Xaphan

Az eget kívánta lobbantani lángra,
nézni, hogy terjed a tűz
a csarnokról át az Édeni Fákra,
angyalsereget hogyan űz.

Ariel arcát nagyra felfújva
ráküldte a tűzre a szelet,
hogy lángjait szanaszét szórja,
- a bolond csak táplálta a tüzet.

Uriel a lángkarddal hadonászott,
az sem volt semmire való.
Víz kellett volna: a tűzzel játszott
az a nevetséges tahó.

Gábriel harsonát kapott elő,
fújta, majd beleszakadt.
Hangjában rezgett isteni erő,
feltámasztott volna holtakat,

de nem voltak élők, és holt sem volt,
a világ még félkészen állt,
a teremtés munkája még éppen folyt,
a Menny az eredményre várt.

Az Öreg csak ült a trónon, s unottan,
játékába temetkezett:
kezei között a sáros agyagban
egy figura keletkezett.

Már lángolt az egész Univerzum,
a Teremtés tűzbe ment,
csak egy kicsiny folt maradt érintetlen:
az Édenkert odalent.

Az Öreg fölnézett munkájából
- rálehelt picit talán -
a tűz eltűnt, s derűs mosolyából
kitűnt: átlát a szitán.

A Teremtés kész volt kilenc tizedben.
A Mennyben a rend helyre állt.
A tűz a trón alá bújt gyorsan, ijedten,
s Xaphan a Seolban találta magát.