2010. október 4., hétfő

Este

Zörög a kulcs a zárban, hazaérkezett az asszony a középső fiúval.
- Szevasztok! - szól bele a nagyvilágba.
A kutya megmozdul, elindul az ajtó felé, ahogy a fiú bedugja rajta az orrát, és kisurran a résen az asszonyhoz.
- Szia! Szia! Hiányoztam? - üdvözli a kutyát az asszony.
- Hallom betakartad éjszakára?

Mármint a kutyát. Ez az első kérdés, ami a férje felé irányul, aki most is ott ül a kisszobában, mint évek óta minden áldott este, és valamit böngészget az Interneten, vagy már megint az átkozott hülye verseit gépelgeti. Olyan fél éve egyszer felszólította az asszonyt, hogy olvassa el az elsőket, amit írt, az meg is tette, és megjegyzés nélkül hagyta. A férje sem kérdezte a véleményét. Az asszonynak azóta ki is ment a fejéből, miről szóltak.

Az asszonynak hosszú volt a mai napja, korán elment reggel dolgozni - megint be volt osztva szombatra - és megint nem beszélték meg, mi lesz hétvégén az ebéd. A hétvége mind gyakrabban rövidült egy napra, mert az asszony majd minden héten bement dolgozni egy hét végi napon is - hiába, ez a munkakör ezzel járt. Ilyenkor vagy a férje főzött valamit, vagy a kisebbik lány - ha éppen otthon töltötte a hétvégét. A férfi némelyik szombat délelőtt odaszólt az egyik gyereknek , hívná föl a mobilján az anyját, mit vásároljanak hét végére, de egyre kevesebb meggyőződéssel tette, hiszen a választ borítékolni lehetett: amit akartok, vegyétek meg a hozzávalót.

Az asszony évek óta eljárt társaságba, heti egy-két alkalommal; még lánykorából megmaradt templomi kórusban énekelgetett hét végén, néha szerepelni mentek, most is valami hasonló előadáson voltak; egyenesen oda ment munka után, ott találkozott a fiával. A férje sohasem csípte a társaságot: úgy érezte, egyszer leszerepelt előttük, meg aztán szégyellte a csóróságát is.

Pedig kezdetben jók voltak azok a kerékpáros sátortáborok egy-egy hét nyaranta az ország különböző pontjain, harminc, negyven, sőt száz kilométeres országúti kerékpár túrákkal, esti tábortüzekkel. De, amióta az a szerencsétlen táborozás beütött, mindig tartott a társaságtól. Kezdődött egy szöges defekttel , rögtön induláskor. Gyorsan kicserélték a kereket, és nem is foglalkoztak tovább az üggyel, egészen addig, míg a Vereckei hágóról visszafelé jövet, a szerpentinen nem kaptak egy újabb defektet. Az egész konvoj rájuk várt, míg valahogyan egy Lada belsőből meg az ócska Wartburg köpenyből össze nem raktak egy pótkereket. Meg aztán a gyújtás is vacakolt, egy idő után be sem akart indulni, úgyhogy megbeszélte az egyik táborlakóval, behúzza a közeli faluba egy autószerelőhöz. A nagy sietség vége az lett, hogy meghúzták a kocsi alvázát, örültek, hogy hazaértek vele. Aztán az autót eladták bagóért egy szerelőnek egy év múlva - addig csak a ház előtt állt - hogy a következő fizetésig legyen miből enni vásárolni.

A férfi lassan két évtizede minden vállalkozásába belebukott. A telekkel eddig nem volt gond, de hasznot nem hozott, mióta autójuk nem volt, rendben sem tudta tartani, eladni sem tudta. Egyre várta, mikor bünteti meg az önkormányzat valami jó nagy összegre. A balul sikerült kerékpár túra után a következő évben vett egy használt autót, hogy békessége legyen: a felesége egyre nyaggatta: szerezzen, kérjen kölcsön egyet egy hétre, a tábor idejére: hogyan is lehetne elmenni egyébként 200 km-re öt gyerekkel három sátorral egy hétre? Bár ne tette volna!
Az autótól majdnem még megszabadulni is neki lett nehéz, használni semmire nem tudta, csak a kis megtakarított pénzük ment el - ami akkor sem volt több egy havi kereseténél.
Úgy érezte, a házassága is befuccsolt. Az ötödik gyerek után külön szobába költöztek a feleségével, annak már tizenöt éve volt.
Még szerencsésnek mondhatta magát, mert hiszen volt munkahelye, öt év alatt beletanult az új beosztásba is, ez már a harmadik - vagy, ha szigorúbban számoljuk: a negyedik szakmája. Hova mehetett volna negyvenöt évesen, öt gyerekkel, mikor a főnöke választás elé állította: vagy elfogadja az új beosztást, vagy kereshet új munkahelyet? Akkoriban volt a legmagasabb a munkanélküliség az országban.
Kisebb lakásba költöztek, mert nem győzték fenntartani a korábbit. Az asszony évtizedeken át a gyerekekkel volt, a legutolsó, ötödik gyerek mellett annak tizenöt éves koráig - belőle sem lesz soha önálló ember, mint ahogyan a legidősebb fiúból sem valószínű. Örökölt lehetett a dolog, anyai ágon, gondolta a férfi, de soha semmilyen orvos nem tudott semmit mondani. A szakirodalom sem, amit a férfi egy ideig gondosan olvasgatott. Aztán letett róla, hogy ezen a téren képes lehet bármit is megtanulni.
Pár évig - látszólag - kicsit könnyebben mentek a dolgok, de az utóbbi években megint egyre nehezebb lett minden. A legnagyobb lány elköltözött otthonról, a kisebbik sem volt már otthon - utolsó éves volt egy távoli városban, a középső fiú a főiskola után már másfél éve volt munka nélkül. Szerencsére a legidősebbnek sikerült hosszú három év után találni munkahelyet, ahol keresett annyit, hogy a buszbérletét meg tudta venni belőle.
Az évek során az asszony végre megszerezte az érettségit, majd rögtön utána elvégzett két képesítő - pénzes - tanfolyamot, aztán egy éves hiábavaló keresgélés, és többszöri próbálkozás után megint volt munkája, ami végre tartósnak is látszott.
De ekkorra már évek óta alig beszéltek egymással. Legalábbis a férfi úgy érezte. Az a tíz év felőrölte, amikor nem tudott semmit tenni, hogy jobbra fordítsa sorsukat. Szerencséjükre amióta csak munkába állt - huszonkilenc éve múlt az ősszel - mindig volt munkája, sohasem volt egy napot sem munkanélküli. Csak éppen egy keresetből, meg a a családtámogatásokból nem jutottak soha semmire. Csak szemrehányást kapott, sohasem bátorítást, így aztán lassan feladott mindent, magába zárkózottá vált egész este a számítógépét bújta, ha tehette, ki sem mozdult a kuckójából. Egészen megrettent, amikor az asszony közölte vele, hogy most, hogy a két lány lassan már nem lesz otthon - a kisebbnek már harmadik éve komoly udvarlója volt, aki a nyáron el is jegyezte - egy még kisebb, olcsóbb lakásba kellene költözniük.
Az életévé vált az internet, amit a munkahelye biztosított. Bár azt mondogatta magában, hogy tudnia kell függetlenítenie magát mindentől, és próbálta elhinni, hogy egy igazi férfinak nem számít, ha új környezethez kell alkalmazkodnia, elvégre a jég hátán is megél, magában tudta jól, hogy ha ez így van, akkor ő már messze nem az az igazi férfi: egyre jobban félt mindentől, ami a változatlanságot veszélyeztette. Ő maga is látta ezt, és elkönyvelte magában: bizony öregszik.
Időnként valami végletes kétségbeesés fogta el, hogy sírni lett volna kedve, de úgy tartotta: a férfiak nem sírnak, ezért csak egyre  mélyebbre süllyedt a kilátástalan önsajnálatba és magányba, ami az utóbbi években a sajátja lett.

Eléggé korán kiderült, hogy nem illenek össze. Egy ideig úgy gondolta, megvárja, míg felnőnek a gyerekek, és akkor majd elmegy, de később rájött, hogy már soha többé nem lesz hová mennie, ez időnként végtelen kétségbeeséssel töltötte el. Egy nyáron keresztül hajszolt magában egy harminc éve nem létező álmot, majd egy-két hétig egy másikat, mire végül elfogadta, hogy vége, nincs tovább. Még pár év vegetálás és annyi, végérvényesen vége az életnek.
Mióta azokat az első verseket megírta a feleségének, részben pedig annak a harminc évvel korábbi szerelemnek emlékére - amiből persze akkor sem lett semmi -, rákapott a verselgetésre. Az interneten "publikálta" verseit, de "értéküket" tekintve teljesen bizonytalan volt felőlük. Alig páran olvasták őket, hangulatuk egyre borúsabb lett, és egyre ugyanazon téma körül forogtak, ami a férfinak legjobban fájt.
Úgy érezte, nincs kiút, a végállomás a gödör. Ahogyan átnézte utolsó írásait, meg kellett állapítania, hogy egyre sürgősebben szüksége lenne valami támaszra, mielőtt elmerül. leginkább egy professzionalista, semleges kívülállóra, aki segítené összeszedni és rendbe tenni életét, ha egyáltalán lehetséges. Aztán rövid keresgélés után rájött: képtelen lenne finanszírozni egy ilyen segítséget, hiszen így is az anyagi csőd szélén álltak sok százezer forintos tartozással, műveletlen telekkel, amit képtelen volt rendben tartani, és eladni is, és most nagy összegű büntetést várhatott erre is. Elképzelni sem tudta, hogyan éli túl.

A zörgés elhallgatott a konyha felől. Az asszony és a középső fiú megvacsoráztak, elmosogattak, bementek a másik szobába, a kutya is lefeküdt a helyére. Csönd van.

A közösségi weboldalon, ahol a férfi az utóbbi időben estéit tölti, már senki sincs online. Beszélgető társait itt is egyre ritkábban és óvatosabban meri csak zaklatni, mert fél, hogy nagyon terhükre válik, és végképp elveszíti őket is. Nem is csodálkozhatna rajta. Így aztán nap-mint-nap újabb rigmusokat próbál kicsiholni az agyából, hogy fenntartson egy minimális érdeklődést maga iránt, és hogy érezze, joga van hozzászólni a diszkurzushoz, hiszen van teljesítmény mögötte. Csak egyre kevésbé hitte, hogy mindez bárkit is érdekel.

Lassan véget ért az este. Az élet legjobb része következett: az érzések és gondolatok nélküli álomtalan alvás. 

1 megjegyzés:

  1. Nos, az imént semmi újat nem olvastam-csak a forma más és az eddigi gondolatok össze vannak szedve.
    Rajta, Te is szedd össze magad! Felnőtt ember vagy, fel kell állni arról a kurva padlóról! Tökmindegy nilyen az asszony és a házasságotok. Valami más örömet kell keresni, és ne mondd azt, hogy nem tudsz olyasmivel foglalkozni, ami lekötne és elterelné a gondolataidat. Tessék összeszedni magad! Ja, és ezt szerintem ne tedd ki nyilvánosba.

    VálaszTörlés

A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.