Nem ilyen életet akartam

Én más életet akartam.

Bár panaszra nincs okom,
de más jött, mit egykor vártam,
ez hihető, gondolom.

Alapvetően más bajom
nincs is énnekem,
mint, hogy ötven-egypár évesen
hiányzik a szerelem.

S nem csak a testi oldala
- bár az sem jó dolog,
ha rakott asztalok között
az ember szeme kopog -,

inkább a közösség: az, ami
egy házasságba kell,
ahhoz, hogy az életed
boldogan töltsed el.

A dolog másik oldala,
mi mind jobban zavar,
hogy csakis én, saját magam
hoztam magamra jajt:

Megalkuvással kezdtem életem,
s bár a kifejletet
előre láttam, azt hiszem,
s mégis kezdtem veled.

Tudtam, mikor elkezdtem én:
nem lesz fáklyásmenet
az életünk, hisz nem volt sok,
mi összekötött Veled.

S úgy elrepült vagy harminc év,
akár a gondolat,
az ember itt ül és csak néz,
mit tett ez idő alatt?

Úgy érzem, feláldoztam
szakmám a szerelemért;
most semminek érzem magam,
és nem tudom, miért.

Hisz van nekem családom, és
van jó szakmám nekem,
van, ami éltessen még,
és több a gyermekem,

mint sok más embernek, aki
nálam is jobb lehet,
és mégis érzem, hogy a sors
kitolt velem s veled.

És a másik oldalt akkor még
észbe sem veszem,
oly rémítő ha belegondolok,
milyen az életed velem.

Mert nem hiszem, hogy arra vágytál
ifjúként csupán,
hogy nap-mint-nap a tévét nézd
vagy hajtsd magad bután,

és állandóan noszogasd
a lusta férjedet,
hogy ezt-vagy azt - na végre már! -
tegye meg neked.

Én azt hiszem, a boldogság
túl ritka állapot,
így ha nincs, magadat,s a másikat
sem biztos, hogy okolhatod.

Állandóan azt kergetjük
életünkön át,
és ha végleg lemondunk róla, akkor
többé már nincs tovább.