Boksz

Egy menet véget ért.
Padlón vagy megint.
Ennek sem te lettél nyertese.
Ringbe szállsz-e még,
Ha gong hangja hív,
Átgondolni nem is érdemes.

Ez a játék kemény.
Ki ebben veszít,
Pár sérülést biztosan szerez.
Ha a meccs véget ér,
Talpra áll megint,
S legközelebb megint benevez.

Ki él, mind résztvevő.
A versenyszervező
Még sohasem mutatta magát.
A szabály érthető:
Aki nem nyerő,
Az is játszik halálig tovább.

Sorskönyv

Vagy harminc éve, azt hiszem,
eltökéltem magam,
hogy bármi is lesz, én nem lehetek
más, mint boldogtalan.

Így van sorsomban írva ez,
gondolkodnom se' kell,
s, ha az ott leírtakat beteljesítem,
az maga a siker.

Hiába tanítja azt agyam:
ez nem egy életút,
ha úgy érzem, hogy hasztalan;
sorskönyvem bármily rút

sorsot is tartogat nekem,
nincsen oly erő,
mi azt ígérné: végzetem
elkerülhető.

Siker

Öles plakát kínál receptet sikerre:
"Ön annál sikeresebb, minél több megbízható partnere van".
Csak az a kérdés: nekem szükségem van erre?
Szerintem e siker-dolog baromi haszontalan.

Sikere lehet egy terméknek:
E siker pénzben lemérhető.
Egy színész vagy színésznő is sikeres lehet,
Ázsiója siker esetén megnő.

Mi célból kellene siker az életemben?
Nem elég sikernek, hogy megszülettem?
Ha nem vettem részt semmilyen üzletben,
Akkor talán boldog sem lehettem?

Ahogyan kutyánkat elnézem:
Sohasem boldogtalan,
Hogyha rendesen ehet naponta egyszer,
És rohangálhat kedvére, a haszontalan.

Nem láttam még sikertelen medvét,
Sőt még nyulat sem talán,
És, ha sikeresnek tekintem az estét,
A reggel nem jön el majd azután?
"Önnek a sikerre szüksége van"
Szuggerálják nekem az öles feliratok,
Gazdái nem azt gondolják, amit állítanak:
A fontos nekik dehogy is én vagyok!

Én nem leszek boldogabb tőle,
Ha a bank számlája dagad,
Még állam sem kopik fel jövőre,
Ha nem veszem meg az új csoda telefonokat.

Nekem nincsen szükségem a reklám-sikerre.
Nekem az is elég, ha boldog vagyok,
Ahhoz szükségem sincs másra, csak pár emberre,
Kiknek arcán jöttömre öröm ragyog.

Egyirányú utca

Nem tudom, hogyan lehetnék ember,
hisz nem vagyok, csak egy boldogtalan.
Az életem tévútra vittem egyszer,
azóta járom ez utat céltalan.

Letérni többé tán nem fogok róla,
mert nem köpöm magam szembe én,
végig kell járnom, míg eljön az óra,
hogy tovább haladni nem lesz remény.

Villon lábnyomában

A parkot én is csak magamban járom.
Avar zizeg lábaim alatt.
A borostyán elsárgult, s mint nyáron:
nem fedi már el a tűzfalat.
Hűvösre fordult az idő végül.
Elmúlt a vénasszonyok nyara.
Az ember már a hosszú télre készül,
nem biztos hogy lesz még tavasza.

Jó lenne, ha hihetnék még abban,
nyár derekán jár az életem:
hogy lehet még pár nap a tavaszban,
mielőtt a tél dere üzen.
Sosem féltem régen a haláltól.
Tudtam jól, hogy szép lesz életem.
Mindent megkaphattam a világtól,
várt még reám egy nagy szerelem.

Úgy volt, hogy a Nagy Forradalomban
anyám a városban gyalogolt,
a hasában már én is ott voltam,
pár hétre rá már életem is volt.
Szobakonyhát foglaltak apámmal.
A tulajdonos külföldre távozott.
Jobb életet remélhetett máshol,
családomnak fedelet hagyott.

Soha bottal nem vert meg az élet:
nekem minden könnyen sikerült.
Egy volt, amit hiába reméltem:
a szerelem mindig elkerült.
Már egészen le is tettem róla,
hogy valaha is lesz gyermekem,
hiába is próbálkoztam volna,
lerázott mindenki ridegen.

Én hírnévre vágyakoztam, titkon.
Tiszteletre vágytam, mint tudós,
ismerjék meg a munkámat itthon,
én legyek, ki sok titkot megold.
Azt gondoltam, majd az életemet
könyvek között élem végig én,
nyáron járom a természetet,
télen megírom történetét.

Mire diplomámat megszereztem,
rám talált egy lány, ki szeretett;
hogy feladtam, amit elterveztem
életemben, végül így esett.
Nem lett belőlem tudós, sem művész.
Nem lettem nagy felfedező,
a világot sem jártam, mint szélvész,
ember maradtam csak, esendő.

Senki rólam többé sosem hallott.
A családnak éltem egyedül.
Fölneveltem három-négy porontyot,
s nem bántam: életembe kerül.
Így töltöttem el egy évtizedet.
Rohantak a dolgos hónapok,
s, hogy elmúltak a tanulóévek,
rájöttem, csak csinovnyik vagyok.

Másik szakmát kezdtem el tanulni:
hogyha ebben nem lesz már nevem,
új esélyt adjak létemnek,
legyen új szakmai életem!
Aztán egyszer jött egy fölfordulás:
darabokra hullt a régi rend,
és rájöttem akkor, hogy a tudás,
amit szereztem, életet jelent.

Eltelt ismét újabb tíz esztendő,
mire véget ért egy tévelygés kora,
tudom, nevem nem lesz soha fénylő,
de nem adom már semmiért oda.
Írásaim egy részéből látszik,
nem vagyok magammal elégedett.
Ahogyan sorsom szívemmel játszik,
tudom, arról csak én tehetek.

Megvallom, bár rímeket faragtam,
mégsem mondom költőnek magam,
hiszen amit a rímekbe raktam,
ritkán jó, sokszor haszontalan:
innen-onnan szedem össze rímem.
Most Faludy van éppen soron,
ritmusa és hangja is az övé,
témája: Villon: Nagy Testamentom.
 

Ezt a versemet a poet.hu tartalomelemzője(???) feltehetően a Forradalom szó miatt politikai tartalmúként jelölte meg, így be sem küldöm. Nem lehet, hogy picit paranoiásak az üzemeltetők? Bár mindent el tudok képzelni. Vajon, ha Nagy Ellenforradalmat írok, azt elfogadták volna? Kétlem.
Azért, hogy a TEK-nek megfelelő paranoia szoftverekkel kelljen elemezni egy amatőr versoldalon a beküldött verseket, ez jellemző erre az országra és "demokratikus" rendszerére. Ma már egy amatőr verseket közlő oldal üzemeltetői is félnek Pártunk és Kormányunk cenzorainak szankcióitól.

Kiképzés

Atomvillanás jobbról! Feküdj!

Levágtam magam az árokpartra,
A hisztéria határán voltam én.
Ez már túl sok volt a hadnagynak,
Odaszaladt, és lehajolt fölém.

Vegye le azt a maszkot, katona!
Sajnált meg és parancsot adott.
Magamból kifordulva ordítottam vissza:
Te állat! Akkor meghalok!

Az imént mondtad: atomtámadásban vagyunk;
Levegőnk és vizünk szennyezett,
Ha leveteted velem gázmaszkomat,
Elveszed tőlem az életemet!

Ketten fogtak le végül is,
Hogy levegyék maszkomat,
Az ócska szűrőbetét szénpora
Akkor már feketére festette arcomat.

A gyakorlatnak, persze, rögtön vége lett.
Ennyi hasznot elkönyvelhetett
A század, ami mereven
Figyelte az egész jelenetet.

A dolognak folytatása nem lett semmi.
Talán belátta végül is parancsnokunk,
A hibás gázmaszkban való megfektetésből
Semmit, de semmit, soha nem tanulhatunk.

Nem vagyok büszke az esetre,
De negyven év után sem szégyellem magam:
Tökéletesen fölösleges volt az az este,
És "kiképzésünk" módja egyébként is haszontalan.

Két lehetőség

Két oka is lehet annak, miért ilyen életet élünk:
Egyikük az, hogy alkalmatlannak bizonyultam a társas létre,
más lehetőség az, hogy egyszerüen rosszul döntöttem,
hogy házastársnak éppen tégedet kértelek én.
Soha nem volt jó neked az amit tettem;
soha, semmi se' jó, amit gondolok bármiről is,
így nem csoda hát, hogy immár hallgatok inkább,
mint, hogy bármit is mondjak. Bármiről kérded,
inkább megtartom magamnak a nézetem én.

Alig emlékszem

Alig emlékszem, milyen is volt teste,
Oly nagyon régen nem öleltem át.
Volt pedig: karomban aludt el este,
Magamhoz húztam karcsú derekát.

Álomba merült, és húsz perc múlva
- Rajtam kívül nem tudja senki sem -
Kis rándulások futottak újra
Keresztül testén szinte szertelen.

Már aludt, én éberen feküdtem
És elgondoltam: már meghalhatok;
Célomon, amiért világra jöttem,
Végső soron már úgyis túl vagyok.

Égig érő fa

Azért születtem, hogy egyszer
Fa nőjön  szívemből égig,
Ha egészen nem kellettem
Soha senkinek, csak félig.

Koronája rejtekében
rigó és vörösbegy lakjon,
nappal szóljon madár ének,
éjszaka kuvik huhogjon!

Illatozzon minden ágon
ezer virág ezer színben,
madár dala messze szálljon
ágaimról minden rímben!

Télen-nyáron, évről-évre
gyümölcsöt teremjen ága,
hogy beteljesüljön végre
minden ember minden álma!

A kubikos

Szikár, sovány, inas volt a teste

hatvan felé is járhatott talán.

Lapátot és csákányt fogott reggelente,

s csak később tudtam meg, hogy történelem tanár

volt valamikor évekkel korábban,

de valahogyan összekülönbözött

a hatalommal vagy a családjával,

azután kubikos ruhába öltözött.

Csöndes volt, nem beszélt túl sokat,

de a fiatalokhoz nem volt mogorva sem.

Nagy ritkán emlegette a rómaiakat,

és, hogy mit műveltek ezeken a vidékeken.

Megállás nélkül talicskázott,

ha úgy adódott, tíz óra hosszat is,

ha hideg szél fújt, akkor sem fázott,

legalábbis sosem mutatta ki.

Tőle tanultam, hogy a lapátot

a talajszinten toljuk a földhalom alá,

és, ha bírni szeretnénk a napi robotot,

a lábunkkal hogyan segítsünk karunk erejére rá.

Délidőben árnyékba húzódott, pihenni.

Ejtőzött is keveset ebéd után,

de nem tartotta vissza a munkától semmi,

folytatta fáradhatatlanul egész délután.

Szikár, napszítta, izmos volt a teste,

hatvan felé is járhatott talán.

Csákányt és lapátot fogott reggelente,

és klasszikus, latin költőket citált.

Zéró összegű játszmák

Jól van na!
A pofámat befogom megint,
hiszen ennek semmi értelme nincs.
Megtanultam már harminc éve,
neked mindenről más a véleményed.
Soha nem jutunk közös dűlőre veled,
és az vesse rám az első követ,
aki veled szemben erre
valaha is képes lehet!

Ezt az egészet te választottad,
hát most már csak tartsd is meg magadnak,
amikor valami bajod van vele,
nekem a nyavalygással ne gyere!

Ebben az egészben nincsen semmi értelem,
de hát te soha nem hallgattad meg a véleményem,
mint ahogyan az sem érdekelt soha,
hogy én milyen gondokat hozok haza.

Maradjunk annyiban, hogy most visszamegyek,
és megvárom, amíg elcsitulnak a szelek,
és, ha még utána is el akarod mondani,
majd leülünk valahová,
és meg foglak hallgatni,
de azt, sajnos, tőlem már nem remélheted,
hogy épkézláb ötletekkel fogok tudni segíteni neked.

Hétvége - Évszakok

Az ifjú:

Pénteken vágyak ébredtek szívemben,
szombaton szárnyaltam önfeledten:
estére táncolt már lelkem és lábam,
vasárnap délután már halálra vártam.

A férfi:

Tavasz volt. Vágyak pezsegtek bennem.
Mire nyár lett, csak dolgoztam eszeveszetten..
Őszre már lassan helyem sem találtam.
Mire megjött a tél, halálra vártam.

*******************

Federico Garcia Lorca
A diák dala
Weöres Sándor fordítása

Szombaton
kertkapu koccan.

Vasárnap.
Srác-muri.
Zrí.

Szombaton
mennyei kékség.
Szellő.

Vasárnap.
Tengeri fürdés.
Futball.

Szombaton
a fénylő
szőke vetés leng.

Vasárnap.
(Mindkettőnk szerelme
de kiszárad.)

Wágner úr vára

"S mi tessék rajta?"

Próbáljak élni emberi életet,
ha bennem hiányként van csak a szeretet?
Soha nem kellett az életben semmi sem:
feladtam céljaim, eldobtam a hitem.

Lemondtam mindenről, azért, mit kaphatok,
eldobtam, mit kaptam, mert nem igaz dolog.
Itt vagyok pőrén és lélekben egyedül,
rajtam az Isten és Pokol sem könyörül.

Nem hiszek semmiben, nincsenek céljaim,
nem bízom senkiben, nincsenek álmaim.
Nehéz páncélokkal zártam el szívemet,
várfal tartja tőlem távol az életet.

Vagyok, mint kékszakáll hét lakatra zárva,
kulcsaim eldobtam feledés tavába.
Félek, ha tolvajkulcs nyitná ki záramat,
földig rombolná le védtelen váramat.

Félszeg beszélgetések

Talán ismered a jelenséget Te is,
amikor úgy gondolod,
olyan szép belső világod van Neked,
amit el kell mondanod
előbb-utóbb majd sok mindenkinek
- hiszen ezt kívülről senki sem láthatja -,
de elsősorban Neki,
mert egyébként azt gondolhatja
Rólad, hogy csak egy senki
vagy; egy a sok közül, a névtelen,
arctalan tömeg egyedeiből,
aki oly sokáig arra is képtelen,
volt, hogy mutasson valamit belső értékeiből...

És, mikor eljön végre az alkalom,
hogy egyedül maradhatsz Vele,
és csak rád figyelhet, hiszen semmi más
nincs, mi figyelmét Rajtad kívül kösse le,
a szó benned szakad, kiürül fejed,
és nem bírsz mondani semmi mást,
csupán lapos közhelyeket;
és elmeséled, hogy mi történt az évek során,
azután pedig csak meghallgatod kukán,
amit pár szóval válaszol Neked.

Elbúcsúzol,
és máris véget ért az alkalom,
mikor lehetőséged lett volna
egyszer végre arra,
hogy lelkedet megmutathatod,
és többé talán már
vissza sem tértek rá,
és nem folytatjátok ugyanott
a beszélgetést, mi abbamaradt
akkor, egyszer, ott.

Hiába is püfölöd utána
fejeddel a kőkemény téglafalat.

Az utolsó vacsora

Lezárult immár az illúziók kora.
Nem maradt hátra más: az utolsó vacsora.
Egyenes az út: a Golgotára vezet,
hogy jelképpé tegyen egy emberi életet.

Minden, mi elhangzik ma este itt,
századok múlnak, rítussá változik.
De semmi nem marad a szív melegéből,
legenda lesz csupán egy ember életéből.

Hajléktalanballada

Kapunk alatt két éven át
aludt egy hajléktalan.
Nem bántott senkit, csak este ott feküdt,
és nem volt túl gusztustalan.

Ha néha-néha későn érkeztem haza,
már ott találtam őt,
és, ha reggeliért a boltba szaladtam,
a kapuban nem kaptam levegőt,

mert hónapokon át nem mosakodott,
hiszen sehová sem mehetett,
azt sem sikerült megállapítanom,
hogy mikor és mit étkezett.

Mikor beállt a tél és jött a fagy,
vasárnap forró levest vittem néha neki,
hogy legyen, mi gyomrából
a hideg űrt szorítja pár órára ki.

És egy időben - még aludt a
fal felé fordulva minden reggelen -,
mikor a boltból a reggelivel hazatértem,
két kiflit tettem feje mellé le csendesen.

Eljött a hideg őszutó megint,
és rövidültek a nappalok,
és egyszer csak azon kaptam magam,
"hajléktalanomat" már napok óta nem látom ott.

Egy alkalommal kérdeztem is családomat,
tud-e róla valaki,
hová lett ott, a kapu alatt
éjszakázó szakadt, öreg fazon, aki
már hónapok óta, a hideg kövön
szokta ott éjszakáit tölteni?

Senki nem tudott róla semmit,
és az eset lassan majdnem feledésbe is merült,
mikor egy hideg, téli estén végül is
a kapuboltozat alá három égő gyertya került.

Megtudtam ekkor, hogy az "öreget"
- két évvel volt nálam idősebb csupán -
pár napja egy mentő szedte föl,
és egy kórházban halt meg itt, Budán,

hová tüdőgyulladással vitték be végül is,
mi akkor már oly előrehaladott
volt, hogy hiába minden gondos ápolás,
abból többé már fel nem gyógyulhatott.

És pár héttel az eset után
a lakógyűlés úgy szavazott,
hogy kijjebb kell tetetnünk házunk kapuját,
és felszámolni a kapuboltozatot,

mert mégis csak tűrhetetlenné váltak most már
ezek a városi viszonyok,
hogy az ember a saját háza kapuján
is hajléktalanba botolhatott.

És lőn: egy nap délután,
a munkából hazafelé jövet
új, fényes kilincsű kapu várt reám,
elgátolva végre az előteret,

kirekesztve immár a rosszat,
mi nem kapunk alá való:
Majd megkapják a hajléktalanok is maguknak,
amit nekik szán a földi és égi Feljebbvaló.

Konyhai elégia

Az asztalon műanyag tányér.
A kredenc sarkán mosatlan edényhalom.
Néha felgyülemlik az edény,
ha este el nem mosogatom;

Bár sokszor hatan is vagyunk itthon
- a hetedik már elköltözött -
igaz, nem úgy, mint reméltem egykoron:
nem esküvőre öltözött.

De hát ilyen a világunk ma már,
lassan minden megváltozik,
amit mi szoktunk meg anno dacumál,
annak lassan leáldozik.

Sokszor érzem úgy most már magam,
megyek a világból lassan kifele én,
elmúlt már verőfényes nyaram,
itt van az ősz, majd nemsokára jön a tél.

Gyermekkori csavargásaink

Gyerekkorom vasút mellett éltem.
Ha Szergej húzott el, rezgett a ház.
A tévéfilmből kihagytunk pár percet,
És csak később vettük fel fonalát.

A töltésen puska lőszert ástunk
- Negyvenötben itt is volt egy front -,
Néha-néha éleset találtunk,
Tudtuk jól, hogy ez tiltott dolog.

Érmét tettünk a vasúti sínre.
A tíz filléres öt centisre nyúlt;
Míg a szerelvény elhúzott végre,
A csapat a bozótban lapult.

Búvóhelyet vájtunk ott magunknak.
Akkor nem volt még hajléktalan,
Hogy a bozótba húzódott volna,
Kinek léte kilátástalan,

De mi csapdát állítottunk annak,
Aki illegálisan behatol,
Természetesen egyikünk bánta
Fél évig kórházban, valahol.

Hétvégeken messze csavarogtunk.
Miénk volt az egész nagyvilág.
A folyótól a hegyekig jártunk,
Ismertük a környék zeg-zugát.

Mire felnőtt lett belőlem aztán,
Véget ért a kalandok kora,
Csak szép emlék maradt a csavargás,
Mit nem adnék semmiért oda.

Bozótirtás

Nyűvöm a gazt, meg a tüskét a réten.
Kaszát és ollót forgat kezem.
Elhanyagolva pusztul a kertem,
a dudva elfojtja, mint a szívem.

Két segítőmmel vágjuk a rendet.
Tisztul a rét és izzad a hát.
Újra a napfény járja a kertet,
tiszta vidékre szórva sugarát.

Szívemet értelmetlen bánat
fojtja, szorítja, mint tüskés ág.
Sok segítőmmel tisztul a pitvar,
hogy újra zengje az élet dalát.

Látod-e, kedves

Látod-e, kedves, este lett újra.
Egy nappal az életünk is rövidebb.
Töltsük az éjt el egymáshoz bújva,
Öleljük egymást szép szelíden!

Védj meg a bajtól, rossz, mikor érhet!
Hűs kezeiddel simítsd homlokom!
Bánat és balsors, ha elérne, érted
Tűzbe viszem két erős karom.

Nyújtsd a kezed, hogyha fárad a lábad!
Ha botlanál, esnél, kapaszkodj belém!
Ha felbukom egyszer az élet sarában,
Kérlek, ne hagyj el az út közepén!

Művészetek, Oh!

Folyton csak az motoszkál ma bennem,
Milyen furcsa az élet fintora:
Azzal, hogy lesz egyszer saját versem,
Korábban nem számoltam, soha.

Legény koromban táncos volt a lábam.
Egy ideig azt terveztem én,
Hogy sokáig színpadon is járjam,
Míg nem leszek nagyon vén legény.

Próbálkoztam később a zenével.
Volt kezemben néha egy vonó,
De csakhamar felfoghattam ésszel,
A nyirettyű nem nekem való,

Mert, ha nem így gondolkodtam volna,
Ott voltak a családtagjaim,
Akik értésemre adták gyorsan:
Hegedűvel jobb lesz odakinn.

Írogatni csendes elfoglaltság.
Nem fájdul meg a szomszéd feje,
Akkor sem, ha két sorvég  nem talál,
Vagy sántít a ritmusképlete.

Hogyha van, kinek megfekszi gyomrát,
S visszajönnek "búvár rímeim",
Elfordítja innen finnyás orrát,
S nem lesz, mi zavarja megint.

Van művészet még, mit nem próbáltam:
Egyszer, lehet, képet festek én,
Csak, hogy legyen, mit fölakaszthassak
A falra egy kazán belsején.

Az este három témája

Sok minden kavarog a fejemben ma este,
és nem jutottam íráshoz ma még.
Elkapni kellene, és forma-kalitkába
zárni azt a pár gondolat-madarat,
mi fejemben zenél.

Az elmúlt napok történéseiből -
már, ami közvetlenül érint engemet,
valahogyan az szűrődött le nekem,
megint kihagytam életemből
valamit, mi majd oly fontos, mint a szerelem.

Amikor a múlt héten elbúcsúztam Tőle -
tudod, az érettségi találkozó után -,
meg kellett volna kérnem, azt hiszem,
szép szóval, egy baráti ölelésre
mi még így, harminckilenc év után,
is sokat jelentett volna nekem.

Persze, eszembe sem jutott ilyesmi.
Sosem voltam "rámenős" legény.
Harminc évnél is több telt azóta,
és hasonlóra akkor sem volt remény.

Csak utólag - lépcsőházi gondolkodóként -
jutott eszembe, hirtelen,
milyen sok ölelést mulasztottam eddig:
szinte csak erről szól egész életem.

A másik téma, ami kissé mellbe vágott -
és ennek isszátok most a levét -
bár a fentiekhez képest ennek súlya nincs,
megkaptam az első szakkritikákat
- egy irodalomhoz értő juttatta el hozzám üzenetét, -
hogy milyen amatőr írások verseim.

Ezzel nagyjából tisztában is voltam.
Nem is ez volt, ami meglepett,
hanem attól feküdtem ki szinte holtan,
ami az érvelésben szerepelt.

A versek "üzenete" nagyszerű
- szigorú kritikusom szerint -
csak a formája ne lenne olyan együgyű,
mindjárt jobban szaladnának gondolat-rímeim.

Azazhogy... épp ez itt a fő gond:
éppen az, hogy görcsösen ragaszkodom
a ritmus és rím nyűgéhez
- már amikor tőlük bénán el nem rugaszkodom.

Hiszen nem a ritmus és rím teszi a verset -
így szól az üzenet.
De akkor honnan szedjek reá merszet,
hogy írásaimat versnek nevezem?

Az is igaz persze, hogy nem szükséges
bárhogyan is nevezni írásaimat,
hogyha akad néhány olvasó, majd minden este,
aki átveszi belőlük gondolataimat.

Márpedig ilyen - jól tudom - van nehány,
hiszen követem reagálásaikat,
ennyivel jobb a helyzetem, mint akár
valaha, Kosztolányinak,
aki csak abból ítélhette meg,
milyen a fogadtatás,
hogy mennyi könyve fogyott a boltokban,
és milyen kritikát írt valaki más,
akit ő már szaktekintélynek tartott,
és ízléséhez igazítva
írt le esetleg pár újabb mondatot.

Nahát, ez az a két téma,
ami ma este lefoglalja agyam,
no meg még beszélhetnék róla,
hogy a bozóttal is haladtunk alaposan.

Jól elfáradtam, tegnap is, ma is.
Így van ez, ha valaki csak ritkán mozog,
de a terület egy szép részéről
sikerült már kiirtanunk minden gyomot.

Holnap szünnap a bozótirtásban.
Segítőim nem érnek rá, hogy segítsenek nekem,
de a hét végén még vár további négy nap,
amikor még nyomathatjuk tovább, erőteljesen.

Kicsit hosszúra sikerült az írás.
És nem is hiszem, hogy verset írtam most,
hiszen csak gondolataimat jegyeztem itt le,
mint valamikor kamasz-naplómba minden este,
azokban a régmúlt időkben, egykoron.

Tom Bodett földi boldogsága

„ Azt mondják, a földi boldogsághoz a következők kellenek:
legyen kit szeretnünk,
legyen mit csinálnunk és
legyen miben reménykednünk.”
/Tom Bodett/

Volt ember, akit szerettem.
Ma is vannak páran, azt hiszem.
Hiszen van nekem jó néhány gyermekem,
A szeretet nem eshet oly nagyon nehezemre nekem.

Munkám mindig is volt nekem.
Szerencsém van ebben, azt hiszem.
Hiszen, ha nem is minden percét élveztem,
Mindig találtam oly dolgot mi lekötötte szellemem.

Én már sokszor reménykedtem.
Lassan rájövök: feleslegesen.
Reményeimből nem teljesült semmi sem,
Volt céljuk akár a hivatás, vagy pedig a szerelem.

E premisszákból jön konklúzió,
Amire jutni nem túl kemény dió.
Egyszerűbb a következtetést levonni,
Mint erre az írásra: "ez egy vers", jó szívvel mondani.

On-line sztriptíz

Időnként olyan érzésem van:
On-line sztriptízt folytatok.
Olvasóim voyeurködve nézik,
Hiszen az izgalmas dolog,

Ahogyan lemezteleníti magát egy ember
Nagy nyilvánosság előtt,
Föltárja lelke szennyesét
Figyelő tekintetek között.

Mint minden vetkőző táncnak,
Ennek is koreográfiája van.
Ott, mondjuk, egy rúd körül mímeli a mozgást,
És ebből él a boldogtalan.

Vers íráskor az ember lelke pőre.
Kapaszkodóként itt is kéznél van a rúd;
Ha nagyon messzire rugaszkodsz el tőle,
Pőreséged nem kecses lesz, csak rút.

Máskor inkább nem mondok semmit

Máskor inkább nem mondok semmit.
Nem fejtem ki véleményemet.
Az egész biztosan nem ér meg annyit,
hogy megint összevesszem veled.

Ez az egész egy hülyeség.
Soha nem is volt más,
de most már egy szó is elég,
hogy elmúljon bármiféle nyár.

Hogy' is gondolhattam valaha,
Hogy bármiben is egyetértünk majd veled,
Mikor mindig is hiányzott közöttünk
Az egymásra figyelő szeretet?

Pedig az én helyzetem nagyszerű
- most megtanulhattam volna, egy életre, megint -,
ha másokéval összevetve nézem,
akik sokan ismerőseim.

Hiszen én most is fűtött szobában ülök,
és fülhallgató van fejemen,
a Valentyne Suitet hallgatom,
míg e sorokat gépelgetem.

Újabban ilyenekkel győzködöm magam.
De azt mégsem érem el vele,
hogy kevésbé leszek boldogtalan,
csak mellé még bűntudattal pakolom szívemet tele.

Lehet, hogy túl érzékeny lettem?
De inkább elvonulok,
minthogy ott hangosan kifakadjak,
mert az tök fölösleges dolog.

Angol mondja: "keep smiling",
bár pofámon a bőr szétszakad,
akkor sem akarok vágni
többé már ocsmány arcokat!

Egy másik életben

Egy másik életben minden másképp lenne.
Nem ülnék egyedül gépnél minden este.
Nem lenne magányos minden éjjelem,
most is hevítene  forró szerelem.

Egy másik életben biztos másképp lenne.
Enyém lett volna szívemnek szerelme,
és Tőle lenne három gyermekem,
és szeretnénk egymást minden éjjelen.

Egy másik életben, tudom, másként lenne.
Egyedül élne özvegyem, a beste,
aki engemet a sírba elrakott,
akit én utánam szerelme elhagyott.

Egy másik életben az élet másként lenne.
Magányban élnék, élve eltemetve.
Nem lenne bánat, öröm szívemen,
nem nyitna ajtót reám senki sem.

Egy másik életben még így sem lehetne.
Nem ülnék gép előtt, ha jő az este.
Nem lenne sok barát, akivel beszélhetek,
aki értőn olvassa minden versemet.

Érettségi találkozó

Három gyermekét, mikor meséli,
neked akárhány is lehet,
eszedbe ötlik olyankor mégis:
lehetne mind a gyermeked.

Mikor azt hallod, fájdalom érte:
férje öt éve már halott,
hiába érted: ez másik élet,
szíved el nem hallgattathatod:

"Akkor, kettőnk közül, lásd, ha
mégis én lettem volna szebb, s a jobb,
még most is lenne, aki melletted állna,
hisz' én még most is itt vagyok".

Ez futó, kis gondolat csupán, amit éned
civilizáltan a háttérbe taszít,
s, ha tíz percnyi séta ér az est végén véget,
nyugodtan adod már a búcsúpuszit.

Találkozhatunk majd öt, vagy tíz év után,
ha lesz még, ki találkozik veled,
hiszen csak egyre hullnak az élet-rostán
most már mellőled is az emberek.

A szív nem felejt

Szívedben sem írja jóvá senki,
amit nem élhettél át vele,
és azt sem fogja senki elfeledni,
ha rosszat tettél ellene.

Mindhiába, ha agyad már kihagy,
és hézagos az emlékezet,
telhetnek évek, fájdalom tompulhat,
szíved semmit el nem felejt.

Hajnali feltámadás

Fél öt, és én fölriadtam.
Ágyamon fekszem újra, mozdulatlan.
Madár sem szól, szellő sem rebben,
csak én heverek egyre éberebben,
szívemet fogja, szorítja benn
marokra görcsös, fojtó félelem;
hiába minden: oly reménytelen;
miért is éltem eddig életem?

Lámpáért nyúlok, villanyt kapcsolok,
fülemben vér viharzik, szívem hangosan dobog.
beötlik négy sor hirtelen fejembe,
tollat, s papírt fogok hát kezembe,
és most itt heverek üres füzet fölött,
hogy szívembe a vér visszaköltözött.

Fél óra még.
Egy új nap kezdődik megint.
Ettől sem várok jót,
tapasztalat szerint.

Saját halál*

„Nem volt nap, mikor ne képzeltem volna el az erőszakos halálomat, megöltek vagy megöltem magam, ám igen ritkán fordult meg a fejemben, hogy ne lennék egészséges, mert abban az általánosan elterjedt hiedelemben éltem, hogy a szorongás nem a test figyelmeztetése, hanem a lélek produkciója, s ezen úrrá lehet lenni.”
                                                                         *részlet Nádas Péter Saját Halál című művéből


A tűzfal szembe jött az utcán velem.
Rámehetett volna az egész életem.
Csendes nyári este, még szellő sem rebbent,
Madár dalolt ágon, méznél édesebben.

És akkor történt, hogy láttam jövőmet,
Láttam kút fenekén gyarló életemet.
Körbevettek falak, utat nem találtam,
Szűk udvaron ültem, már halálra vártam.

És a tűzfal csak jött, már fölém tornyosult,
Súlyos árnyékától az ég is elborult.
Eltűnt égről a Nap, kihunytak csillagok,
Elsápadt holdfény, madár elhallgatott.

Kemény marok fogta ökölre szívemet,
Mintha ki akarná facsarni éltemet.
Sötét lett a világ, és én csak zuhantam,
Zuhanásom célja pokolbeli katlan.

**

Mikor fölébredtem, már ágyban feküdtem.
Csövek, drótok lógtak mindenütt belőlem.
Csend volt a szobában, csak egy gép szuszogott,
Légzésemmel hangot egy ütemre adott.

Őszi vetés

Hogy barázdába vetette mind a magot,
a szántóvető megfáradva elballagott.
Ami tavaszra kikelhet belőle,
új remény lesz,
vagy az egész
csak sárkányfog-vetemény,
nem tudja ő sem előre,
gyümölcse váratja jövőre
még.

Valami új dalt

(Ez már megint a "Valami nagy, nagy tüzet kéne rakni"-ra rímel(ne)  )

Valami új dalt kellene írni,
ami feldobja a lelkemet.
Belefoglalni mindenkit,
aki csak szeretett engemet.

Nem állna túl sok versszakból,
a lista nem hosszú nagyon,
de lenne kiket felsorolnom,
ha jobban átgondolom.

És, ha a másik oldalt nézem:
az sem üres halmaz csupán;
hisz, aki szívemnek volt kedves,
nem mind vágott engem kupán.

Viszonzásra nem mindig találtam,
tudom, ennek rendje ez.
Hogyha kellett, végül odébb álltam,
megőrizve, mit meg lehetett.

Valami új dalba kéne fogni,
mi beragyogja lelkemet,
Felkelni, magamat összeszedni,
legyen, ha kérik, szívemet.

Felismerés

Úgy gondoltam eddig,

hogy csak pózolok.

Bánatom írom ki,

mert az "jó dolog",

ha a ritmus és rím

feledteti velem,

milyen zsákutcában

érzem az életem.

 

Rá kell lassan jöjjek

- buta nem vagyok -,

az e fajta szerep

kétélű dolog.

Gondom meg nem tudom

beszélni senkivel,

az írás magában

nem segít semmivel.

 

Hintaszékben

Évtizede, hogy meghaltam.

Nem élem az életet.

Hintaszékben, a pokolban

morzsolom az éveket.

Csendes hely itt ez a tornác:

emlékezni jól lehet.

Míg a büntetésedre vársz,

újra éled bűnödet.

Depresszió

Mindenem befuccsolt,

amibe csak kezdtem.

Soha, semmit nem volt

végig vinni kedvem.

 

Bármit is csináltam,

csak csőd lett a vége,

ki erősebb nálam,

vessen csak meg érte.

 

Vagyok, mint az egér,

ki tejfölbe esett,

s feladja a harcot:

"tapostam eleget".

 

Tudom, soha nem lesz

vaj a tejfölömből,

hogyha nem köpülöm

meg saját erőmből.

 

Rájöttem: ez nem póz,

tényleg nagy a bajom,

bár éjszakáimat

még végig nem sírom.

 

Nem találok vigaszt

ócska életemre,

úgy érzem, hogy minden

esküdt ellenemre.

 

Pedig eszem tudja

jól, hogy ez nem így van,

mégsem tudok többé

bízni önmagamban.

 

Este

Zörög a kulcs a zárban, hazaérkezett az asszony a középső fiúval.
- Szevasztok! - szól bele a nagyvilágba.
A kutya megmozdul, elindul az ajtó felé, ahogy a fiú bedugja rajta az orrát, és kisurran a résen az asszonyhoz.
- Szia! Szia! Hiányoztam? - üdvözli a kutyát az asszony.
- Hallom betakartad éjszakára?

Mármint a kutyát. Ez az első kérdés, ami a férje felé irányul, aki most is ott ül a kisszobában, mint évek óta minden áldott este, és valamit böngészget az Interneten, vagy már megint az átkozott hülye verseit gépelgeti. Olyan fél éve egyszer felszólította az asszonyt, hogy olvassa el az elsőket, amit írt, az meg is tette, és megjegyzés nélkül hagyta. A férje sem kérdezte a véleményét. Az asszonynak azóta ki is ment a fejéből, miről szóltak.

Az asszonynak hosszú volt a mai napja, korán elment reggel dolgozni - megint be volt osztva szombatra - és megint nem beszélték meg, mi lesz hétvégén az ebéd. A hétvége mind gyakrabban rövidült egy napra, mert az asszony majd minden héten bement dolgozni egy hét végi napon is - hiába, ez a munkakör ezzel járt. Ilyenkor vagy a férje főzött valamit, vagy a kisebbik lány - ha éppen otthon töltötte a hétvégét. A férfi némelyik szombat délelőtt odaszólt az egyik gyereknek , hívná föl a mobilján az anyját, mit vásároljanak hét végére, de egyre kevesebb meggyőződéssel tette, hiszen a választ borítékolni lehetett: amit akartok, vegyétek meg a hozzávalót.

Az asszony évek óta eljárt társaságba, heti egy-két alkalommal; még lánykorából megmaradt templomi kórusban énekelgetett hét végén, néha szerepelni mentek, most is valami hasonló előadáson voltak; egyenesen oda ment munka után, ott találkozott a fiával. A férje sohasem csípte a társaságot: úgy érezte, egyszer leszerepelt előttük, meg aztán szégyellte a csóróságát is.

Pedig kezdetben jók voltak azok a kerékpáros sátortáborok egy-egy hét nyaranta az ország különböző pontjain, harminc, negyven, sőt száz kilométeres országúti kerékpár túrákkal, esti tábortüzekkel. De, amióta az a szerencsétlen táborozás beütött, mindig tartott a társaságtól. Kezdődött egy szöges defekttel , rögtön induláskor. Gyorsan kicserélték a kereket, és nem is foglalkoztak tovább az üggyel, egészen addig, míg a Vereckei hágóról visszafelé jövet, a szerpentinen nem kaptak egy újabb defektet. Az egész konvoj rájuk várt, míg valahogyan egy Lada belsőből meg az ócska Wartburg köpenyből össze nem raktak egy pótkereket. Meg aztán a gyújtás is vacakolt, egy idő után be sem akart indulni, úgyhogy megbeszélte az egyik táborlakóval, behúzza a közeli faluba egy autószerelőhöz. A nagy sietség vége az lett, hogy meghúzták a kocsi alvázát, örültek, hogy hazaértek vele. Aztán az autót eladták bagóért egy szerelőnek egy év múlva - addig csak a ház előtt állt - hogy a következő fizetésig legyen miből enni vásárolni.

A férfi lassan két évtizede minden vállalkozásába belebukott. A telekkel eddig nem volt gond, de hasznot nem hozott, mióta autójuk nem volt, rendben sem tudta tartani, eladni sem tudta. Egyre várta, mikor bünteti meg az önkormányzat valami jó nagy összegre. A balul sikerült kerékpár túra után a következő évben vett egy használt autót, hogy békessége legyen: a felesége egyre nyaggatta: szerezzen, kérjen kölcsön egyet egy hétre, a tábor idejére: hogyan is lehetne elmenni egyébként 200 km-re öt gyerekkel három sátorral egy hétre? Bár ne tette volna!
Az autótól majdnem még megszabadulni is neki lett nehéz, használni semmire nem tudta, csak a kis megtakarított pénzük ment el - ami akkor sem volt több egy havi kereseténél.
Úgy érezte, a házassága is befuccsolt. Az ötödik gyerek után külön szobába költöztek a feleségével, annak már tizenöt éve volt.
Még szerencsésnek mondhatta magát, mert hiszen volt munkahelye, öt év alatt beletanult az új beosztásba is, ez már a harmadik - vagy, ha szigorúbban számoljuk: a negyedik szakmája. Hova mehetett volna negyvenöt évesen, öt gyerekkel, mikor a főnöke választás elé állította: vagy elfogadja az új beosztást, vagy kereshet új munkahelyet? Akkoriban volt a legmagasabb a munkanélküliség az országban.
Kisebb lakásba költöztek, mert nem győzték fenntartani a korábbit. Az asszony évtizedeken át a gyerekekkel volt, a legutolsó, ötödik gyerek mellett annak tizenöt éves koráig - belőle sem lesz soha önálló ember, mint ahogyan a legidősebb fiúból sem valószínű. Örökölt lehetett a dolog, anyai ágon, gondolta a férfi, de soha semmilyen orvos nem tudott semmit mondani. A szakirodalom sem, amit a férfi egy ideig gondosan olvasgatott. Aztán letett róla, hogy ezen a téren képes lehet bármit is megtanulni.
Pár évig - látszólag - kicsit könnyebben mentek a dolgok, de az utóbbi években megint egyre nehezebb lett minden. A legnagyobb lány elköltözött otthonról, a kisebbik sem volt már otthon - utolsó éves volt egy távoli városban, a középső fiú a főiskola után már másfél éve volt munka nélkül. Szerencsére a legidősebbnek sikerült hosszú három év után találni munkahelyet, ahol keresett annyit, hogy a buszbérletét meg tudta venni belőle.
Az évek során az asszony végre megszerezte az érettségit, majd rögtön utána elvégzett két képesítő - pénzes - tanfolyamot, aztán egy éves hiábavaló keresgélés, és többszöri próbálkozás után megint volt munkája, ami végre tartósnak is látszott.
De ekkorra már évek óta alig beszéltek egymással. Legalábbis a férfi úgy érezte. Az a tíz év felőrölte, amikor nem tudott semmit tenni, hogy jobbra fordítsa sorsukat. Szerencséjükre amióta csak munkába állt - huszonkilenc éve múlt az ősszel - mindig volt munkája, sohasem volt egy napot sem munkanélküli. Csak éppen egy keresetből, meg a a családtámogatásokból nem jutottak soha semmire. Csak szemrehányást kapott, sohasem bátorítást, így aztán lassan feladott mindent, magába zárkózottá vált egész este a számítógépét bújta, ha tehette, ki sem mozdult a kuckójából. Egészen megrettent, amikor az asszony közölte vele, hogy most, hogy a két lány lassan már nem lesz otthon - a kisebbnek már harmadik éve komoly udvarlója volt, aki a nyáron el is jegyezte - egy még kisebb, olcsóbb lakásba kellene költözniük.
Az életévé vált az internet, amit a munkahelye biztosított. Bár azt mondogatta magában, hogy tudnia kell függetlenítenie magát mindentől, és próbálta elhinni, hogy egy igazi férfinak nem számít, ha új környezethez kell alkalmazkodnia, elvégre a jég hátán is megél, magában tudta jól, hogy ha ez így van, akkor ő már messze nem az az igazi férfi: egyre jobban félt mindentől, ami a változatlanságot veszélyeztette. Ő maga is látta ezt, és elkönyvelte magában: bizony öregszik.
Időnként valami végletes kétségbeesés fogta el, hogy sírni lett volna kedve, de úgy tartotta: a férfiak nem sírnak, ezért csak egyre  mélyebbre süllyedt a kilátástalan önsajnálatba és magányba, ami az utóbbi években a sajátja lett.

Eléggé korán kiderült, hogy nem illenek össze. Egy ideig úgy gondolta, megvárja, míg felnőnek a gyerekek, és akkor majd elmegy, de később rájött, hogy már soha többé nem lesz hová mennie, ez időnként végtelen kétségbeeséssel töltötte el. Egy nyáron keresztül hajszolt magában egy harminc éve nem létező álmot, majd egy-két hétig egy másikat, mire végül elfogadta, hogy vége, nincs tovább. Még pár év vegetálás és annyi, végérvényesen vége az életnek.
Mióta azokat az első verseket megírta a feleségének, részben pedig annak a harminc évvel korábbi szerelemnek emlékére - amiből persze akkor sem lett semmi -, rákapott a verselgetésre. Az interneten "publikálta" verseit, de "értéküket" tekintve teljesen bizonytalan volt felőlük. Alig páran olvasták őket, hangulatuk egyre borúsabb lett, és egyre ugyanazon téma körül forogtak, ami a férfinak legjobban fájt.
Úgy érezte, nincs kiút, a végállomás a gödör. Ahogyan átnézte utolsó írásait, meg kellett állapítania, hogy egyre sürgősebben szüksége lenne valami támaszra, mielőtt elmerül. leginkább egy professzionalista, semleges kívülállóra, aki segítené összeszedni és rendbe tenni életét, ha egyáltalán lehetséges. Aztán rövid keresgélés után rájött: képtelen lenne finanszírozni egy ilyen segítséget, hiszen így is az anyagi csőd szélén álltak sok százezer forintos tartozással, műveletlen telekkel, amit képtelen volt rendben tartani, és eladni is, és most nagy összegű büntetést várhatott erre is. Elképzelni sem tudta, hogyan éli túl.

A zörgés elhallgatott a konyha felől. Az asszony és a középső fiú megvacsoráztak, elmosogattak, bementek a másik szobába, a kutya is lefeküdt a helyére. Csönd van.

A közösségi weboldalon, ahol a férfi az utóbbi időben estéit tölti, már senki sincs online. Beszélgető társait itt is egyre ritkábban és óvatosabban meri csak zaklatni, mert fél, hogy nagyon terhükre válik, és végképp elveszíti őket is. Nem is csodálkozhatna rajta. Így aztán nap-mint-nap újabb rigmusokat próbál kicsiholni az agyából, hogy fenntartson egy minimális érdeklődést maga iránt, és hogy érezze, joga van hozzászólni a diszkurzushoz, hiszen van teljesítmény mögötte. Csak egyre kevésbé hitte, hogy mindez bárkit is érdekel.

Lassan véget ért az este. Az élet legjobb része következett: az érzések és gondolatok nélküli álomtalan alvás. 

Robert Frost: Fire and Ice

Some say the world will end in fire,
Some say in ice.
From what I've tasted of desire
I hold with those who favor fire.
But if it had to perish twice,
I think I know enough of hate
To say that for destruction ice
Is also great
And would suffice.

Mondják: a világ vége tűz.
Más mondja: jég.
Mert a vágy forrósága űz,
azt vallom én is: vége tűz.
S ha vesznem kétszer illenék:
mert ismerős a gyűlölet,
hiszem: végpusztulásra jég
is jó lehet,
és épp elég.
                    (Weöres Sándor)

Mondják, a föld veszte a tűz
lesz, vagy a jég.
Én mint ember, kit vágya űz,
amondó vagyok, hogy a tűz.
De ha kell a kétféle vég,
itt gyűlölet is annyi van,
hogy pusztítószerül a jég
is éppolyan
jó és elég.
                 (Hárs Ernő)


Mondják, a földnek tűz vet véget,
Mások szerint a vég a jég.
Amit a vágyból eddig éltem,
A tűzre várok jobban én.
De ha kétszer pusztulhatna,
Annyi itt a gyűlölet,
Hogy tarthassam rombolásra
Nagyszerűnek,
Sikeresnek a jeget.
                (fabijoe)

        

Nem hallja senki

Nem hallja senki,
ha némán sikoltok,
mert tollam nem ad ki
semmi hangos hangot.

Nem vagyok én őrült,
tudom, hogy nem lehet,
mégis látok belül
szárító kötelet.

Nem vagyok én beteg,
nincsen elmebajom,
csak reményeimet
kell végleg elhagynom.

Hogyha nem vagy fontos,
nem lesz fontos semmi.
Ha nem kell szerelmed,
felejts el szeretni!

Fontos a fegyelem.
Élni úgy is lehet,
ha nem látod többé
a csillagos eget.

Csakis egy a lényeg:
el nem feledheted:
míg szíved dobog, tedd
kötelességedet!

Végül

Az ember végül magára marad.
Barlangba húzódik, mint medve.
Keveset használ már szavakat,
komorabbá válik kedve.

Vastag páncélt növeszt magán.
Lepattan róla a bánat.
Nem segít már más bánatán:
önző orrszarvúvá válhat.

Mire végleg elmélyül magánya,
elvonul, föl, a hegyekbe;
vén elefánt készül így halálra,
mert elhagyta már életkedve.

Salto mortale

Néhanap azt álmodom,
Trapézon élem az életem.
A másik trapézon nincs fogóm,
És védőhálóm sincs nekem.

A nézőtér lenn feszülten vár:
Figyel a néző sereg.
A trapéz alattam lengve száll,
A lábam egyre remeg.

Tudom, az ugrást már soká
Nem halogathatom,
Egy-két lengés, gyorsítás,
Majd magamat elrúgom.

Pördülök kettőt-hármat én
A levegőben fent,
Remélem, elkapom a trapézt:
Jó ritmusban leng.

Fent repülni jó dolog
 - A lélek is szárnyra kap -,
Ha az elugrás ritmusa pontos,
És precíz a mozdulat.

Véteni egyszer lehet csupán,
Többször sohasem:
Ha földet fogok egy szaltó után,
A szerződést megszegem.

Létem mögött a Semmi áll

Létem mögött a Semmi áll.

Csak az ad tartást nekem,

hogy döntéseimért csupán

magamnak kell felelnem.

Ha Istenről szólna versem,

én arra gondolok,

mi belülről vezérel engem,

mitől létem lobog:

Sok ezer ősöm bennem él,

ki nékem adta át

küzdelmes élete örömét

és léte bánatát.

Ha Istenről szólnak mondataim,

e rímes verssorok,

ez az, mi belőlük Rád tekint,

mitől szívem dobog.

Úgy hiszem, felnőtt emberként

csak az ad erőt nekem,

ha a Léttel úgy is elbírok én,

hogy nem fogja senki kezem.