2015. október 31., szombat

Hallgasd

Ha senki sem szól hozzád,
hallgasd a kristályrácsok zümmögését,
ahogyan összekoccannak a gázmokekulák,
vagy a hópelyhek reccsenését.

Ha senki nincs, aki szólna,
hallgasd a vér dalolását füledben,
halld meg, ahogyan megnyúlnak afában a rostok,
Hallgasd, hogy mit mesél
a Magellán Felhőből két milló éve indult fény
az útjáról, amig szemedbe ért.

Ha senki nincs, aki szólna,
a tollad sercegjen a papíron,
a kompjúter billentyűzetének zörgését,
és ventillátorának zaját hallgasd.

Vagy egyszerűen zenét.

2015. október 30., péntek

Vannak csodálatos versek

Vannak versek,
amelyek csodálatosak,
noha föl nem foghatom,
hogy mitől is azok.

Rímük nincsen,
ritmusuk botladozgat,
és a szóhasználaton
bizony meg nem halok.

Mégis hatnak.
Alighanem a gondolat,
amely torkon ragad
bennük, vagy szíven üt.

Mást láttatnak:
a lényeg-rejtő vesszőfonat
amikor felhasad,
másként látsz mindenütt.

Ködrongyos reggelen

Az ablakon túli ködrongyokból
vicsorítja fogait rám a való.
Csorba, lyukas, hiányos fogsor,
kiharapja mégis azt, ami jó.

Álmot morzsol odvas zápfogán,
vágyat őröl, nyállal keverve azt.
Ha a köd felszáll, talán délután,
többé akkor sem lelhetsz már vigaszt.

Tudom, hogy mi alakítjuk a létet,
belülről izzik ki az egyéni jövő,
és ha nem tartlak karjaimban téged,
csak a halál, ami a jelenből kinő.

Hát így morzsolom én is magam
csorba fogakkal életen át.
Ezért idézi oly ritkán szavam
a létnek napfénytől zengő mámorát.

2015. október 29., csütörtök

Nem kell Marsra menni

A vörös magányért nem kell Marsra menni.
A légritka táj, a sívó, vörös homok,
ahol az marad, aki eltökélt, konok,
helyben is megteremhet a szívben. Semmi
nem is indokolja, hogy századokon át
hajszoljuk az értelmetlen marsi létet.
Azt akár a négy fal között is eléred,
mert a semmi nem kívül, hanem koponyád
ívelt, sötét boltozata alatt terjed.

Nem is kell hozzá más, csak annyi, hogy merjed
bevallani magadnak, hogy nincs mit tenni:
ez a játszma már kezdettől vesztésre áll.
Látod! Soha senki nem lázad, kiabál:
a vörös magányért nem kell Marsra menni.

Photoshop

Fotóimat megshoppolom,
a zoknit újra stoppolom,
egypár lyukat eltűntetek.
Ti régi társak, eltűntetek.

Az arckönyvbe nem töltöm én,
milyen volt akkor a remény.
Ha a kép fakul, mert csak hagyom,
vele fogy el a vagyonom.

Mert vagyonom nincs, ez tudható,
ha volt, elolvadt, akár a hó.
Hát fotóimat shoppolom,
emlékeimet stoppolom.


Planktonzaj

Amint a plankton énekel
Rádió(l) áriákat,
ahogyan a mélységben
összekoccan fél tucat kovaváz,
ahogyan a lyukacsaikon átáramló víz
rezgésbe jön,
s interferál önmagával.

Az elhalt élőlények éneke ez csupán:
a Lyukhordozók* dala,
az élettelen vázak zaja,
a halál harmóniája.

Planktonzaj a mélyben.




*Foraminifera

2015. október 28., szerda

2015.

Amint egy kutya füvet legel
a védett állatok zónájában,
a migránsok ellen felhúzott
drótkerítés mellett.

Amint kipusztul a fű,
ahol a kutya lehugyozza
a migránsok ellen felhúzott
szögesdrót kerítést.

Amint a migráns család fennakad
a lehugyozott szögesdrótok fogain,
a kipusztított Zónában,
ahol fű sem nő többé.

Amint a migráns család egésze kiszenved
a lehugyozott szögesdrót innenső oldalán
valami kutyától ajándékba kapott,
mérgezett élelmiszertől.

Téli vacsora

A Szent Mihály Boulevardon,
vagy Nakonxipánban,
amikor odakint hull a hó.
Leves gőzölög a tálban,
Szindbádként bizony élni jó.

A rezgő velőn már túljutottál.
A hópelyhek tánca szinte zenél,
ha előtted sülttel megrakott tál,
bentről barátságos kint a tél.

Értő tárgyalás a séffel,
a sülthöz melyik jó bor dukál,
és amíg a szakember érvel,
az életről is eldiskurál.

És már bor áll az asztalon,
vörösén a gyertya átdereng.
"A szilvát én borhoz aszalom..."
És kint a sok hópehely kereng.




Kísérteni visszajárt

Megfürdött előtte,
jó szagú lett tőle,
soha nem ment ágyba
izzadtan, piszkosan.

Már várták, hogy jönne,
mosolya köszönne,
beleállva vágyba
keményen, biztosan.

Szeme kedvessége,
ajka nedvessége
maga volt ígéret,
meg nem szegte soha.

Miután elmaradt,
az emlék beragadt,
akár egy kísértet,
gyötrőn lett mostoha.

Úttalanul

Már nem látom az utat,
amely elvezethetne
a dolgok lényegéig.

Minden ösvényt elfednek
az avarrá rothadó,
színes időcserepek.

2015. október 27., kedd

Szemelvény

A sarokba áll a szekrény,
a láda mellé térdepel.
Ők rosszak voltak mind, ez tény,
nyávogásuk nem érdekel.

A szekrény, hogyha bezárta
ajtaját, bent sötét honolt;
féltem benne lenni. Árva
szívem félelemtől dobolt.

A láda mindig is rejtett
magában sötét titkokat,
amelyeket nem is sejthet
a gyermek, bárhogy hívogat,

hát most meglakolnak végre
mindketten régi bűnökért.
Asztal és ágy velük szemben
jól tudom, majd most is megért.

Az asztalon papír hever,
néha-néha egész rakás.
Van talán, akit ez lever,
de másutt rendben a lakás.

A halmom olyan nagy néha,
hogy az ágyra is átfolyik.
Szorgalmas voltam, vagy léha?
Sosem jutottam Nápolyig.

A négy fal létem határa.
Vagyok akár az öntudat,
él koponyámba bezárva,
nem lát, mégis utat mutat.

Hát már én sem látok lassan
ki négy fehér falam közül.
Be sem lát, hogy megmutassam
magam, senki, aki örül,

ha lát: ilyen vagyok. Dió,
saját csonthéjába zárva.
A héj tart attól, ami jó,
távol. Marad szívem árva.

Szőnyeg is kéne még ide,
de emelni kell a szekrényt,
és már fogy az ember hite.
Talán írjunk még egy refrént:

hogy sarokba áll a szekrény,
és a láda letérdepel
a fal mellé. Ez szemelvény
életemből. Kit érdekel!?

2015. október 25., vasárnap

Nyomás alatt

Megint nyomás alatt élünk,
mintha a shelf lejtője után,
a tengermélyi medencében laknánk,
ahol hatezer méter víz nehezedik ránk.

Itt mélységes a csend,
csak a rádió reccsenése,
a tengeralatti kábelen súrlódó iszap zizzenése,
bálnák távoli, számunkra hallhatatlan füttyjelei
törik meg vérünk zúgását a fülben.

Ha egyedül vagy, kiesel a világból.

Tíz méternél mélyebben megszűnik a világosság,
csak a magunk által gerjesztett elektromos fényben
látjuk a közvetlenül előttünk lévő dolgokat,
távolabbra már csak a halak érzékelnek változásokat
a tengermély állandó, jéghideg csöndjében,
amely érzéketlen a felszínen tomboló viharokra.

Ha hirtelen merülnénk a felszínre,
a vérben oldott gáz nyomásától
belülről szakadnak szét szöveteink.

Mint ahogyan a társadalom szövete szakadt szét
huszonöt éve már.

Késő őszben

Szeptember elment az ablak alatt.
Nem hallom reggel a madarakat,
nem hallok mást csak a busz dübörög.
Lefojtják hangját hajnali ködök.

Szeptember ahogy jött, elballagott.
A Nap még néhányszor tüzet rakott,
kályhájában lassan hűl a parázs,
és hajnal-tájt a fű már zúzmarás.

Délután azonban még kiderül,
meleg van, míg a Nap éjre nem ül.
A fákról gyorsabban hull a levél,
életem az őszben, mondd, mennyit ér?

Október elment, a föld megfagyott.
A nyári élet már rég elhagyott.
Távol van ilyenkor a kikelet,
át kell még vészelni a zord telet.

Egy biztos fényforrást én tudok ám!
Amikor eljön hozzám unokám,
bár nagy a köd az ablakon kívül,
lassan hűlő szívem még földerül.

Ködös idő

Az ablakon túl most köd gomolyog.
Már csak parázslom, nem lobogok.

Ágak lengnek az ablak előtt.
Elvitted magaddal a levegőt.

A sűrű köd szinte eltemet,
fölzabálja a lelkemet.

A ritmus a fejemben úgy zakatol,
mintha várnál még valahol.

Miért is lettem ily konok,
most szétszaggatnak a démonok.

Ködös alakjuk rettenet,
hiszen egyedül élni nem lehet.

Ha nem süt a Nap fel újra még,
az életből már ennyi elég.

De ha a köd mégis messzire száll,
szíved a szívemhez visszatalál.

2015. október 24., szombat

Valamire várva

                         (Kosztolányi Dezső: Kétségbeesés című verse nyomán)

Várom, hogy teljen az elfolyó idő,
hátha a mából a holnap majd kinő.
Szövegeket olvasok figyelmesen,
és zavaros világom értelmezem.

Bármit is mondanak a jót akarók,
mind, ami ma van, a múlttal analóg.
Az asztalt is másoknak terítem meg,
e világon nincs helye a szívemnek.

Jobb nekem nem nézni a csonka részbe,
kapaszkodni kellene az egészbe,
de egyre csak azt űzve és kergetve
majd végül csak állok itt megdermedve.

Októberi csipkebokor

Hecsedli izzik a tüskebokorban.
Messzire szaladt mára a nyár.
Dérrel festve az ablak? Jól van!
Ránk csak a zord tél vár.

Mind lehull a lombja a fáknak,
a földön rothad már a levél.
A szívben csontszínű férgek rágnak.
Hamarosan itt van a zord tél.

De a tüskebozótban a hecsedli izzik,
mint a szívben még a parázs.
Lángjai talán az embert intik:
a tél sem lesz majd lét-tagadás.

2015. október 23., péntek

Ötvenhatra emlékezve

Azt gondoltam, megváltozik minden,
és eltörölve lesz végre a múlt,
szép szavaknak akkor én is hittem,
amikor egy rendszer végül kimúlt.

Azt gondoltam, ha nem forradalom,
majd megsegít a piacgazdaság,
hiszen volt ott sok szép fogadalom,
ki mit tenne, ha megválasztanák.

Azt gondoltam, jönnek majd a tiszták.
Tisztább lesz a jövőnk, mint volt a múlt,
sokan szavaikat szinte itták.
A szabadság meg ahogy jött, kimúlt.

Ma újra a pártmuftik diktálnak.
Néha még a személy is ugyanaz.
Saját zsebre dolgoznak a bátrak,
hazugsággá vált, ami volt igaz.

Akkor munkásosztály volt a menő,
a díszproletár sosem dolgozott,
ma a magyar középosztály nyerő,
akinek a ruhája foltozott.

Díszpintyek mondják meg ismét bátran,
hogy mi a követendő út - nekik.
Egyezkednek adóban és árban,
a veszteséget rajtad leverik.

Eltulajdonítottak már mindent.
Gyárat, földet, erdőt, sírokat,
zsebre teszik magyarságod, az Istent,
a nincstelen az utcán sírogat.

Lehet, hogy egy forradalom kéne,
elzavarni innen minden tolvajt,
a világ ránk majd más szemmel nézne:
nem tennénk, amit a tőke óhajt.


Nem tanulna hazugságot gyermek
iskolában megint, mint azelőtt.
De mit mondok?! Lesznek, akik nyernek,
hogy lehúzzanak rólunk még egy bőrt.

Ötvenkilenc éve történt egyszer,
egy pillanatra kinyílt a világ,
vissza nem hozza már semmi vegyszer,
de nem másítják meg hamis imák.



Csillagfényes éj

Csillagfény. Egy szeles éjjel.
A Tejúton fénylő Hold gurul.
A hegyen ott visít a bronzturul.
Mit kezdjünk a szenvedéllyel?

Visszamennék vagy húsz évet,
oda, ahol az a tölgyfa állt.
Mind, ami volt, a semmibe szállt,
hiánya mára csak úgy éget.

A Nap hideg, ha reggel éled.
Fagyott a föld, fagyott már a táj,
a fényben is terjed a homály.
A múltban élsz, jövődet féled.

Az elme nem virágzik többé,
vegetál, mint föld alatt a mag.
Zártságában rímeket farag,
ragyogása szétfoszlott köddé.

Csillagfény, egy tiszta éjjel.
Vagy lehet, hogy felhős volt talán.
Aludni csak annak hajnalán
ment. Utána váltunk széjjel.

2015. október 22., csütörtök

Megtanult nem várni

Megtanult várakozni olyan dolgokra,
amelyek talán soha nem jönnek el.
Megtanulta, ha a jó dolgok eljönnek,
ne várakozzon a végükre,
mert az úgyis hamar eljön.
Megtanulta, ha rossz dolgok jönnek,
ne várakozzon a végükre,
mert utánuk még rosszabb következhet.
Ez volt a legnehezebb azután:
megtanulni, hogy nem szabad dolgokra várakozni.
Ha jók jönnek, úgyis előbb végük lesz, mint szeretné,
ha rosszak, úgyis tovább maradnak, mint kellene.
Már nem vár a semmire sem.


Késő este a fűben

Késő éjjel a fűben ültem,
az égre néztem fel
(másnap reggelre jól meghűltem,
de ma már nem érdekel).

Az ég sötét volt, fénylő csillagok
ragyogtak, mint gyémánt szemek,
arra gondoltam, ma még itt vagyok,
de holnapra talán már elmegyek.

Az éj kapui zárva maradtak,
és zárva előttem a menny.
A csillagok eddig mindig hallgattak,
nem mondták: erre menj!

A csillag él. Sok millió
év múlva még fenn ragyog.
És én eltűnök. Addig egy fikció
ártatlan áldozata vagyok.

Mert fikció, hogy életem
a világra hatással lehet.
Csak érzés és gondolat van velem,
a semmibe vész, amikor elmegyek.

2015. október 21., szerda

Szürkületben

Sosem tűnt úgy, ez az, amire vágytam.
Hajnalban bekapni egypár falatot,
amikor még csakis a beavatott
tudja, mi merre van a félhomályban.

Némely estéken azonban megesett,
hogy nem egészen éreztük magunkat
úgy még, mint akiket szitává lyuggat
a monoton lét, és szívünk repesett.

Lassan szállt le fejünkre a szürkület,
szinte észrevétlen jött el az este,
nem kerestük már az újabb ürügyet,
nem vonzott bennünket a másik teste,
és lelkünket megszállta a rémület.
Így lettek napjaink szürkére festve.

Néha még álmodom

Néha még az álmaimban élek,
noha egypár évtized már elszelelt.
Egyre várom, majd végére érek,
amikor a várakozás majd letelt.

Néhe gondolatban újra látlak,
noha többet soha nem jössz már felém.
Mit tennének a valódi bátrak,
élő szívvel papírszívük helyén?

Néha-néha álmodom még rólad,
de olyan nagyon zajos ez a világ,
hogy az ember az emléken túlad,
az idő pedig minden szépet kirág.
        Bár néha a másik parton járok,
        mélyül, ami elválaszt, az árok.

2015. október 19., hétfő

Istent perli

Megértem, ha engem a keresztre teszel,
hogyha a szívemből nagy falatot eszel,
maradjon csak roncsként dobogva mellemben,
hogyha úgysincs, akit igazán szerettem,

de miért vetted el fiamtól a létet?
Hogyan képzelted, hogy majd tisztellek téged?
Mit képzelsz magadról? Neked szabad mindent?
Hogyan is tiszteljem így benned az Istent?

Ahogy én nem kértem, nem kérte fiam sem
éntőlem, sem tőled, hogy megszülethessen.
Ha már létre hívtad erre a világra,
miért nem tetted, hogy ne élhessen hiába?

Vagy nem is hiábavaló az élete,
és azt kérded tőlem vele, hogy "érzed-e,
nem minden az ész, ha szívnek vagy híjával?
Úgy csak perlekedsz majd az egész világgal."

Érteném, hogy szívem a kereszten szenved,
hogyha egy szemernyit hittem volna benned.
Így meddő az ima, nem jogos a kaddis,
úgy sem ér sehova, csendbe hull a vád is.

Kommunikációs tréning

Egy kommunikációs tréning
rengeteg ismeretet ad.
Vannak ott bácsik, nénik,
és egyre jobb a hangulat,
ahogyan mindenki halad
a tananyagban tovább.
Összeszokik a csapat,
nem maradnak ostobák.

Egy tréning a kommunikációról
fontos a szervezetnek.
Ebédre szó nincs rozscipóról,
ha az asztalhoz vezetnek:
kaja mindig van doszt,
már kifolyik a füleden,
csak le ne edd az abroszt,
sem Pesten, sem Füreden!

Egy kommunikációs tréning
megtanít, mi az a píár.
Nem előny egy tré ing,
öltöny, nyakkendő kijár,
hiszen ezzel is kommunikálod,
hogy milyen a szervezeted.
Ha a tréninget végigcsinálod,
a beosztotton majd levezeted.

2015. október 18., vasárnap

Kifordulva

Amikor nyugton ülök, akkor haladok,
ha rohannék, nem jutok sehova.
Ha egész életemben helyben maradok,
enyém lehet a békesség hona?

Nem jutok tovább, ha előre rugdosol,
ha megversz, mint öszvér, leszek,
de egy pár jó szó, és némi kedves mosoly
hidd el, hatalmas csodákat tehet.

Néhanap üvöltök, hogyha csöndben vagyok,
máskor belőlem a csend kiabál.
Fogatlanul is a húsodba harapok,
amikor már szorosra zárt a száj.
Ha arcon ütsz, simogatásnak veszem,
és kedvességedtől megáll az eszem

Mohó

Én, azt hiszem, nagyon mohó voltam,
s nem fogtam be számat rendesen,
így azután kiterültem holtan,
mert végeztél velem, kedvesem.

Azt hiszem, a mohóság lett vesztem:
megakadt torkomon a falat,
aztán feneketlen kútba vesztem,
hiába döngettem a falat.

Tapostam a lábammal, míg bírtam,
szájam szélén hullámzott a víz,
kétségbeesett verseket írtam,
ízük már rég nem volt szilvaíz,
és mire lehullt az első hó,
éhség gyötört, nem voltam mohó.

2015. október 17., szombat

Holdkelte

(Kosztolányi Dezső: Kétségbeesés c. verse ihlette)

Megint vörösen kelt föl a Hold.
Háború van, mint nem régen volt.
Várom, hogy majd hozzám is elér,
amint az utcán patakzik a vér.
Nap-mint nap hallom, olvasom,
nem járhat más népnek haszon,
csak nekünk, és ebben benne van:
soha nem élhetünk boldogan.

Ha kívülről nézném, akkor talán
látnék életet Isten asztalán,
de belülről nézve összezuhan
minden. Mire jó ez, Uram?
Verset írok, és olvasok,
és szívem szorítja egy marok,
amikor reggel fölkelek,
mert sötétednek a reggelek.

Megint vörösen kelt a Hold.
Lehet-e élő, aki holt?
Mehetek még az úton, ám
meddig megy rajta az unokám?
Lesz-e élete, emberi,
vagy a világot felveri
az emberi önzésnek gyoma?
Marad-e emberség nyoma?

2015. október 16., péntek

Tollakat borzol a szél

A járdaszélen döglött galamb.
Valahol messze szól egy harang.
Azt kongatja, zengi csak egyre,
nem mászol többé föl a hegyre.

Szellő borzolja a tollakat.
A rácson fölötte sok lakat.
Szinte leszakad tőlük a rács,
mire volt jó a sok tanács?

Rovom az utcát rendületlen,
mintha most lennék lendületben.
Ha jön a HÉV, majd felszállok rá,
ha elfáradok. Az lesz soká!

A hegyoldalba már nem megyek,
odamehetnék, de hát minek?
Régen elfutott az a tavasz,
fejemre lassan a tél havaz.

A parkban akkor egy házfalon
SZERETLEK, állt ott. Most hagyom.
Akkor tűnődve olvastam azt,
szám nem ejtett ki még panaszt.

Akkor virágos volt a domb,
foghoz szorítva szólt a doromb.
Ma avar alatt csak sár a táj,
fogam is alig. Nincs, ami fáj.

Százezer éve? Tegnap talán?
Ott olvastam a háznak falán,
mintha én írtam volna oda.
Kopott a fal, az írás oda.

Eltelt még újabb fél évtized,
már semmi jövőben nem hiszek.
A toronyból csak kong a harang,
a járdaszélen toll és galamb.

2015. október 15., csütörtök

Rémek éje

A Hold a szennyes ködbe fúlt ma este,
amely itt lebeg a város fölött.
Szívünkbe is sötétség költözött;
szinte tömör az éjszaka teste.

A lámpák ügyefogyottan állnak,
fénylevük mind a lábukra csorog.
Egünket kerülik az angyalok;
nyomasztók, lidércesek az álmok.

Mennyire messze van még a reggel!
Még csak elkezdődött az éjszaka,
rémei támadnak nagy sereggel,
és hiába térsz időben haza,
amire a Nap majd holnap felkel,
még rajtad lesz egy gyötrő éj nyoma.

Kritika

Bár én senki nem vagyok,
hogy megmondjam a tutit,
de azt hiszem, ezt így kell,
mert az akadémizmus
nem épít, csak elbutít,
és a művész nem kertel.


Bár én senki sem vagyok,
hogy megmondjam a tutit,
de azt hiszem, így nem szabad.
Ha a műből nem ragyog
az emberség, vagy uszít,
csakis rombolhat szavad.

Bár én senki nem vagyok,
hogy a tutit kimondjam,
azt hiszem, nem egyszerű,
hiszen amit itt hagyok,
van, amikor kínomban
írom, nincs benne derű.

Bár én csak senki vagyok,
hogy megfogadd szavamat,
de megfontolni lehet.
Mert hogyha a mű dadog,
nem a létre szavazat,
semmit nem ér, emberek.

2015. október 14., szerda

Pesti estén

Szeme alatt kék a festék,
még el sem kenődött nagyon.
Fárasztók a pesti esték.
Lassanként már itt hagyom.

Vékony lábak nadrágszárban,
csak lötyög rajtuk a bőr.
Mit mondjak? Nem ez a vágyam,
amely néha elgyötör.

Vén, fogatlan barom lettem,
véget ért az ifjúság.
A szívem olykor megretten,
s nem találja ritmusát.

Lötyög a bőr lábon, karon.
Lassan-lassan itt a vég;
hogyha csak ennyiben hagyom,
rám szakad a magas ég.

2015. október 13., kedd

Október végén

Nem vagy már más, mint egy fogyó emlék;
most gomolygó köd lepi a tájat.
Előttem vár az üvöltő nemlét.
Mégis mosolyra húzom a számat.

Örvénylő ködben bóklászom folyton,
és énekelek, mint egy kisgyerek.
Félelmeimet dalokba fojtom,
ez a gyógyszer, amelyet ismerek.
 

Koporsót ácsolnak

Koporsót ácsolnak
szálfából. Feketét.
Ráírják majd holnap
valakinek nevét.

Varjú vési bele
csőrével az évet,
hogy az idő szele
magával vitt téged.

Koporsót ácsolnak.
Befeküdjek végre,
ennek az átoknak,
hogy szakadna vége?

Lezárják majd rám a
koporsófedelet,
véget ér a dráma.
Lesz, aki eltemet?

2015. október 12., hétfő

Újraindulások

A számítógép most újra indult,
az eső pedig egyre csak csepeg,
mindig csak jelen van, és nincsen múlt,
mire is lenne jó az, emberek?

Minden újraindulás új élet
- olykor kiakad a processzorom -,
és én nem csak tartok tőle: félek,
hogy már soha többé nem változom.

Nincs új köntös a régi hardveren:
a szoftver mind fix szálakon robog,
a fejemet falba mégsem verem,
bár a szívem veszettül feldobog.

Engem újra felrakni nem lehet,
mint egy elromlott rendszerprogramot,
és hogyha szakítok egyszer veled,
azt hiszem, majd végleg megszakadok.

A számítógép már újra indult,
és le sem merült benne az elem,
hisz' memóriákhoz az már a múlt,
de kérdés, hogy ezt a sok indulást
még újra és újra kiheverem?


2015. október 11., vasárnap

Medve-lét

Én még soha nem voltam szarvas,
és azt hiszem, már nem is lehetek.
Ha biztatnál, rád szólnék: hallgass!
Nem érzed? Fújnak az őszi szelek!

Leszaggatják összes levelem,
hogy csak magamban, kopáran álljak.
Agancsom nincs, hogy majd leverem
róla a bolyhokat, majd felhőre szálljak.

Én soha nem voltam még szarvas,
és farkas is életemben egyszer,
csak amolyan tenyeres-talpas
medve, amin nem segíthet vegyszer,
amely emberi agyban áll elő.
Nincsen méz. A vadász meg majd lelő.


2015. október 10., szombat

Roncsfarkas

Nem segített az ima,
és szívébe martam.
Megindult a lavina,
vörös folt nőtt rajtam.

Farkasfogam fakasztott
fájdalmat belőlem,
így lett falra akasztott
trófea a szívem.

Bújtam volna vacokba
- mardosott a szégyen -,
hogy életem vacogva,
nyomorultan éljem,

mert a szürke fellegek
nem tisztultak tőlem.
vártam, a köd fellebeg
utat nyit előttem.

Ünő-prédám sebesült,
és elinalt gyorsan.
Farkas szívem estre ült.
Bepólyáltan. Gyolcsban.

2015. október 9., péntek

Miről kellene mesélni?

Arról kellene szólni a dalnak,
parányi parazsak égnek a szívben,
amíg az emberek meg nem halnak.
Erről kellene szólnia dalnak.

Arról kellene szólni a szónak,
hogy amíg ember él, nincs veszve semmi,
amíg el nem ment az utolsó csónak.
Erről kellene szólni a szónak.

Arról kellene írni a versben,
minden ember önálló világ, és
minden világ megismételhetetlen.
Erről kellene írni a versben.

Arról kellene mesélni majdan,
amikor végül én is elmentem,
hogy a versekben mégis maradtam.
Erről kellene mesélni majdan.

Korsócserepeket ragasztgatva

Néz. Lefekszik egyedül.
A ritmuslóbálás is elmarad.
Fülébe a csönd hegedül.
Feketére fest fehér falakat.
A szívben évek hordaléka szárad,
ritkán eszik reggel, néha vacsorálgat,
és halk zümmögésben Godot-ra várva
készül már a Nagy Utazásra.

2015. október 8., csütörtök

Esőre áll

Szürke katyvasz most ott fenn az ég is,
mint néhanapján idelent szívem.
De fejemet fölemelem mégis,
változik-e valami a színen?

Napok óta lóg az eső lába,
lomhán úsznak a komor fellegek.
Az időtől? Úgy érzem, hogy árva
szívem néha ritkábban vereget.

Hogyha Napunk még egyszer kisütne
ködöt, felhőt eloszlatva széjjel,
nem lenne az ég sem ilyen szürke,
talán élhetnénk még szenvedéllyel.
Kavaroghatna katyvasz az égen,
mégis boldogok lennénk, mint régen.

Szabadulni a piszokból

Hogy' szaladnak az évek!
Már unokám is két hónapos.
Én csakis attól félek,
hogy nem lesz, aki tisztára mos,

mert szennyes lett a lélek
a hosszú éveken keresztül,
hogy folyton magányban élek,
és lelkemen sötét kereszt ül.

Merítkezni kellene még,
és nem piszkolódni csak bután,
hogy ragyoghasson rám az ég,
mint azon a fényes délután.

Hafiz: "

Egyszer egy fiatal nő megkérdezte tőlem,
milyen érzés férfinak lenni.
Azt válaszoltam,
kedvesem, nem vagyok benne biztos.
Akkor azt kérdezte:
Miért talán nem vagy férfi?
Ekkor azt válaszoltam:
Én úgy látom a nemeket,
mint egy szép állatot,
amelyet az emberek gyakran visznek sétálni,
és gyakran próbálnak benevezni valami fura vetélkedőbe,
hogy díjakat nyerjenek vele.
Kedvesem,
Hafiz számára
sokkal jobb kérdés lenne,
"milyen érzés szívnek lenni?",
mert amit ismerek,
az a szeretet,
és én úgy találtam,
hogy a szívem végtelen,
és
mindenütt jelen lévő.



fordítás angolból, Daniel Ladinsky fordításából (vigyázz a Herz szalámira!)


2015. október 7., szerda

Valami a légben

A légben valami rezeg,
hogy mi is az, nem tudom.
Talán távoli rezek
harsognak valahol, az úton,
talán a bakancs-csattogást
hozza ablakomba a szél.
Vért, szenvedélyt, és mást
az ember már nem is remél.

A légben valami rezeg,
valami csodálatos.
Mindenféle, apró neszek
változtatják majd napos
idővé ezt az éjszakát.
Ha tágra nyitnád a szemed,
biztosan meghallanád.

A légben valami rezeg.
Vihar készül a hegyen
talán, és távoli szelek
érkeznek, hogy más legyen
életünk a jövőben már.
Még nem tudhatom, mi az,
ami holnapra rám vár,
talán halál, vagy vigasz.

A légben valami rezeg.
Ennyi biztosan igaz.

2015. október 6., kedd

A kincs

Mert ímé, amikor úgy érzed,
hogy mindenek elhagytak,
akkor tudd, hogy benned az egész világ!
Amikor a jövődet féled,
mert a dalok megfagytak
benned, hallgass például Ave Mariát!

Mert tudd, hogy világot hordozol,
amely nélküled nincs!
Bár számodra talán pokol,
mégis te vagy a kincs.

2015. október 3., szombat

Hajnali pára

A dóm dereng a reggeli ködben.
Kőcsipkéin néma fény időz.
Az emberszív kihagy, nagyot döbben,
táncot jár, akár egy vén dizőz.

A fazettás templomkapu tárva:
sötét, hívó, feneketlen torok.
Harang hív a reggeli szertartásra,
magamban imákat mormolok.

Kőbe dermedt metafizikákon
csillan meg most a reggeli nap,
fehér, mészkő vízköpő pofákban
vicsorognak hústépő fogak.

A dóm ragyog a hajnali fényben,
hogy a Nap elűzi a ködöt,
de a szív megcsal a reményben:
megáll a vér, amelyet lököd.

Epigramma a versről

Egyre csak azzal kínlódom,
hogy jól körülírjam
ritmust, formát, stílust adva a gondolatoknak újra, meg újra,
hogy egzakt rímbe gyötörjem azt,
amit próza sosem fedhet fel, csak a vers.

(Egyre csak azzal kínlódom, hogy jól körülírjam
ritmust, formát, stílust adva a gondolatoknak
újra, meg újra, hogy egzakt rímbe gyötörjem
azt, amit próza sosem mondhat el, csak a vers.)

Jéghideg októberben

Fény-teli szeptemberre az október hidegen jött.
Szép alakod már távolodóban rejti a ősz el;
dérrel-faggyal mind elhullott, ím, a levél is,
tél szele most már lassan a kertben, az ablak alatt jár.

Jaj, ha csak egyszer még eljönne a szép tavasz ismét!
Jaj, ha csak egyszer is újra elolvadhatna a hó még,
és nem járnának ki-be esteli árnyak a szívben!
Jaj, ha a szív még új dalokat zenghetne a létről!

2015. október 2., péntek

Holdfényes este

A Hold egy féregjárta sajt most,
egy lyukacsos ementáli,
fakó fénye itt a Földön jajt mos,
hívásának nem lehet ellent állni.

A fák, mint árnyék-csipkék,
ahogyan levelük fent rezeg.
Bajainkat messze vitték
pillanatnyilag a kacagó szelek.

Az Éden messze van, az éjfél közel,
ilyenkor már lefoszlik mind a festék,
és százezernyi emlék átölel.
Varázsosak a holdfényes esték.

2015. október 1., csütörtök

Hiába

Hiába minden.
Könnyebb vagyok a tollnál.
Úszom, ahol elsüllyed a fa,
visszahúzlak, ha előre tolnál,
nálam mindennapos a többé már soha.

Hiába minden.
Már elmentem, ha érkezem,
más szól, amikor számat nyitnám,
és bal oldali mind a két kezem,
ülve hajtom mozdulatlan hintám.

Hiába minden.
Nem csóvál kutyát egy farok,
és hogyha fölgerjesztik végül,
bennem a kristályrácsok mozdulatlanok,
az eszmélet pedig nihilbe szédül.

Hiába minden.
Az összes ezüstkanál
keresztbe fordul a torkomban,
és nálam akárki, ha már
vendégségbe jön, végleg otthon van.

Hiába minden.
Akármit írnék versbe,
szóba fújó, üres szél marad,
szedjem bár rímbe (nyersbe),
vagy ritmusba, a világ meg nem áll,
                            és nem is halad.

Alkímisták

Mindannyian alkimisták vagyunk.
Ólmot próbálunk formálni arannyá;
mindegyre csakis ezen jár agyunk,
s jó, ha közben nem változunk varanggyá,
mert mára kevés királylány maradt,
aki varangyot csókolna szájon.
Pedig kéne, még életünk alatt,
hogy lelkünk a való fölött szálljon.
Az ólom nem való pillangónak,
ha repülne, a sárba rántja azt,
vízen sem úszik az ólomcsónak,
a változáshoz egyetlen malaszt
kell, hogy átalakítsa arannyá.
Másként az ember a fenébe hagyná.

Jó volt

Ez jó volt,
    csak nem ért meg annyit,
    hogy még egyszer eljöjjek érted.
A jó bolt
    mindkettő félnek üzlet,
    ezt, tudom, megérted.
Azt ne hidd,
    hogy nagyon rossz emlékkel
    váltam volna el tőled,
szét ne vidd
    a világba a hírt, és
    tovább ne add azt, főleg!
Bár jó volt,
    de ne számíts újabb esetre,
    mert nem lesz több.
A hófolt
    is olvad tavasszal,
    amikor felszáll a téli köd.

Mi a frásznak?

Mondd, mi a frásznak kellene nékem verseket írni?
Élni a ritmust, írni a rímet mondd, mire jó?
Miért kell hajnali órán folyton könnyeket sírni?
Nem szánkózni kellene, míg szétolvad a hó?

Hogyha megírom, jobb lehet akkor tán a világ majd?
És ha nem írom, lesz majd tán, aki észreveszi?
Kinn a mezőkön mindig sok-sok tarka virág hajt,
illata, színe  a szürke, poros földet lefedi.

Mondd, minek írjak még egy pár tucat éteri rigmust?
Miért nem hagyhatom én, hogy szőke hajam lepi hó?
Nem szegezik majd újra keresztre, ha eljön, Krisztust?
Tette-e jobbá már e világot az emberi szó?