Szemelvény

A sarokba áll a szekrény,
a láda mellé térdepel.
Ők rosszak voltak mind, ez tény,
nyávogásuk nem érdekel.

A szekrény, hogyha bezárta
ajtaját, bent sötét honolt;
féltem benne lenni. Árva
szívem félelemtől dobolt.

A láda mindig is rejtett
magában sötét titkokat,
amelyeket nem is sejthet
a gyermek, bárhogy hívogat,

hát most meglakolnak végre
mindketten régi bűnökért.
Asztal és ágy velük szemben
jól tudom, majd most is megért.

Az asztalon papír hever,
néha-néha egész rakás.
Van talán, akit ez lever,
de másutt rendben a lakás.

A halmom olyan nagy néha,
hogy az ágyra is átfolyik.
Szorgalmas voltam, vagy léha?
Sosem jutottam Nápolyig.

A négy fal létem határa.
Vagyok akár az öntudat,
él koponyámba bezárva,
nem lát, mégis utat mutat.

Hát már én sem látok lassan
ki négy fehér falam közül.
Be sem lát, hogy megmutassam
magam, senki, aki örül,

ha lát: ilyen vagyok. Dió,
saját csonthéjába zárva.
A héj tart attól, ami jó,
távol. Marad szívem árva.

Szőnyeg is kéne még ide,
de emelni kell a szekrényt,
és már fogy az ember hite.
Talán írjunk még egy refrént:

hogy sarokba áll a szekrény,
és a láda letérdepel
a fal mellé. Ez szemelvény
életemből. Kit érdekel!?