
Ketten voltunk, én, s az Isten.
Adott, mikor már nem hittem:
értem lángolt Isten teste.

Kommunikációs zavar

Hiába is hívnálak, nem
a szélvihar szaggatta le
a póznákról a telefondrótot,
valami egyéb kommunikációs
zavar állt be közöttünk.

Hiába is hívnálak, még ha
meg is lenne a régi számod,
kicsöngene, föl sem vennéd,
óvatos vagy, az ismeretlen
szám sem mondana semmit:
nekem is megváltozott.

Hiába is hívnálak; ha tudnám is
a mostani számodat, és még
ha föl is vennéd a telefont,
és bele is szólnál a készülékbe,
tessék!,
akkor sem lehetne semmit
sem mondani.

Talán csak ezt a verset.

Szőke, barna fiatalság

Juhász Magda: Futnak az évek című versére

Szőke leányok,
barna legények,
nagy tudományuk
mind elenyészett.

Hogyha a lánynak
rezzen a keble,
parazsat hány a
férfiszívekbe.

Hogyha a férfi
két szeme villan
a lányra, az érzi,
az ereje elillan.

Barna leányok,
szőke legények,
fiatal álmok
mind elenyésznek.

Szóval ecsettel?

Kár, hogy szavakkal nem lehet festeni,
és én meg ecsettel nem nagyon tudok.
Le-lefesteném Pesten egy este, mi
az, ahonnan, és hol van, ahová futok.

Néha változna a tájkép egy kicsit
az izzadt, fáradt, futó alak mögött,
aki éppen leelőzne egy csacsit,
mert szíve a szivárványba költözött.

Máskor komor felhők gyűlének egén;
mind fejéből gomolyognának elő,
e viharától menekülne szegény,
de csontjaiban megdermed a velő.

Pipacsvirágos rétet nem festenék,
amint majálist hevernek ott sokan;
palettámon nem lenne olyan festék,
amely vásznon ilyen képet megfogan.
Gyakori képen lennének oly esték,
amint egy ember éjszakába rohan.

Eltávozás

Hogy elküldték, csak elindult, szótlan,
talán nagyon fel sem háborodott,
bár nem hinném, azt gondolta, "jól van".
Lassacskán aztán eltávolodott.

Hiába húz vissza minden emlék,
ha megérett búcsúra az idő,
és az élet után vár a nemlét.
Hihetetlen, hogy mind felejthető.

Hogy elküldték, hát elindult csendben,
egyszer kérte csak, hogy maradna még.
Ballagott az úton, emlékekkel telten,
fejében járt az "életből elég".

Tévúton

Tenyereit véresre vakarta,
bordái közé is ejtett sebet.
Lábait, bár már keresztbe rakta,
mégsem verte beléjük a szeget,
de szögesdrótból font a fejére
magának szúrós tüskekoronát;
bár elfolyt rá az utolsó bére.
Nem bírta kivárni saját sorát:
elindult önnön lábán a hegyre
végig a fehér koponyák között.
Egy kép lebegett előtte egyre:
erősen hitte, ő az üldözött,
szívén viselvén a világ sorát
ott hagyta az utolsó vacsorát.

Mert belefalunk

Mert ami nem öl meg, az erősebbé tesz,
legalábbis ezt mondják sokan,
hiába tudjuk, hogy zsíros, és mérgez,
mindenki a Mac Donaldsba rohan.
Gyomorégéssel, hasmenéssel fekszünk
forgolódva hosszú éjeken,
De mindegy azután, hogy mit ettünk,
habár a bikarbóna sem jó nekem,
mert újra csak belefalunk.

Erős sérv után

Hasfalamat fájdalom gyötri,
belülről türemkednek a belek.
Melyik sebészt válasszam ki,
aki végét veszi sérveimnek?

Hasfalamat fájdalom gyötri.
Rajta összevarrt sebek.
Remélem, ez csak egyszeri,
életem nem ismétli meg.

Troll esett fejemre

1.
Troll esett fejemre,
hátam belerokkant.
Szaga éget egyre,
az orromba robbant.

Gyomromat forgatván
bűzzel ír tüdőmbe,
öklendezve hánynám,
nem fér az időmbe.

2.
Sodrófával vert a kocsmából ki,
és soha nem mondták nekem,
hogy úgysem lesz már időm kikérni
az utolsó felesem.

 Lehervadtak, amerre nézett,
szemek, pillantások és mosolyok;
epét hányt magából, nem pedig mézet.
Jobbak a lávafolyamok.

 Azóta őrzi a sodrófával
kis lakásunknak kijáratát,
nehogy gyomromat néha napján
egy korsó friss sör járja át

Átkelni

Egyszer életemben
még el kell utaznom a Balaton mellé,
és a déli oldalon
lemenni a vízpartra egy alkonyi órán,
amikor a Nap már alacsonyan ragyog
az északi part párába burkolózó hegyei,
a balatonfelvidéki hegyek,
sőt, ha tiszta időben addig is ellátni,
a Bakony legmagasabb hegycsúcsa,
a Kőris-hegy fölött,
és egészen a Tihanyi félszigetig,
vagy azon túl is,
mert ott már összefolyik az éggel a csillogás,
fénycsillámok ragyognak a tó vízén,
és ahová vezet,
átkelni végre az Aranyhídon.

Agyilag zombi

Agyilag zombi vagyok,
bár ezt az én korosztályom
még úgy fogalmazta,
hogy agyilag (tiszta) zokni;
a "tiszta" jelző azért idéző jelek között,
mert a tisztaság még nem jellemző;
a zuhany előtt állok,
képletes értelemben,
mert valójában a gépem előtt ülök,
és ezeket a sorokat kalapálom.
De, hogy visszatérjek a fősodorhoz,
ami (vagy inkább amely, ha korrekten fogalmazok)
messzire visz, talán egészen a tengerekig,
"leamortizáltam" magam ma délelőtt (megint).
Ez a kifejezés megint idézőjeles,
hiszen nyelvtanilag helytelennek számít,
ám, ha azt vesszük, hogy a nyelv tana leíró tan,
azt kellene leírnia,
ahogyan az emberek beszélik,
írják,
(és nyújtják? - azt más tanoknak)
a nyelvet,
nem pedig azt, ahogyan jó lenne
(a nyelvtanászok szerint),
ha beszélnék (és stb.)
Tehát, visszatérve a fősodorba,
értékcsökent lettem,
bár a marxi értékelmélet szerint
az egyedüli érték munkával állítható elő,
azaz, noha én értékcsökkent lettem,
(agyilag zombi, és el is fáradtam),
mindazonáltal
(feltehetően a lecsökkent értékmennyiségemmel azonos mennyiségű
- ez vajon az értékmegmaradás tétele?)
új értéket állítottam elő.
És ebben az értékcsökkent állapotban
csak olyan (ilyen) szöveg előálítására vagyok képes,
amely, feltehetően, senkinek semmit nem ad,
információ tartalma is csekély:
"szerzőnk agyilag zombi (zokni: itt u. a.)",
azaz elfáradt (az agya is).
Esztétikai értéke (nem szerzőnké, a szövegé)
a végtelenben a zérushoz konvergál,
noha lehet, hogy már előbb eléri;
alulról nem is korlátos
(bár szerzőnk lehet, hogy igen,
ezt ő talán nem is tudja egzaktul megítélni),
tehát lehetséges,
hogy zérus alá is lemegy.
Mármint a szöveg értéke.
Ezt most hogyan is értsük?
A negatív esztétikai értéket
nyilvánvalóan úgy kell érteni,
hogy ahhoz, hogy esztétikai élvezetet okozhasson,
a negatív esztétikai élvezet okozásnak megfelelőnél
valamivel nagyobb esztétikai élvezetet okozó
szöveget szíveskedjenek mellé olvasni,
hogy az egész végül ne maradjon negtív!
Ajánlhatom egyéb verseimet?

Tűzszemű látomás

Végtelenül régóta látom,
hogy rám mered a Tűzszemű Patás.
Feje olyan, mint egy rémálom,
mint delíriumos látomás.

Nem zaklat, csak figyel.
Évezredek múlnak,
Nap kél, nyugszik rendben,
ahogy' a Föld forog.
Mit nézel? Hát vigy' el!
A szavak lehullnak
számról, szívem retten,
és hangosan dobog.

Trópusok

Pálmafák a forrón izzó szélben.
Sivatagban süvöltő szelek.
Zord magányban, félelemben éltem,
és ezen már nem segíthetek.

Alakzatok a sűrű homályban,
metafórák és szimbólumok
tolong'nak. Hallom bálvánnyá váltan,
ahogy' fülemben a vér zubog.

Szeszek

Ahogyan eddig e létben voltam,
holnap is ugyanúgy leszek
egyedül, életben avagy holtan.
Ezen nem segítenek szeszek.

Esős délután

Párkányomat most eső veri,
párásodik belülről az üveg.
Mit is mondhattam volna neki,
ami élét veszi érveinek?

Párkányomat most eső veri,
szinte átláthatatlan az üveg.
Minden tapasztalat egyszeri,
életünk többé nem ismétli meg.

Viaszsárkányok repülése

Fagyosan szállunk
párom, meg én.
Emel a vágyunk
szelek tengerén.

Ha viasz-létünk
a naphoz talál
közelre, végünk:
az olvadás halál.

Új lakás

Olyan szép, modern
ez a lakás! Panel,
festve vettem át
fehér falakkal,
sterilen, derékszögben élek
elvágólag, tiszta padló,
és kerámia
burkolat. Ferde
vonal sehol
nincs, kitérő a megszokottból,
hogy laktak itt, sehol
nem volt jele. Ma már
emberibb lett: kitört
egy ablak, és ereszt
a wc. Foltokat hagyott
fehér falaimon
a létem: egy doboz
sarka húzott rá sötét
csíkot, radír
sem halványítja el.

Hajnali forgolódás

Takaró fölött összekulcsolt kezek.
Nincsen, akit estéken ölelek.
Tarkó alatt összekulcsolt kezek.
Üres szobában az éjszakák  hidegek.

Párna alatt elzsibbadó karok.
Álmodni szebb életet akarok,
gondolatomat arról elterelem,
többé nekem nem jár már a szerelem.

Lenni piréz

Lenni piréz, beszélni magyar
kicsi, érteni nyelvedet tehát.
Nem tudni, miért szaggat az agyar
magyart és mást itt századokon át.

Látni, utál mindent, ami piréz,
és retteg cigányt, arabot a tót,
sváb, a kun, magyar, s ahogy kinéz,
beszögel majd minden ablakot, ajtót.

Lenni piréz, sehonnai, jött-ment,
pedig élni itt, e hazában tovább,
de ne hidd, hogy téged bármi alól fölment,
hogyha játszod még a sötét ostobát!