Ősz Weöres ritmusban

2010. Szeptember 30. - 2012. márc. 22

Hosszabbak már az esték.
Régen elszálltak a fecskék.
Sárgul a levél az ágon.
A forró nyár csak egy álom.
Nedvesen, ködösen, hűvösen
Virrad a reggel a hegyeken.

Bármi is történt tavasszal,
elmúlt, már nem marasztal.
Fagyossá válnak a rétek,
Véget ér lassan az élet.
Rozsdásan, szárazon, zörgősen
árvulnak a fák az erdőben.

Elmúlt, amit vártam nem rég:
májusunk már csak emlék.
S milyen meleg volt nyáron,
Most meg kabátban is fázom.
Fárad a lélek, csak titkon remélek
még egy pár újabb évet.

Száraz az avar a földön.
Az élet lassan csak börtön.
Szívem még tavaszra várna,
de őszül már hajam sátra.
Csendesen, magányban, öregen
sétálok tóparton, réteken.

Nagytakarítás

Rendet rakni kellene szívemben.
Átnézni sok ócska kacatot,
Kézbe venni, megvizsgálni mindent.
Tűzre mind, mi porfogó csak ott!

Kamrám ki sem nyitottam már régen.
Pitvaromban is túl sok a lom.
Mire szükségem lehet még nékem,
Míg meglelem, előbb megkapom.

Nehéz munka egy nagytakarítás.
Mindig vele jár a félelem:
Ha kidobok mindent, mi nem kell már,
Kihajítom egész életem.

Hazugság

Egész életem egy hazugságra épül.
Arra, hogy jól megvagyok a szerelem nélkül.
Pedig másra nem is volt soha szükségem,
csak arra, hogy legyen, aki szeret engem.

Nem is az a fontos ebben a dologban,
Hogy nagyon szeressen, az aki velem van,
Sokkal lényegesebb lenne életemben,
Hogy én szerethessem, ki ott él mellettem.

Az élet egy kaland

Sokat gondolkoztam már azon:
El kellene innen menni nekem.
Tíz éve már, hogy kérdezte apám:
Ha kellene, miért nem teszem?

Valaha azt képzelte rólam,
Olyan fia leszek majd neki,
Jár majd távoli tájakon,
Az egész Földet megismeri.

Megmássza a hegységeket,
Lemerül a tengerek mélyére,
Átvág majd sivatagokon
És behatol a hegyek méhébe.

Armstronggal a Holdra kellett volna szállnom.
Szálltam is tizenkét évesen,
Végül csak felnőtté kellett válnom,
Mire megszületett sokadik gyermekem.

Egy nagy kaland lehet az élet.
Várhat ránk a sok csoda.
Szürke köznapjainkat élve
Vágyainkat ne adjuk fel soha!

Régmúlt katonakarácsony

Egy félmosoly az ajkadon,

Egy hópehely a válladon.

Tudtad jól, hogy elhagyom a várost.

Három nap, két délután,

Két fél órád volt reám.

Bennem mégis éltek még az álmok.

Szívedet a szívemen

Őrizte zubbonyzsebem

Hóban, fagyban mindig velem voltál.

Arcod újra földereng

Keresztül az éveken,

Pedig többet már sohasem írtál.

Harmincnégy év elfutott,

Nem várok már holnapot,

De minden arcban csak téged kereslek.

Emléked még visszajár,

Néhanap még rám talál

Úgy hiszem, hogy soha nem feledlek.

Érzés vagy tett?

Gondolod, mellőzlek téged,
Ha egész létem téged támogat?
Érzed-e, hogy létem egy véled,
Ha tetteim mást bizonyítanak?

Gorombán nem lehet szeretni.
Ki hinné szerelmedet, ha mindig durva vagy?
Hiába érzel rajongást, hogyha ennyi,
S számodra mégis csak magad vagy fontosabb.

A szeretet, mit magadban érzel,
Saját, belső magánügyed.
Hogy más szeret-e téged,
Te is tetteiből tapasztalod csak meg.

Honnan tudod, szereted gyermeked?
Mivel boldog vagy, ha rád nevet?
Vagy, hogy mindazt megteszed,
Mi kell, hogy boldoggá tegyed?

Nem lesz mindegy neked, mit érzek,
Ha mondasz valamit, vagy teszel,
Mert neked is akkor fontos az élet,
Hogyha tetteiddel szeretsz engemet.

Vigyázat! Ez veszélyes is lehet!

Vigyázat! Ez veszélyes is lehet!
Azt hiszem, élesre töltött fegyvert rejteget!
Ki tudja, mihez kezd majd vele,
Ha elönti megint az őrület!

A homlokához szegezte tegnap este,
De még nem sütötte el.
Téged is megcélozhat majd a beste,
Hogyha megint csak rája lel!

Az ilyen őrültekkel jó lesz vigyázni!
Nem teljesen beszámíthatók.
Hogy magukkal, vagy mással akarnak egy vitát lezárni,
Előre az sohasem tudható.

Vigyázat! Veszélyes ámokfutóvá válhat!
Több gyermekkel is végezhet ő!
Hívják azonnal fel a kórházat,
Álljon készenlétben egy tucat mentő!

Ki tudja az ilyen fejében meg mi nem fordul!
Jobb, ha nem is gondolunk bele!
Elég lehet, ha valaki rája mordul,
Rögtön eléri majd a végzete.

Vigyázat! Ez veszélyes ember!
Hívjanak segítséget ide!
Hatóság jöjjön, a riadócsapat!
Valaki azonnal lője le!

Hipertemplomok

Bennem semmi különleges nincs:
Csak egy átlagos ember vagyok.
Hipermarketbe járok néha én is,
Ha a családnak nagy-bevásárolok.

Nekem is feleségem mondja,
Mint annyi más férfinak,
Hogy a "boltból" mit hozzak haza,
És mi az, ami ott marad.

Ha egy hipermarketbe belépek,
Minden alkalommal elámulok,
Hogy a polcokon milyen rengeteg
A teljesen fölösleges dolog.

Mily nagy csarnok, mennyi termék!
Az emberek csak áramlanak ki-be,
Mintha csak templomba mennék:
Mindjárt kezdődik a mise.

A piac istenéhez megyünk
Szombatonként, kora délután
A szentségbe ott beavatást nyerünk,
Tömött szatyrot cipelhetünk azután.

Áldozunk a fogyasztás oltárán.
Hisz megdolgozunk érte mindannyian.
Néha félünk, fizetünk még drágán,
Hiszen jövőnk olyan bizonytalan.

Hogy belépek egy ilyen csarnokba,
Rögtön elfog ott valami iszony,
Bevásárlásomat gyorsan letudva
Ilyen helyekről hamar kitakarodom.

Egy idő után ismét csak elmegyek,
Nekem ezt mondja a racionalitás.
Ha itt egy helyen megkapom, mit tegyek:
Szedje össze, mi kell, sok helyről valaki más!

Fontos vagy

Továbbra is fontos vagy nekem,
Mert én azt akarom, hogy így legyen.
Vannak, talán, mások, akik fontosabbak,
Mégse higgyed másodrendűnek magadat.

Ha pár napot nem látlak, hiányzol;
Ez nem vicc: van dolog, amivel nem játszol.
El tudom képzelni életem nélküled,
Történt már így, más is hagyott el engemet.

Alanyi költészet

Én nem vagyok alanyi költő,
Mint ahogyan tárgyi sem vagyok,
És ha előttem áll egy jelző,
Hát majd csak magamnak írogatok.

Tudom, hogy félre kell tenni
Mindenféle szent fadarabot,
Hogyha nem tudok leírni,
Mást, mint nagy adag önsajnálatot.

 

Mégis abban reménykedem,

Hogy nem önarcképet faragok;

Legalább egy pár versemben

Másnak is értéket alkotok:

Bármennyi versem szóljon magamról,
Én mégiscsak azt hiszem,
Nem csak rám tartoznak e dolgok:
Valahol közösek vagyunk idebent.

Utat tévesztettem

Miért is van
Az, hogy én folyton
Egy másik életre vágyódom,
Mint ami nekem rendeltetett?

Pedig tudom,
Egy másik élet
Mint amiben én most élek
Az enyémnél nem csak jobb lehet.

Hiszen látom:
Az, hogy családom,
És munkám is van nekem,
Magában értéket jelent.

Mégis úgy érzem,
Hogy egykor, régen,
Mikor tervemtől eltértem,
Utamat is eltévesztettem.

Reménytelen

(Kosztolányi - parafrázis)

Reménytelen, ezt jól tudom,

Reménytelen, e dallamot

Már ismerem,

És mégis ezt dúdolgatom,

Reménytelen, s reménykedem

Reménytelen.

De, hogyha még tovább dúdolgatom,

A plágiumpert is nyakamba kaphatom,

S reménytelen
A válaszom.

Hisz jól tudom, e verssorok

Hogyan kerültek életembe,
S dallamuk
Immáron három évtizedre

Meghatározó:

Reménytelen.

Jó lenne hinni

Jó lenne hinni, hogy kezeim között új érték keletkezik,

De az igazság az, hogy a kapuk alatt több szépség születik.

Ha megcsókolja ott egymást egy fiatal szerelmespár,

Több szépség jut az életükbe akárhány versszaknál.

Szeptemberi nyár

Visszatért most megint a szeptemberi nyár.

Aranylik a napfény, sárgul a határ.

Az ég ma újból ragyogóan kék,

Csak néhány bárány legelget rajta szerteszét.

Fáradt vagyok így délután, ha haza indulok,

Csak várom, hogy a hálózatba bekapcsolódhatok.

De tapasztalatból tudom, majd megint álmos leszek,

És rövid téblábolás után majd csendben lefekszek.

Jó lenne most már egy időre elmenni valahova,

De a munka innen nem enged, és sehol sem vár csoda.

Szabadságot - hosszabbat - otthon nem akarok,

Tölteni, mert igen rosszak a tapasztalatok.

Marad tehát a mókus élet: kerékben taposok,

És, ha jön egy újabb "ihlet", majd rímeket faragok.

Színről-színre

Változnak az írásaim?
Tán keményebb lettem?
Nem értem, hogy mit is lehet
Nem érteni ebben.

Kezdetben csak tükör által
Szemléljük a Létet,
Homályosan, mint valami
Álom-lidérc képet.

Azután, hogy körüljárod,
Tisztul ködössége:
Akkor majd élesen látod
Végül: színről-színre.

Nem írok arról

Nem írok arról, miről szólnak verseim.
Olvassa el, aki azokba betekint.
Ha arról szólnék, mi hozza létre a rímeket,
Nem írhatnám többé meg a verseket.

 

Nincs titok; egyszerűen csak így van ez:
Az írással az ember valamit kifejez.
Ha más formában is elmondhatom ugyanazt,
Egy vers e mellé csak felesleges balaszt.

 

Nincs bocsánat

Én úgy érzem, hogy nincs bocsánat,
Pedig tudom, hogy tévedek.
A fű is kinőhet utánam,
Oly keményen nem lépkedek.

Ha vétkeztem, de vétkem nincs,
Nincs mihez kérjek feloldozást,
És, ha hit nélkül elérhetetlen a kincs,
Hát nem érem meg majd a feltámadást.

Jó, hogy itt vagy

Jó, hogy itt vagy újra,
hogy ismét látlak végre.
Hiányoztál, nagyon.
Nem mondom, hogy mivégre,
mert, bár úriember nem vagyok,
tanultam pár dolgot, és így
jól tudom, hogy nincs időnk a búra.

Elég legyen,
hogy rád tekintve felvidul a Lét,
és könnyebb elviselni mind,
amit fejemre és szívemre rárakott a hét.

S, ha néha-néha megszólítalak,
ne vedd zokon,
hiszen csak távolról, egy jó barátnak hangja szól,
s az álmokon
túli létből végül úgyis majd a semmi válaszol.

Az igásló

Én nem csataménként,
Mindig is csak igáslóként éltem.
A teremtést a hódításnál
Mindig többre véltem.

Ha vonulnak az országúton
A büszke csatalovak,
Lehúzódom az árokba,
És ott állom a sarat.

Én megszoktam, hogy szekeremet
A hegyre is felhúzom,
És ha a völgybe lefele megszaladna,
Megrakva is visszafogom,

És azt mondom, hogyha rétemre
Támad a förgeteg,
Összehívom a szamarakat, és
Szétrúgom a sereget!

Már reggel is fáradt vagyok

Már reggel is fáradt vagyok,
Ha felcsörög az óra.
Semmi jóra nem számítok
Már hosszú évek óta.

Ez nem panasz, az életem,
Telik szürkeségben,
A változástól rettegek,
Mert jobbra nincs reményem.

Sötét van most már minden reggel,
Amikor fölkelek,
És elborítják az eget
Az ónos fellegek.

Irreális

Olyan irreális ez az egész,
hogy felnőtt vagyok,
és ötven jócskán elmúlt már,
pedig nem változom.

Ugyanaz a bánat gyötör engem,
mihez ragaszkodom,
csak a halál lett több szívemben,
mint volt egykoron.

Lehetne még

Egy újabb évtized megint csak elfutott.
Nem várok többé semmilyen szebb holnapot.
Azt hiszem, azon, mi legszebb volt az életemben, túl vagyok.

Lehetne szép még egy időre életed.
Ha megfogod kezem, talán még fölkelek.
És kéz-a-kézben vándorolva élhetnénk a hátralévő éveket.

Harmincnégy év után

Harmincnégy év után, az utcán
egy délután, hazafelé menet
a Körtér környékén, a járdán
egy ismerős alakot láttam meg.

Semmit sem változott azóta
az elmúlt évtizedek alatt:
ugyanúgy magas, szoros kontyba fogva hordta
fején azt a fényes, sötétbarna hajat.

Karcsúsága most is lenyűgözött,
mint, mikor először pillantottam meg őt.
Egyszerű szabású, szürke kabátba öltözött,
hogy kizárja a hűvös őszi levegőt.

Vagy jó húsz méterrel előttem a járdán
ment és kabátja körülötte lobogott,
földbe ragadt lábbal álltam csak báván,
miközben a szívem újra torkomban dobogott.

Emlékszem: utoljára egy májusi napon láttam őt;
karjaiba tettem, a virághalom tetejére
akkor én is a csokrot és nagy levegőt
véve kívántam néki sikeres vizsgákat az év végére.

Hogy az utcasarokra ért, bekanyarodott.
Feleszméltem végre: nem hagyhatom,
hogy harmincnégy év után úgy tűnjön el megint
az életemből, mint akkor, ott.

Hiába szaladtam robogva.
A sarokra érve már nem láttam őt.
Eltűnt, mintha ott sem lett volna,
Én szedtem csak megint zihálva
tüdőmbe a hideg őszi levegőt.

Mikor a Körtéren

Mikor a Körtéren átmegyek,
Mindig feszülten figyelek,
Pedig tudom, hogy értelmetlen,
Hiszen harminc évnél már régebben
Nem láttam sohasem
Olyan alakot, amire szívem
Harminc év múltán csak újra
Feldobogna.

Normafa

A város fölött ónos, szürke fellegek
rohannak földközelben,
s borítják teljesen a Gellért hegyet.

Az utcákon köd gomolyog,
hideg eső szitál,
és a parkok padjairól hiányzó hajléktalanok üres helye is jelzi,
hogy véget ért immár a nyár.

Lelkemre is ráül a nyomott idő,
ahogy a Normafától a Szép Juhászné felé ballagok,
és egy fél éves lapban megjelent,
nagyszerű, Kálmán Gábor verset olvasok.

Elgondolom:

Voltam én is annyi egykoron,
mint amennyi ő, mikor a verset írta,
s azóta eltelt majdnem annyi még,
mint amennyi akkor voltam én.

És, bár az út menti ágról szakítani nem jó dolog,
de a kökény kékjét már megcsípte a dér,
így szakítok egy szemet, és megkóstolom,
és élvezem, ahogy a ledér nyaraktól mentes,
fanyar íz összehúzza nyelvemet.

Ahogy az út ereszkedik a János hegyről a völgy felé,
a ködbe érek.
Csend van.
Csak pár vízcsepp koppanása neszez,
És távolból, furán,
egy cinke hangja szól.

A város zaja nem ér szívemhez,
bár a ködnek tompaságán halkan áthatol.

Költő vagyok?
Én nem hiszem.
Csak megpróbálom összeszedni életem,
e csendben is,
miképpen ezt teszem,
ha éji órán körmölgetem verseim.

Ráébredtem:
Szívemet éppúgy elhanyagoltam, mint fogaimat, az évek során,
és nem is lehet többé már visszahozni
a belőle nyomtalanul hiányzó éveket

Ellent állni

Ellent állni végzetünknek,
Bármi az indoka.
Nem hagyhatjuk, hogy életünket
A halálnak adjuk oda.

A halálból nincsen visszaút,
Ott nincs már szerelem,
Ha bevégeztetett, nincs tovább,
Nincs másik életem.

Látomás

Minden éjjel meghalok
úgy hajnali egy körül.
Várnak rám az angyalok,
és a pokol is kiürül.

Az ördögök bal oldalon
sorakoznak fel,
az angyalok a jobbomon,
s nekem ez így meg is felel.

Én nem is látok ebben
semmi pártpolitikát,
hogy ez a két társaság
melyik oldalamon áll.

A kettő sorfal között húzódik
egy vékony, egyenes
gyalogút, min elindulni
újra is érdemes.

A végére még életemben
nem jutottam én,
mert újjá születtem még minden napnak
kora reggelén.

Hát ez...

Hát ez fasza,
Hogy megint csak szemrehányással kezded a napot,
De végül is megtanultam már,
Hogy vádaskodáson kívül
Tőled mást már nem nagyon várhatok.

Jó, én elhiszem, hogy néhanap
Rászolgálok a szemrehányásokra,
De, hogy soha ne legyen tíz év alatt
Egy kis idő, amikor csitulna a csatazaj,
És ismét úgy tekinthetnénk egymásra,
Mint tekintettünk egykoron:
Ez lehangoló.

Ha semmi bajunk nincs éppen,
Hát eléldegélünk egymás mellett,
Mint két idegen,
Akiket összehozott a véletlen
Hajótöröttként egy szigeten,
Összekopva,
Közös dolgainkon többé-kevésbé
Kulturáltan megosztozva,
Csak az az érzelem-
hidegség ne lenne közöttünk,
Mi kiüresítette életünket ebben
A közösen megszenvedett három évtizedben.

Státusjelentés

(tisztelet Ady Endre előtt)

Jó pár embernek
vagyok az őse,
rokona, meg ismerőse,
és nem vagyok sarki fény.

Nem vagyunk már gyermekek,
de azt nehéz még felfogni,
hogy az életbe majd bele kell halni,
ha véget ér.

Ez persze közhely,
és nem is rémítő - önmagában -,
csak az a szédítő,
hogy eltelt ennyi idő,
és visszanézve, nincs,
ami menthetné az eltöltött éveket.

Hányszor öltél?

Vajon te hányszor öltél már meg engemet
Gondolatban,
Mikor ajtót bevágva mentem el,
Majd kerültük pár napig egymás tekintetét sután,
És köztünk újra csak beállt a csend?

Mióta egyszer megpróbáltalak megütni,
Inkább elfutok az indulat elől,
És még gondolatban sem kívánlak bántani,
Hiszen  te nem tehetsz talán erről,
Hogy így alakult kettőnk élete,
Annyit, mint amennyit én tehettem volna ellene.

Megmondtam egyszer, harminc éve már:
Nem lenne kettőnk házassága jó.
Nem hitted el.
Most öt gyerek
És együtt töltött harminc év után
Többé már semmi változás nem várhat ránk az úton.

Szorgalmasan morzsolgatom az éveket,
És talán mégis csak egy csodára várok,
Hogy boldogabban élhessük az életet,
Talán, mint azok a boldog házaspárok,
Akik a reklám filmek és románcok
Színes álvilágából villantják ránk a műmosolyt.

Verskódolás

Verseimet ugyanúgy kellene írnom,
Mint ahogyan komputer programokat
Kódolok én.

A versírás is munka,
Hisz' a jó vers ugyanúgy fut át  az agyadban,
Mint a hibátlan kódsorozat a processzorban,
És ugyanúgy megváltoztatja
Annak állapotát.

El kellene terveznem a verset,
Még mielőtt nekifognék
Kódsorait belevésni a létbe.

Célja legyen a versnek,
Hisz' a programokat is a megcélzott kimenet
Létrehozására fejlesztjük.

Döntsük előre el,
Milyen inputokat használ fel majdan a versünk,
Milyen műveletekre lesz szükségünk,
Miket végre kell hajtani rajtuk,
Hogy a kívánt célt az emberi agyban a mű kiváltsa!
És, ha a cél, a processzus, meg a szükséges input eldőlt,
Indulhat az eljárás megírása!
 

A kőmíves

Fejemben sorba rakosgatom a szavakat
Szinte szüntelen.
Ízlelgetem alakjukat és súlyukat
a nyelvemen.

Mint, mikor a kőműves téglát válogat,
és épül a fal,
ha nem illik a résbe az egész darab,
a kalapáccsal
megkocogtatja a törött téglát ügyesen,
hogy megfelelő
alakra faragja a darabot, rendesen.
Így betehető
Lesz a résbe az eddig hiányzó darab
pontosan
Így azután épülhet is a fal tovább
folyamatosan.

Így kocogtatom meg én is nyelvemen
a szavakat,
Egyenként. Így építek belőlük egyre

csak falakat.

S mint beosztott kőműves segéd,

nem látom át

én sem az épületnek tervét,

mely látomást

talán egy mester alkotott számunkra meg.

S ha egykoron

majd összeáll a mű, és versemet
egy-két soron
képviselhetik szavai a téglák között,
elmondhatom,
hogy mára sem csupán a dudva nőtt föl
e tájakon.

Őrposztokon

A sötétség egyre árad,
mind kevesebb a fény.
Az ember lelke is kifárad,
ha nincs remény.

Tartjuk mind őrhelyünket
fenn a várfokon,
mint őrök, állunk ellent
őrposztokon.

A túlerő csak egyre nő,
és tudjuk jól:
végső csatánk nem lesz nyerő,
s nem rólunk szól

az új idő, mi azután
köszönt reánk,
de új csatákat vív meg majd
az unokánk.

Míg ember éli életét,
lesz remény.
Hiába támad a sötét,
lesz újra fény.

Talán az írást

Talán az írást kellene feladnom,

Hiszen egyre jobban fáj,

Hogy mind ugyanazon rágódom folyton,

Mi belülről kalapál,

S kitörni készül belőlem

Minden sötét éjjelen,

Mikor a napi ügyet-gondot már letettem,

És nincs velem senki sem,

Akinek elmondhatnám,

Mi történt aznap velem;

Elmondaná ő is

Gondját, baját nekem.

Csendben átölelnénk egymást,

És így aludnánk reggelig,

Mikor az ágyba hoznám

Számára a reggelit,

Vagy ő készítené nekem

Az ágyba ugyanazt,

Hogyha a szeretet közöttünk

Már nem csak írott malaszt

Lenne, hanem élő, lüktető valóság,

Maga, egész életem,

És nem rabolhatná el

Tőlünk soha, senki sem.

Van ilyen élet máshol?

Van, mert lenni kell,

Hiszen, ha senki hívó szavára

Sehol senki sem felel,

Olyan lenne tőle ez az egész világ,

Mint, ha Istenének megölték volna egyetlen fiát,

És föl nem támaszthatná soha újra őt,

Mert örökre elvitte már magával

Mind az életerőt.

Skizoid paranoia (Talán egy másik életre)

Talán egy másik életre születtem,
Mint ami nekem rendeltetett.
Mostanáig meg nem is érthettem,
Miért nem lelem sehol sem helyemet.

Olyan ez, mint mikor egy lakótelepen
Megérkezel haza egy késő éjjelen,
Nyitod ajtódat a kulccsal,
Csendben beóvakodsz,
Cipődet a szekrénybe teszed, halkan,
Föl ne zavarj senkit se most.
Levetkőzöl és lefekszel helyedre,
Valami azonban zavar:
Feleséged szuszog melletted,
Vagy a sötétség mást takar?
Parfümöt cserélt magán,
Vagy a fürdősója más?
És mintha a haja is...
Megint csak átfestette tán?

Másnap az élet megy tovább:
Borotválkozol.
Ami a tükörből néz vissza rád,
Az arccal megbarátkozol.
Akár a tied is lehetne,
A többi is olyan ismerős:
Asszony, család, lakás, a ház;
Élhettél volna már itt is azelőtt.
Munkába indulsz, mint rendszerint,
És elgondolod,
Estére hazatérsz majd megint,
És az lesz a jó dolog.

Egy pillanatra néha-néha
Belém hasít a rettegés:
Talán most én is másik életben vagyok,
Mert egykoron egy ajtót elvétettem én,
És most csak álmodom, hogy otthon álmodok.

Óraszerkezet

Ami nekem annyira tetszik,

Akár veszély forrása is lehet:

Tömegek percnyi pontossággal élik

A köznapi életet.

 

Állandó időben indulsz útnak,

Minden nap ugyanazokkal találkozol,

az egész világ egy óra szerkezet,

Mi mechanikusan zakatol.

 

Hiába nyüzsgünk milliónyian,

Az egyes emberek

Viselkedése percnyi pontosan

Mondható előre meg.

 

Ötből már hármat ismerek

A reggeli villamoson,

S látom szemében a felismerést,

Ki szembe jön velem az úton.

 

Azonos köröket róva élem én is,

Mint annyi más, egész életem.

A hétköznapok köréből kitörni

Semmi nem segít, csak a szerelem.