Avar zizeg lábaim alatt.
A borostyán elsárgult, s mint nyáron:
nem fedi már el a tűzfalat.
Hűvösre fordult az idő végül.
Elmúlt a vénasszonyok nyara.
Az ember már a hosszú télre készül,
nem biztos hogy lesz még tavasza.
Jó lenne, ha hihetnék még abban,
nyár derekán jár az életem:
hogy lehet még pár nap a tavaszban,
mielőtt a tél dere üzen.
Sosem féltem régen a haláltól.
Tudtam jól, hogy szép lesz életem.
Mindent megkaphattam a világtól,
várt még reám egy nagy szerelem.
Úgy volt, hogy a Nagy Forradalomban
anyám a városban gyalogolt,
a hasában már én is ott voltam,
pár hétre rá már életem is volt.
Szobakonyhát foglaltak apámmal.
A tulajdonos külföldre távozott.
Jobb életet remélhetett máshol,
családomnak fedelet hagyott.
Soha bottal nem vert meg az élet:
nekem minden könnyen sikerült.
Egy volt, amit hiába reméltem:
a szerelem mindig elkerült.
Már egészen le is tettem róla,
hogy valaha is lesz gyermekem,
hiába is próbálkoztam volna,
lerázott mindenki ridegen.
Én hírnévre vágyakoztam, titkon.
Tiszteletre vágytam, mint tudós,
ismerjék meg a munkámat itthon,
én legyek, ki sok titkot megold.
Azt gondoltam, majd az életemet
könyvek között élem végig én,
nyáron járom a természetet,
télen megírom történetét.
Mire diplomámat megszereztem,
rám talált egy lány, ki szeretett;
hogy feladtam, amit elterveztem
életemben, végül így esett.
Nem lett belőlem tudós, sem művész.
Nem lettem nagy felfedező,
a világot sem jártam, mint szélvész,
ember maradtam csak, esendő.
Senki rólam többé sosem hallott.
A családnak éltem egyedül.
Fölneveltem három-négy porontyot,
s nem bántam: életembe kerül.
Így töltöttem el egy évtizedet.
Rohantak a dolgos hónapok,
s, hogy elmúltak a tanulóévek,
rájöttem, csak csinovnyik vagyok.
Másik szakmát kezdtem el tanulni:
hogyha ebben nem lesz már nevem,
új esélyt adjak létemnek,
legyen új szakmai életem!
Aztán egyszer jött egy fölfordulás:
darabokra hullt a régi rend,
és rájöttem akkor, hogy a tudás,
amit szereztem, életet jelent.
Eltelt ismét újabb tíz esztendő,
mire véget ért egy tévelygés kora,
tudom, nevem nem lesz soha fénylő,
de nem adom már semmiért oda.
Írásaim egy részéből látszik,
nem vagyok magammal elégedett.
Ahogyan sorsom szívemmel játszik,
tudom, arról csak én tehetek.
Megvallom, bár rímeket faragtam,
mégsem mondom költőnek magam,
hiszen amit a rímekbe raktam,
ritkán jó, sokszor haszontalan:
innen-onnan szedem össze rímem.
Most Faludy van éppen soron,
ritmusa és hangja is az övé,
témája: Villon: Nagy Testamentom.
Ezt a versemet a poet.hu tartalomelemzője(???) feltehetően a Forradalom szó miatt politikai tartalmúként jelölte meg, így be sem küldöm. Nem lehet, hogy picit paranoiásak az üzemeltetők? Bár mindent el tudok képzelni. Vajon, ha Nagy Ellenforradalmat írok, azt elfogadták volna? Kétlem.
Azért, hogy a TEK-nek megfelelő paranoia szoftverekkel kelljen elemezni egy amatőr versoldalon a beküldött verseket, ez jellemző erre az országra és "demokratikus" rendszerére. Ma már egy amatőr verseket közlő oldal üzemeltetői is félnek Pártunk és Kormányunk cenzorainak szankcióitól.
ebben teljesen megnyilt a "költő"....tetszik.
VálaszTörlésNagyon is megnyílt. És az ilyen versei a legjobbak:-))
VálaszTörlés"Ember maradtam csak, esendő"
VálaszTörlésNem értem mért baj ez !? Az én szememben több ha valaki ember marad egy élten át minthogy tudós,vagy híres legyen! .
Köszönöm nagyon tetszett ez a szösszenet:) Ha már nem mondod magad költőnek!:)))
Tanító és elgondolkodtató -számomra legalábbis... köszi
VálaszTörlésKöszönöm, hogy olvastátok.
VálaszTörlésNem az első felével van a gond annyira, mint a másodikkal, ha Arany János idézetét és Kant kategorikus imperativuszát együtt értelmezzük:
VálaszTörlés"Nemes önbizalom, de ne az önhittség
Rugói lelkedet nagy célra feszítsék,
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben."
"Hallom, hogy kesereg a vén
VálaszTörlésFegyverkovácsné, azt kívánja,
"Hogy mint tavasza idején,
Bár volna megint ifju lányka..."
Eccer Villon önéletrajzából feleltem, és persze improvizáltam mint a gitáron. Sokáig taglaltam hogy mekkora zsivány volt, és akkora sikerem lett, hogy négyest kaptam. Azóta a kedvencem, bár sok idézetet nem tudnék sorolni tőle...Hát "Fabidzsó" barátom jókat írsz, és teccik, hogy van őnbizalmad, hogy Villon lábnyomába léptél.:-))))))))) Azért zárójelben megjegyezném, hogy Faludy (szegénynek nem tellett zoknira) is nagy zsivány volt, szegény...
VálaszTörlésSosem tanultam róla semmit. Az én "korosztályomban" nem volt tananyag, csak "szamizdat", Én apám papírjai között olvastam először Faludy fordításokat Villontól, valami hártyavékonyságú papírra gépelve elütésekkel gépelt, és valami szalag-félével összefűzött füzetből, majd később antikváriumban találtam egy kötetet, már egyetemistaként, amit megvettem beleolvasás nélkül. Otthon derült ki, hogy semmi köze az ismert versekhez (mert ez Szabó Lőrinc fordítása volt, nem Faludyé, mint apám "szamizdatjában").
VálaszTörlésNem vagyok benne biztos, hogy éppen az lenne most a kesergés tárgya. Azt mindenesetre mára megtanultam, hogy mindig máshol lenni volna jobb. Nagy ritkaság volt életemben, amikor éppen akkor, éppen ott (de azért ilyen is akadt).
VálaszTörlésIgen, amink van azt mindig természetesnek vesszük,csak akkor érezzük hiányát ha elveszítjük...
VálaszTörlésÚjra elővettem, és némileg igazítottam a versen, kritikák hatására:
VálaszTörlésVillon lábnyomában
A parkot én is magamban járom.
Avar zizeg lábaim alatt.
A borostyán elsárgult, s mint nyáron:
nem fedi már el a tűzfalat.
Hűvösre fordult az idő végül.
Elmúlt már az öregek nyara.
Az ember a hosszú télre készül,
nem biztos hogy lesz még tavasza.
Jó lenne, hogyha hihetnék abban,
nyár derekán jár az életem:
hogy lehet még pár nap a tavaszban,
mielőtt a tél dere üzen.
Sosem féltem régen a haláltól.
Tudtam jól, hogy szép lesz életem.
Mindent megkaphattam a világtól,
várt még rám egy forró szerelem.
Úgy volt, hogy a Nagy Forradalomban
anyám a városban gyalogolt,
a hasában már én is ott voltam,
pár hétre rá életem is volt.
Szoba-konyhát foglaltak apámmal.
A főbérlő messze távozott.
Jobb életet remélt szabadsággal,
családomnak fedelet hagyott.
Soha bottal meg nem vert az élet:
nekem minden könnyen sikerült,
csak a magány nem ért soha véget,
a szerelem mindig elkerült.
Már egészen le is tettem róla,
hogy valaha is lesz gyermekem,
hiába volt minden meddő óra,
senki sem szólt: "Jöjj hát, Hercegem!"
Én hírnévre vágyakoztam, titkon:
nagy tudásomért tiszteljenek,
ismerjék meg munkáimat itthon,
és világszerte az emberek.
Azt gondoltam, hogy majd életemet
könyvek között élem végig én,
nyáron kutatom a természetet,
télen írom meg történetét.
Mire diplomámat megszereztem,
rám talált egy lány, ki szeretett;
hogy feladtam, amit elterveztem
életemben, végül így esett.
Nem lett belőlem tudós, sem művész.
Nem lehettem nagy felfedező,
világot sem jártam, mint a szélvész,
szürke lettem, nem földrengető.
Sosem hallott többé senki rólam.
A családnak éltem egyedül.
Gyermeket neveltem, aztán jól van,
nem számoltam, hogy mibe kerül.
A napok sohasem értek véget,
de csak rohantak a hónapok,
és hogy elmúltak a kezdőévek,
rájöttem, hivatalnok vagyok.
Másik szakmát kezdtem el tanulni:
ha egyikben nem lesz már nevem,
legyen esély többé alakulni
legyen új szakmai életem!
Amikor megjött a földindulás,
s darabokra hullt a régi rend,
rádöbbentem, a megszerzett tudás,
hírnevet nem: életet jelent.
Eltelt ismét újabb tíz esztendő,
véget ért a tévelygés kora,
megtanultam: nevem nem lesz fénylő,
de nem adom semmiért oda.
Írásaim egy részéből látszik,
nem vagyok túl megelégedett.
Ahogy' sorsom a szívemmel játszik,
arról talán csak én tehetek.
Megvallom: bár rímeket faragtam,
mégsem mondom költőnek magam,
hiszen amit verseimbe raktam,
ritkán jó, sokszor haszontalan.
Innen-onnan szedem össze rímem.
E versemben Faludy van soron,
stílust, ritmust követnék most híven:
témám: Villon: Nagy Testamentom.