Valahol messze szól egy harang.
Azt kongatja, zengi csak egyre,
nem mászol többé föl a hegyre.
Szellő borzolja a tollakat.
A rácson fölötte sok lakat.
Szinte leszakad tőlük a rács,
mire volt jó a sok tanács?
Rovom az utcát rendületlen,
mintha most lennék lendületben.
Ha jön a HÉV, majd felszállok rá,
ha elfáradok. Az lesz soká!
A hegyoldalba már nem megyek,
odamehetnék, de hát minek?
Régen elfutott az a tavasz,
fejemre lassan a tél havaz.
A parkban akkor egy házfalon
SZERETLEK, állt ott. Most hagyom.
Akkor tűnődve olvastam azt,
szám nem ejtett ki még panaszt.
Akkor virágos volt a domb,
foghoz szorítva szólt a doromb.
Ma avar alatt csak sár a táj,
fogam is alig. Nincs, ami fáj.
Százezer éve? Tegnap talán?
Ott olvastam a háznak falán,
mintha én írtam volna oda.
Kopott a fal, az írás oda.
Eltelt még újabb fél évtized,
már semmi jövőben nem hiszek.
A toronyból csak kong a harang,
a járdaszélen toll és galamb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.