A dóm dereng a reggeli ködben.
Kőcsipkéin néma fény időz.
Az emberszív kihagy, nagyot döbben,
táncot jár, akár egy vén dizőz.
A fazettás templomkapu tárva:
sötét, hívó, feneketlen torok.
Harang hív a reggeli szertartásra,
magamban imákat mormolok.
Kőbe dermedt metafizikákon
csillan meg most a reggeli nap,
fehér, mészkő vízköpő pofákban
vicsorognak hústépő fogak.
A dóm ragyog a hajnali fényben,
hogy a Nap elűzi a ködöt,
de a szív megcsal a reményben:
megáll a vér, amelyet lököd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.