Hogyha jobban meggondolom
jó, hogy van egy telefonom.
Néha sétálgatva utcán
vagy ülve a villamoson
az agyamba beleoson
egy-egy verssor, mintha tudnám,
hogy mi is lesz majd belőle.
De nem írom le előre.
Odatartom a fülemhez:
hozzá tartozik már ehhez
a világhoz a telefon.
Úgy teszek, mint aki abba
beszél, és nem szélbe, Napba,
de csak egy, ami körbefon,
a vers készülő új sora.
Pár ütem, vagy néhány mora.
Elszavalom csak magamnak:
van-e jó ritmusa annak,
amit addig kitalálok?
Megütődve így nem bámul
rám senki, mert tudomásul
veszi, hogy telefonálok,
s nem hiszi, hogy bolond vagyok.
(Pedig ebben téved nagyot.)
Sajnálkozva így nem néz rám
az a szembejövő néhány
ember, aki meghallaná
amit félhangon beszélek:
"ebben is zavart a lélek?"
Persze, félrenézne, naná,
nehogy végül észrevegyem,
azt hiszi, elment az eszem.
Hogyha jobban meggondolom,
jó, hogy van egy a telefonom,
pedig nincs kit hívni rajta.
Megszakadt a vonal benne,
néha olyan, mintha lenne,
a végén egy magam-fajta.
Bár csak verseimet mondom,
de jó, hogy van telefonom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.