Nem vagy már más, mint egy fogyó emlék;
most gomolygó köd lepi a tájat.
Előttem vár az üvöltő nemlét.
Mégis mosolyra húzom a számat.
Örvénylő ködben bóklászom folyton,
és énekelek, mint egy kisgyerek.
Félelmeimet dalokba fojtom,
ez a gyógyszer, amelyet ismerek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.