Randira indultam aznap este
kezemben rózsaszál.
Régen került már a beste,
és nem tudtam, hogy mire vár,
hiszen háromszor kértem már meg őt
rövid időn belül,
és alig kaptam levegőt,
hogyha a szemem elé került.
A hegy morgott a hátam mögött,
úgy ahogyan szokott,
de volt egynéhány olyan lökött,
hogy ajtót és ablakot
deszkáztak, torlaszoltak el,
mintha számítana,
amikor majd hiába kérdezel,
utat úgysem találsz haza.
Aztán tüzes hurrikán
csapott le hirtelen,
és én sem tudtam azt se már,
hogy van-e még életem.
Mindenki rohant, mint mérgezett egér
azon rövid idő alatt,
pár fertályórába sok minden befér.
De azokból ennyi maradt.
Hullámokban támadt az iszony
néhány percen át,
megsemmisült ott minden viszony.
A Napnak fénysugarát
vörösen izző fellegek
fedték el estelig.
Csak sikoltozik minden ember,
amíg a tüdő szétég, vagy feltelik,
vért köhög, levegőt venni nem mer.
Hamu és por aztán befedik.
Csak az üreg maradt utánam,
bár már kijózanodtam én.
A pánikot mindig is utáltam,
de nem volt semmi remény.
A hamu kihűlt. Alatta
most egy negatív világ,
de hiába ásol: nem maradt a
kezemben meg a virág.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.