A kápó sípja

                Mohácsi Balázs: Rézgálic c. verse nyomán

Nézem, ahogyan a drótkerítés mentén gomolyog a por,
és kérdezem, lesz végre saját lágerünk?
Tegnap még arról szónokolt e kor,
hogy lassan már mindenünk megvan nekünk,
és úgy változtatunk a történelmen
visszamenőleg is, ahogyan jól esik.
Pedig a megírt zene máshogyan már le nem játszható.
A karmester hiába változtatna egy kicsit,
a lényeg rejtve. Másként csak nyekeregve szól.

Valaki mégis elvezényel minket;
egy megszállott, barna parazitahang,
ami szétszakítja a szövetet,
nem ércesen szól, mint a harang,
és nem is közös gondolkodásra hív,
csak önigazolásokat keres.
Képzeletéből hiányzik minden emberség és ív;
így nem tudom, követni miért lenne érdemes.

De nem is egy kórus vagyunk és nem is vesszőfonat,
itt több ágú sípból ezernyi hangon
száll a dal az égbe, így dicsérjük az Urat,
különbözőképp, számtalan rendben és rangon,
és néha egymásnak fájva,
de elszakíthatatlanul köt minket a közös lét
és eredet.

Ha egy nyalábba terelnek engem és benneteket,
a harmóniából hörgés lesz és sikoly,
a hajnal vértócsákba fúl, amíg el nem fed mindeneket
a felszálló, bűzös füstgomoly,
s míg gerinc ropog, áram sziszeg,
sikoltva búcsúzol minden kedves rokontól.

Ilyen zenében én nem hiszek.
A kápó sípja nem normál zenei A hangon szól.