vicsorítja fogait rám a való.
Csorba, lyukas, hiányos fogsor,
kiharapja mégis azt, ami jó.
Álmot morzsol odvas zápfogán,
vágyat őröl, nyállal keverve azt.
Ha a köd felszáll, talán délután,
többé akkor sem lelhetsz már vigaszt.
Tudom, hogy mi alakítjuk a létet,
belülről izzik ki az egyéni jövő,
és ha nem tartlak karjaimban téged,
csak a halál, ami a jelenből kinő.
Hát így morzsolom én is magam
csorba fogakkal életen át.
Ezért idézi oly ritkán szavam
a létnek napfénytől zengő mámorát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.