Hajléktalanballada

Kapunk alatt két éven át
aludt egy hajléktalan.
Nem bántott senkit, csak este ott feküdt,
és nem volt túl gusztustalan.

Ha néha-néha későn érkeztem haza,
már ott találtam őt,
és, ha reggeliért a boltba szaladtam,
a kapuban nem kaptam levegőt,

mert hónapokon át nem mosakodott,
hiszen sehová sem mehetett,
azt sem sikerült megállapítanom,
hogy mikor és mit étkezett.

Mikor beállt a tél és jött a fagy,
vasárnap forró levest vittem néha neki,
hogy legyen, mi gyomrából
a hideg űrt szorítja pár órára ki.

És egy időben - még aludt a
fal felé fordulva minden reggelen -,
mikor a boltból a reggelivel hazatértem,
két kiflit tettem feje mellé le csendesen.

Eljött a hideg őszutó megint,
és rövidültek a nappalok,
és egyszer csak azon kaptam magam,
"hajléktalanomat" már napok óta nem látom ott.

Egy alkalommal kérdeztem is családomat,
tud-e róla valaki,
hová lett ott, a kapu alatt
éjszakázó szakadt, öreg fazon, aki
már hónapok óta, a hideg kövön
szokta ott éjszakáit tölteni?

Senki nem tudott róla semmit,
és az eset lassan majdnem feledésbe is merült,
mikor egy hideg, téli estén végül is
a kapuboltozat alá három égő gyertya került.

Megtudtam ekkor, hogy az "öreget"
- két évvel volt nálam idősebb csupán -
pár napja egy mentő szedte föl,
és egy kórházban halt meg itt, Budán,

hová tüdőgyulladással vitték be végül is,
mi akkor már oly előrehaladott
volt, hogy hiába minden gondos ápolás,
abból többé már fel nem gyógyulhatott.

És pár héttel az eset után
a lakógyűlés úgy szavazott,
hogy kijjebb kell tetetnünk házunk kapuját,
és felszámolni a kapuboltozatot,

mert mégis csak tűrhetetlenné váltak most már
ezek a városi viszonyok,
hogy az ember a saját háza kapuján
is hajléktalanba botolhatott.

És lőn: egy nap délután,
a munkából hazafelé jövet
új, fényes kilincsű kapu várt reám,
elgátolva végre az előteret,

kirekesztve immár a rosszat,
mi nem kapunk alá való:
Majd megkapják a hajléktalanok is maguknak,
amit nekik szán a földi és égi Feljebbvaló.