Többé már nem fekszel mellettem

Többé már nem fekszel mellettem. Fehérre
festette hajam a múlóban lévő tél.
Nem félek, de már nincs bennem, ami remél.
Mondtad, te féltesz, erre még jól emlékszem.

Most ablakom hiába zárnám: a résen
fúj szobámba a semmi. Nem csak a nyarat,
még az őszt is elfelejtem majd tavaszra,
de hogy káosz lett bennem, nem bánom mégsem.

Csendedbe takaróztam egész télen át,
s egyre vártam, hogy a nyár elhal majd bennem.
Nem hitted talán, de én mégis szerettem;
teljes szívből megéltem az ősz tavaszát.
Hogy elmúlt, mindent belepett fehér csendem,
mióta nem töri meg azt többé a szád.

(confessioni proxima est poenitentia)

Megállóban villamosra várva
felfeslik bennem egy lélekárva.
Kezemben kölcsönzött könyvet tartok,
tudom, már régen nem vagyok boldog.

Soha nem érdekelt a pénz, a vagyon,
fiamra majd csak gondjaim hagyom,
de mikor agyamban a ritmus dobog,
olyankor szinte már boldog vagyok.

Fogom a telefont, verset írok,
magammal hajnalig alig bírok:
a ritmus tölti ki nappalom, éjem,
nincs rá időm, hogy jövőmet féljem.

Valami történt pár éve velem
életem azóta reménytelen.
Mint meddő mag a televényben
sötétben élek. Szürkeségben.

Elűztem magamtól mind a szépet,
soha nem kerestem stabil széket,
néha megvallom, gyáva voltam,
magam sajnáltam fekve a porban.

Szekrénybe zártam a whyskis üvegem,
el ne veszítsem gyakran a fejem.
Azóta verssel kábítom magam,
írok, és olvasom másét, ha van.

Elmúlt egy új év, és itt a másik,
a múltba a szív majd belevásik.
Reggelire méz és baracklekvár,
az ember csak néz, jobbra már nem vár.

És ha már vége az éji láznak,
mindig te leszel, akit aláznak.
Te ne üss vissza, csak álld a pofont,
az nem te vagy, aki másikra ront.

Amiben voltál, abban maradtál,
tele sem volt, már üres a magtár.
Hiába hordanád bele a magot,
te csak a búza ocsúját kapod.

Két lépés széltében, és öt hosszban,
együtt maradtok már jóban, rosszban.
Egyedül ütöd a billentyűt este,
tíz négyzetlépésen, szürkére festve.

Idegen vagy. Háttal a világnak
utazol, és mindig megtalálnak.
Kalapács még a toll is kezedben,
soha sem mondtad, valaha szerettem.

Meg kell tanulnod lenni embernek,
másként a medvék folyton megvernek.
Védened kell magad, hiába mondom?
Nem hátrálhatsz tovább túl egy ponton.

Véget értek a fiatal évek,
a jövőtől már kevéssé félek.
Ebben az országban nincs más hátra,
lassan készülni kell a halálra.

Jó napot! Hogy vagy? Régen láttalak.
Lassanként nem leszel más csak egy árnyalak,
pedig jó sokat tudtál meg rólam,
belátom, nem voltam mindig józan.

Nem hiszem, hogy még fölvidul Napom,
főként, ha magamat így elhagyom.
Várhatok jobb életminőségre,
hogyha csak vádlón nézek az égre?

Föl kéne emelni tehát fejem,
hogy megtalálhassam itt a helyem,
amelyet harminc éve keresek,
és nem lelem meg úgy, mint kevesek.

Séta a parkban

Séta a hajnali parkban
sárga kavicsra taposva.
Vágyaim újra föladtam,
messzire vitte a posta.

Ághegyen zendül az ének:
újra rigó ül az ágon,
csak én dalolok, mint vének:
jövőmben is múltamat látom.

Felhőn járva

Felhőt lépek, árnyat látok,
lelkemen ül egy sötét átok.
Roppant súlya nyomja a vállam,
nincs oly vágy, hogy valóra váltsam.

Felhőn járok, Holdra nézek,
messzire látok, mint a merészek.
Felhő résen a földre leesve
nem lesz csodaszép többet az este.

Felhőn járva a lábam táncol,
az élet mégis a földhöz láncol.
Hogyha a felhő szerteszakad ma,
a boldogság is messze szaladna.

Felhőt lépek, az égben élek,
de sötéten látok, akár a vének,
elég utamban egy sötét árok,
és utolérnek az aljasságok.

Felhőn járva a szívem retten:
miért nem élhetek jobban, szebben?
Ha el is ragadnak a színes álmok,
a földre leránt az eleven átok.

Az én kedvesem

Az én kedvesem nagyon erős asszony.
Vállán viszi a Napot és a Holdat,
fölemeli a porból a megholtat,
semmi neki, hogy gyógyvizet fakasszon.

Az én kedvesem nagyon vidám asszony.
Gyöngyfogairól fény patakzik széjjel,
egy világ telik fel a nevetéssel,
még engem is felvidít, ha haragszom.

A kedvesem mindig fénylett, mint a Hold,
gyermekeinket igazgatta szépen,
mindenkit ő tartott meg egészségben,
a kedvesem csodálatos asszony volt.

A kedvesem tegnap elment. Elhagyott.
Azóta nem vagyok más, csak élő holt.

Ikrek havában

A vadmeggy feketén érik.
Bíbor szemű leányok
pusmognak, nevetgélik,
hogy csak utánuk járok.

Május vége van immár.
Tombol a hőség a réten.
Az Ikrek az égen fent jár.
Jössz ma a bálba, ha kérem?

Két bíbor szemed lángja
védhet csak a haláltól,
majd ha a kecskebak lába
fehér csontomon táncol.

Elmeroggyantó

Ez az egész olyan elmeroggyantó;
át sem láthatom, hogy merre is robog.
Még csak azt sem mondhatom, hogy bosszantó;
benne élünk, amíg a szívünk dobog.

Nem látod át? Csak belehalni lehet.
Ha meg látod, személyiséged bánja;
még egy nyár, és hogyha nincs, aki szeret,
kakofóniává ércül a lárma.

Csak rövid villanás az egész élet:
mégis kíméletlen, hosszú szenvedés.
Ha minden pillanatát végigéled,
elég is lesz: lásd, nem is olyan kevés.

Közhelyeket írok papírra sorba,
és azt gondolom, ez a költészetem.
Csak ne lennék ily buta és mogorva!
De mit tegyek, hogyha nincsen szerelem?

Írott képek

Megfognak a látomások.
Furcsán erőteljesek, és intenzívek.
Mintha tieid lennének, de mégsem.
Ki van a képek mögött?
Fikció, vagy élet?
Akit az élethez ez kötött,
miért nem vele élek?

Pár délután kávéházban,
saját képeid olyan laposak;
a nappalokon, éjszakákban
árnyak és gondok taposnak.

Napközben a szürke katyvasz, de kit érdekel?
Estére jön a remegés:
vajon látható, olvasható,
lesz-e, várható-e még ma?
Nevetés?

Átlátszó lettél,
mint az üvegablak.
Jobb lett volna ennél,
ha homályban hagynak?

De nem lát meg úgysem senki:
maszatos az üveg.
A homályban oly könnyű elveszni!

Azután utána:
a mély gödör.
Ismered: amikor bután a
saját kínod az ami meggyötör.

Jó ez így? Nem, de mégis.
Nincs más út a halál felé.
Arra visz a te-meg-én is.
Csak innen el! Ebből elég,
és nem lehet, mert nincs hova.

Azután csak marad a kín,
a néma csend.
És a kérdésekre sincs,
senki, aki felel.

Csak a képek maradnak,
többé nem eresztenek.

rózsa nélkül

azt válaszoltad simogatni
zuhanyrózsa nélkül is lehet
felesleges elpazarolni
azt a parányi időt ami
akkor rendelkezésünkre állt
a rövid kora délutánban
amelyet gyűrött köznapjaink
közül szakítottunk egymásra
hosszas várakozás tervezés
és többszöri halasztás után
a bérelt sehol sincs szobában

amelyben még a valóságból
is kiszakadtam arra a pár
órára hogy szinte erővel
kellett visszarángatni magam
amikor becsuktad az ajtót
ezért csak túl későn láttam meg
hogy a neked vett sárga rózsa
nélkül mentél el ott felejtve
vagy szándékosan visszahagyva
az asztalon ahova tettem
ha így esett én sem vittem el

és még úgy emlékszem mi történt
abban a szűk három órában
mint amikor az alpinista
a hegycsúcs eufóriája
után lassan leereszkedik
a szürke köddel fedett völgybe
elméjében még beleégve
izzik a szikrázó hegycsúcsok
a havas táj képe kibújva
a felülről szintén vakító
fehér felhők öleléséből
de itt lent a ködben a tövist
érezheti csak a rózsákból

Árnyak a kertben

Sötét árnyak járnak a kertben.
Az újholdból boszorkánytejet fejtem.
Minden cseppje halálos méreg.
Én csak a tegnapoktól félek.

Nincs is kert a házunk mellett.
A szabadság csak fattyút ellett.
Szájából kénköves bűz lobban,
soha nem élhetek szebben, jobban.

Sötét árnyak nappal, éjjel,
s ha nem űzöd el a szenvedéllyel,
pokoltűz éget mindent benned
hamuvá és nem lesz hova lenned.

Fekete köpenyben

Ha nem változom angyallá szemedben,
megmaradok fekete ördögnek.
Hombárom kiürült. Ami volt, temettem,
rajtam a csillagok is röhögnek.

Hideg már a szobám, üres az álmom.
Nem melegít már semmilyen remény.
Úgy érzem, hogy többé nincs mire várnom.
Kéreg nő szívemen: legyen csak kemény!

Régen sem volt nekem jobb ízű az élet.
Sokkal annál rosszabb eztán sem lehet:
Elrejtem énemet, hogyha nem kéred,
fekete köpenybe. Álcázó viselet,
és ami velem a jövőben történhet,
viselni könnyű lesz nélküled, veled.

Korongozni

Korongoznom kellene
egy parányi falu végén.
Annak lenne kelleme.
Te kellenél oda, és én.

Lábbal hajtanám korongom,
fazekas lennék, mint Isten.
Teremtenénk nappal, s én mondom,
ennél szebb élet nincs itt lenn.

Így élni sohasem fogok.
Eltöröd cserépszívemet
minden nap, amíg a világ forog.
Sebaj! Te leszel, aki temet.

Kérdések

Miért van az, hogy akit szeretsz,
sohasem lehet tiéd?
Miért van az, hogy el nem ereszt,
és vonz a messzeség?

Miért van az, hogy a verseket
ritmus és rím nélkül írják?
Miért van az, hogy az embereket
minden ok nélkül irtják?

Miért van az, hogy költőnek lenni
kinevezett tisztesség?
Miért van az, hogy élünk, és ennyi
az egész: semmiség?

Miért van az, hogy fáj az élet?
Mitől száll a madár?
Miért nincs egy csillagban sem lélek?
Miért fekete a halál?

Fekete köpenyben

Nem változhatom már
angyallá szemedben,
maradok fekete ördög.
Kiürült a hombár.
Tartalmát temettem.
Űr maradt helyén. Beleöltök.

Hideg a szoba, üres az álmom.
Nem melegít már a remény.
Úgy érzem, hogy már nincs mire várnom.
Kérget növesztek: legyen kemény.

Régen sem volt jobb,
ezután sem lehet rosszabb.
A közjátéknak vége már.
Megint sötét vagyok,
rossz hangulatomhoz szab
fekete köpenyt majd a halál.

A halál már nem fáj

A halál már nem fáj, csak az átmenet.
A halál már csak reménytelen,
mint amikor látom a fagyos telet,
és tavaszban nem reménykedem.

Csak az élő szenved, a halott csupán
emlékekben éli életét.
Nem vágja többé a fájdalom kupán,
nem érzi már, hogy ennyi elég.

Meghaltam ismét. Most már jó nekem.
Nem is sajog már az élet.
Hogy majd elhagysz és nem leszel velem,
többé ettől már nem félek,
mert e földön nincsen már életem:
megfagyott bennem a lélek.

Téli vizsgaidőszak

Reggel a peronon vonatra várok,
álmos a szemem, és még alig látok.
Az első hó már az este leesett,
de látok jönni új felhő hegyeket.

Mindjárt hét lesz már, a vonat meg késik.
Hogyan érek így majd vissza is négyig?
Két óra az út a vonaton oda,
vissza még annyi, de ez nem is csoda.

A hangszóró hétkor recsegve szólal,
nem jártunk jól a frissen esett hóval:
a vonat még eddig ma el sem indult,
az ember ebbe majd belebolondul.

Vizsgázni kellene felmenni Pestre,
még haza is érni onnan ma este,
de úgy néz ki, hogy ma nem tudok menni.
Tehát nem lesz vizsga ebből, és ennyi.

Megyek dolgozni, majd telefonálok,
hogy ne várjanak ott rám a tanárok.
Talán egy hét múlva jön az enyhülés,
nekem jöhet egy új nekilendülés.

Völgymenet

A költőnek, ha sírnia
kell, ott a bús elégia:
ambroziánus ritmusok,
amelyekben lélek zokog.

Még földereng a múlt idő,
de távol már a hegytető,
és nem ragyog a napsugár:
a bánat szürke köde vár.

Ha csúcsra menni nem lehet,
mert vár reád a völgymenet,
nem jól van így, nem jó nagyon:
csak tépelődni múltodon.
 
Csak újra még lehetne ott,
ahol a napfény ragyogott!
Csak izzana föl még az ég,
kerülne távolabb a vég!

De a költőnek, ha sírnia
kell, ott a bús elégia,
és bármi módon bántanád,
a rímbe oldja bánatát.

Régi majálisunk

Heverve ott, a fűben
a dombtetőn kifekve
de messze volt az alkony!
A Nap hasunkra tűzött,
a tiszta égre fodros,
pehelynyi pára lebbent.
A fűre fekve nézem
ma újra, elveszetten.

A völgybe, mélyre nézve
a sok-sok apró ember
szaladgált, mint a hangya
a tors közt, lábainknál.
A hangya ránk  is mászott,
hogy egy leány sikoltva
felugrott gyorsan talpra.
A többiek nevették.

A fű, amin hevertünk,
virággal illatos volt,
s megint fölállt mögöttünk,
amint fölkeltünk róla.
Ma már hiába mennék
a dombtetőre vissza,
hogy új nyomát keressem
a régi boldogságnak.

Egy pillanat!

Egy pillanat! És másfél órát vártam még reád.
Egy pillanat! És elment az utolsó vonatom.
Egy pillanat, és mindjárt hozok frissen főtt teát.
Egy pillanat, és rögtön figyelmesen hallgatom.

Egy pillanatot adtál nekem az életedből.
Egy pillanat volt a szerelem.
Egy pillanat, amin az ember élete eldől,
egy pillanat kísér el az egész életen.

Egy pillanat, még egy másik. Ebből áll az élet.
Egy pillanat, ami elmúlt, s vissza sose tér.
Egy pillanat, amit nem élek meg, attól félek,
egy pillanat, és életünk majd végleg véget ér.

Egy pillanat jön, amire már évek óta vártál.
Egy pillanat, ami maga a lét.
Egy pillanat, és semmi sem fontosabb, mint az ágytál,
egy pillanat, és puszta lesz a most még tarka rét.

Egy pillanat, s tiéd vagyok, még egy kis dolgom van.
Egy pillanatra figyelj végre rám!
Egy pillanat, mert döntésre kell jutnom a sorsomban,
egy pillanat, és nem nyílik majd többé szóra szám.

Nem csak most

Én nem csak most írom hozzád versem,
amikor már mindennek vége,
amikor éppen ezek a versek
tettek pontot az egészre,
az egészre, amely el sem kezdődött talán,
és mégis ott lobog az emlékek falán
lángbetűkkel festve, mint a "megmérettél".

Könnyűnek találtattam tehát,
és mindarra elégtelennek,
amit csak az értelmem belát,
és amit némelyek szinte megvetnek.
Nekem életet jelentett pedig,
azt, hogy van még olyan a halál után.
Elfutott előlem, amint azt teszik
mind a pillanatok. Én meg csak bután,
ostobán állok azóta is, és bámulom,
ahogyan az élet mellőlem eloson:

Vén vagyok, mint az országút
- legalábbis annak látszom, ha a tükörbe nézek -,
nem fiatalít már engem, a borostás arcút
ragyogó, friss, üde személyed;
fekete kalapom is olyan lehangoló,
mint varjak kabátja a mezőn,
amelyet belepett a fehér hó
a falu végén, túl a temetőn.

Én nem csak most írom verseim,
írtam már korábban is,
és még soha sem voltak olyan érzéseim,
hogy amit leírnék, az talán hamis
lehetne, vagy nemkívánatos.
Jól tudom, hogy hangjuk többnyire bánatos,
de minek örülnék? Hogy van még borom?
Folyton csak sorsommal alkudozhatom
az "ehess, ihass, ölelhess, alhass!" fölött.
Hetvenöt százalék az igen jó arány,
tehát csak hallgass, ne hőbörögj!
Ha erről tudna még szegény anyám!

Sárkányreptetés

Megfogom a kezed.
Fölkap a szél majd,
és lebegek veled:
Lila ruhás angyal
fehér felhők között.
Elbánt már a faggyal,
most zöldbe öltözött
a mező odalent.
Kinyílt ezer virág,
dalolják idefent
a tavasz dalát
a repkedő pacsirták,
és a cinegék.
Nem hiába hívták:
Lassan nyitni kék!

Sárkányt eregetek,
vele szállok én is.
A világ oly kerek,
fentről néha szép is,
hogyha napsütésben
pacsirta dalol,
és az esti fényben
várnak valahol.
Néha ráng a kötél,
sárkányom cibálja,
ám ennyi belefér:
az okos kivárja,
hogy csituljon a szél,
elmenjen a vihar,
a felhőkkel mind és
villámaival.

Fekete rigó

Értéktelen vagyok, semmire se' jó.
Nem kellettem soha senkinek.
Hiába dalol a fekete rigó,
ha dalát senki sem veszi meg.
Én is csak azt fújom, huncut ez az élet,
csaló az a bíró a fejem fölött,
akármilyen húron játszom is, már félek,
hogy a hitetlenség végképp belém költözött.

Gyarmati Fanni halálára

Én nem tudom, hogy mit jelenthet másnak
a föld, amelyen élnie adatott,
de azt tudom, hogy ma is gödröt ásnak,
hogy a szépet temessék el ott.

Én nem tudom, hogy mit jelent a hűség.
Nem volt benne részem még soha.
De azt tudom, hogy hiába dicsőség,
ha a lét rövid és mostoha.

Mellé suhantam. Forró volt a teste.
Mennyire más, mint zuhanni oda,
ahol majd vékony földdel eltemetve
vár a halál, kegyetlen, mostoha.

A Duna partján most bronzcipők állnak.
Nem úszik hulla már a habokon,
de rút erők ismét csak arra várnak,
hogy szíj hasadjon ki a hátakon.

Szeretve lenni a síron túl is.
Nincs ennél több, amit ember elér.
A költő párja meghalt, és még az Úr is
hálát ad majd neki is a versekért.


       A felvételt Hámori István Péter készítette 2014. április 12.-én

Férfi vagyok

Férfi vagyok, és ha ezt felejted,
életed felét a földre ejted.
Ha lábadnál heverek a porban,
életem majd megtalálom borban.

Ha megalázol nem ütök vissza:
aki a keserű vizet issza,
megtanulta, a pofont állni kell.
Azt edzi a kalapács, amit ver.

Férfi vagyok, ha ez nem is látszik,
mikor a bánat szívemmel játszik.
Inkább ordítom világgá kínom,
mint hogy csak egyszer láthassál sírnom.

Férfi vagyok, másként gondolkodom.
Ha ereimben tombol a hormon,
érteni magam sosem reméltem,
nem mondod, s várod, hogy majd megértem?

Szűkölő spirálban

Írjam azt, hogy táguló világok
bűvkörének lázában ég versem?
Vagy pedig, hogy én kitárok
minden ajtót, és csak halál lép be rajta?
Nyersen?

Hogyan írhatnék a nincsről,
anélkül, hogy megnevezném?
Mit is mondhatnék a kincsről,
amely lassan bennem sem él?

Írjam azt, hogy szűkölő spirálba
fut bele a lét folyója?
Vagy, hogy a rab celláját csak
faltól falig rója?

Hogyan dalolhat a létről,
az, akinek léte nincsen,
ha körötte minden szétdől,
és keze már a kilincsen?

Az én világom már nem tágul:
szűkölő spirálba roppan.
Félig-meddig kárpótlásul
teremtgetem itt, sorokban.

Aranyhal

Kifogtam egy aranyhalat,
de nem engedte megfőzni magát.
Pedig tudtam: ízes falat,
hiába festette haját.

Úgy alakult az a dolog,
ő dobott vissza a tóba,
mégis az én szívem forog
nyársra feltűzve azóta.

Az ember ír

Az ember ír, szenved érte,
és nem tudja, vajon megérte
az a kín és fájdalom,
ami szíjat hasít a hátadon,
hogy versbe foglald, ami nemes,
vagy nemtelen benned. Érdemes?

Hiszen írták, és írják ugyanazt;
kinek jutott, kinek nem az isteni malaszt.
Egy magába roskadt, és baján búsongott,
más fogalmazott sok általános gondot,
örömet, bánatot, emberi léthiányt,
használva szót, amit már más kihányt,
vagy képet, nyelvet, újat, eredetit.
Kitagadva küzdött érte, de istenit
nem alkotott, így földre hullt.
Fején babérlevél soha nem virult,
de mégis lettek néhány tucatnyian,
akik hallották, mily furcsa hangja van;
a képet látván, amelyet alkotott
ismertek rá magukra először, ott.

Költő vagyok

Költő vagyok:
gyarló, esendő ember.
Szívem ragyog,
és amit más nem mer,
olyanokat mond a szám,
néha nyíltan, máskor rejtjelezve.
Így néhanap, az ám!
az én nyakamra sújt a fejsze.

Tán nem gagyog
mindig szépet a szám,
és nem hagyok
csodákat magam után,
és olykor életembe
ha átgondolom egy délután,
beleborzad az elme.

Varjak

Minden éjjel jönnek a varjak.
Egyedül élni minek akarjak?
Szárnyuk fekete lángot lobbant.
Vajon én leszek-e valaha jobban?

Minden nappal rövidül az élet,
én csak a tegnapoktól félek.
Nem vár már rám holnap semmi,
a varjak elől nincs hova menni.

Varjak szállnak neki az égnek,
éles csőrrel széjjeltépnek.
Fűre alvadt vércsepp cseppen,
hogyan is éljek jobban, szebben?

Fekete varjak éjjel-nappal.
Nem élhetsz szívben bánattal.
Hogyha sohasem lehetsz jobban,
végül az elme is beleroppan.

Nem padra, kőre

Minden éjjelre van fekhelyem,
nem padra, kőre hajtom fejem.
Nem vagyok én sem senki ökre,
és honom házamban mégsem lelem.

Keveset alszom. Töprenkedem,
hogyan packázik sorsom velem.
Hogy így maradjon már örökre,
józan eszemmel nem hihetem.

Ha elringatnak gyenge kezek,
mint gyűrű, mely teában rezeg,
amikor megmozdul a bögre,
én is koncentrált dallam leszek.

Táncos legény

Táncos lábú, délceg, nyalka.
Póló, farmer feszül rajta.
Jól járja a jártatót,
kicsapja a zárlatot,
pont.

Ha táncolhat, jó a kedve,
máskor morcos, mint a medve.
Folyton fürge a lába,
majd pihen a deszkába'
lent.

A zenekar neki húzza,
pedig még az ág is nyúzza.
Minden héten van egy nap,
amikor szárnyakat kap
itt.

Oda nézz csak, hogy' cifrázza!
Össze nem akad a lába.
Megrúgja a gerendát,
öleld meg a derekát,
most!

Megint esik

Nézzek égre? Felhő van rajta.
Nem vagyok túl jókedvű fajta.
Ma még megírom e versemet,
talán lesz holnap, aki temet.

Az égre néztem: megint esik.
Nem vezet már út a kedvesig.
Ha volt is egyszer, víz vitte el,
a miértre a semmi felel.

Van házam még, és van jó borom,
de állandóan megalkuszom:
szeretni nem kell, élni muszáj,
a nagyobb baj, ha éhes a száj.

Már megint esik. Borús az ég.
A férfi szimpla, mint egy faék:
követ hasít, ha rákényszerül,
de nem töröd el büntetlenül.

Hogyha már nem leszel

Hogyha már nem leszel,
üres lesz a világ.
Elsötétül az ég,
kiszáradnak a fák.

Fölgyűrődik az út
amelyen most járok,
és nem mellette fut:
rajta lesz az árok.

Amióta nem vagy,
fakulnak a színek.
A ritmus is kihagy,
döccennek rímek.

Falsot fog a kezem,
ha pendíti a húrt.
Ki is nevetheted
a rekedt trubadúrt.

Letelt a gyászidő

Már letelt a gyászidő,
s nem szorul a torok,
hogyha rád gondolok,
levegőt kap a tüdő,

kint az élet oly sivár,
kihunytak a fények,
csalfák a remények,
újra csak a semmi vár.

Zombi lettem újra én.
Míg köreimet rovom,
szűkül a holnapom.
Feléledni nincs remény.

Őzvadászat

Őzet találtam, és elejtettem.
Vagy ő ejtett el engem talán?
Őzre vadásztam és megsebeztem.
Sebétől nyílt seb lelkem várfalán.
Nem toronylesen fenn ülve vártam,
egy ösvényen jött velem szembe.
Csinos, barna, foltos ruhácskában
ma is visszajár az eszembe.

Két whisky meg egy sör

Két whisky és egy sör után
már nem fog frappánsan a tollam.
Csak nézek fejemből bután.
Elfekszem, oszt' jól van.

Pedig valami verset kéne írnom,
legalább olyat, mint eddig,
és nem kéne éjjel sírnom
legalább jövő keddig.

Ott eszi a fene

Reggel van, te kelsz először,
így megy ez évek, de lehet, évtizedek óta.
Borotválkozás, mosdás, öltözködés,
de gyakran előbb inget vasalni.
Aztán irány a konyha,
kávé, tej a tűzhelyre,
és kenyérszelés,
de ha nincs valami otthon,
akkor gáz van,
mert a bolt csak hatkor nyit.
Neked meg negyed hétkor indulni kell,
ha nem akarsz elkésni.
De nem akarsz.
Így előfordul, hogy a reggeli
lényegében kimarad.
Mire a többiek megmozdulnak,
lassan éppen indulni kell.
Tulajdonképpen szerencsére.

Már régen lemondtál
a normális életről,
már ha létezik egyáltalán olyan,
hogy normális élet.
Ha azon az otthoni társalgást,
az "otthon melegét" kell érteni,
akkor nincs.

A nap lényegtelen.
Minden gondja-baja efemer.
Felejthető semmiség, mire hazaérsz.
(Persze a háttérben
ott tátong fél tucat szakadék,
amelyek közül
bármelyik és bármennyi
akármilyen kombinációban
elnyelhet
bármelyik pillanatban.)



A délután és este normálisan elviselhető,
csak a kora estét kell túlélni,
mert akkor találkoztok pár percre.
Aztán mindenki a vackára húzódik,
és elmúlik a veszély:
a "társasági élet" otthon
évek óta a vádaskodásban merül ki,
és ha nem akarsz veszekedni,
hallgatsz.
És nem akarsz.

Egyszer-egyszer elkap a sodor,
és alig várod, hogy az éppen divatos
portálra bejelentkezhess,
hátha ott van a drót másik felén
az is, akivel lehet beszélni,
de ez is elmúlik.
Mindig elrontod.
Ezt is.
Mint a házasságot.

Ott eszi a fene.

Eltelik az este, aztán beesel az ágyba.
Fűtés nincs a kis szobában,
de csak akkor van hideg,
ha kint keményen fagy.
A takaró alatt hamar bemelegszik.
Azért néha eszedbe jut
a tűzhelyen forrósított tégla,
nagyanyádnál, a téli szünetekben
a dunna alatt.

Tégla nincs.
Nem is baj. Elviseled.
Egy darabig.
De mindig így lesz.
Ott eszi a fene.

Rosszkedvünk tele

Rosszkedvünk tele megint szürkül,
és az a kibaszott yorki napsütés
csak nem világít el idáig
már húsz éve.
Itt minden a ganajba fúl
a kimondhatatlan nevű Kúnótól
a kőbányatulajdonos ne mi nyerjünk
narancsyuppiig, akiben
a "munkás" második reinkarnációja
keveredik a tengernagy lovávanak
intelligenciájával.
Csak sohasem volt munkás.
De az elődje volt.

Meg a sztárok: az egykori
kommunista ifjúságpolitikusból
lett sztálinbajszú antikommunista,
a csuhások térdre-ből a pápának behajoló,
az egykori elnyomók utódjának
az országot három generációig
eladósítő narancsbolsi.

Kint nincs, de bent sincs magyarázat:

Jászolába bújtál volna minden este,
ha lennének galambok,
és megethetnének.
Nincs nyilatkozat,
és csak az üres tér van.
Körül sem írt zuhanás.
Sár alattad, ág fölötted.
Oda megyek, ahonnan jöttem,
csak a föld állít meg majd.
Ha kiásod magadnak, mielőtt
nem hagynak az árokparton.

Minden egész. Most is
eltörött,
pedig (még) háborúra sem.
Csak saját népük ellen.
De azt már 2 évtizede.
2,5?
Antiimperialista szólamok
és devizahiteltől lerongyolódott életek.
Persze a micisapkát a főváros nem látja.
Csak az utcák nyomorultjait,
akiket majd a karhatalom
átsegít a Szebb Jövőbe.
Nekik micisapkájuk sincs.

Cigánygyilkos klánok
és fehérverő cigányok
gyalogolnak végig az életeken.
Az utcákon két hét alatt
rendet ígérő rendőrfőnökről
mindenki tudja, hogy maffiavezér.

Majd lecserélik a
város pénzét eltőzsdéző
páncélautós elvtársra.
Gurulna a markából messze
maroknyi rézpénze,
a kötelessel együtt lógva az ágon!

A rendpárti által feluszított
tömeg teleszarta a Kossuth teret,
ahol a ganajtűzön égő lacikonyha helyén
az egykori megszálló emlékműve mellé
a hazaffyasch nemezetfront
a másik megszálló emlékművét állítja.
A mintát 73-ból vették.
Ahogyan a rádió felgyújtását
és a fülkeforradalmat meg
a marxista szemináriumokról:
a munkásmozgalom története.

A nikkel szamovár meg időnként kirepül
a törött ablakon át.
Már írtam, hogy nincs kulcs.
Sem belül, sem kívül,
és magyarázat sincs,
csak az aktuális hagymázas képzelgéssel,
mint mézszirupba kevert mészporos epével
leöntött nyers hatalom- és bírvágy.

Az erős kutyák kefélnek.
A kifosztott állapotot hetedíziglen
tartják fenn.
Kitörési lehetőség nincs.
Maradsz, amiben voltál,
azaz lejjebb mindig van út.
A föld sem állít meg.
Majd újra nyitják a bányákat,
kell a temető
a kiégett atomhulladéknak.

Sem belül, sem kívül...

Ki nem szarná le,
ha vihar dúl az ablakon kívül,
ha lenne spaletta?
De bent is ugyanaz a förtelmes
hideg van, mint kívül,
és a külső bármikor
betörhet a belsőbe.

Az értelmesebbje már elhúzott
melegebb éghajlatra.

Sirály

Víz fölött keringtem egy szép napon,
sirályokkal együtt, az ég alatt.
Napfény csillogott a hullámokon,
nem láttam a víz alatt a halakat.
Azok csak ügyesen lecsaptak rájuk,
kikaptak egyet, elrepültek vele.
Tudom, ha a legszebb halat csak várjuk,
előbb-utóbb minket esz meg az éhes fene.

Valahol Európában

A cégérre Tuborg volt kiírva,
az ajtón rézkilincs ragyogott.
Megfogtam, lenyomtam, s benyitva
köszöntem hangosan "szép jó napot!"

Értetlenül néztek a vendégek,
és a korcsmáros a söntéspult mögül,
visszanéztem: valamit nem értek:
itt a vendégnek senki sem örül?

"Guten Tag!" kaptam gyorsan észbe,
és egyszerre minden arc felderült.
De a társalgásban nem vettem rész mégsem:
sajnos, csak ennyit tudok németül.

Vérlepke

Tegnap már késő este
egy lepke szállt kezemre.
Februárban lepke?!
Ez meg lehet veszve?
Csak néztem: honnan jön ez ilyenkor elő?
Pávaszeme a lámpa fényében ragyogott,
és csak rezgett, mint csontban a főtt velő.
Aztán kiharapott kezemből egy darabot.

Egy doboz sör

Megittam egy doboz sört,
de csak éhgyomorra, basz'ki!
Fejembe is szállt, és mindent összetört.
És ez akkor most kit akaszt ki?
Majd elheverek a heverőn a hátam mögött,
amíg ereje a fejemből elpárolog.
De az időnkénti doboz sörömről,
lemondani azért sem fogok.

Kenguru

Belépett az ajtómon egy kenguru.
Vagy én léptem ki rajta?
Intim terembe lépett az a kenguru:
amolyan bokszolós, ugrálós fajta.
Eljátszottunk egymással egy darabig,
aztán bemosott egy bazi nagyot.
Azóta is hasogat a fejem mindig,
ha csak a kengurura gondolok.

A Fujijamára indultam

A Fujijamára indultam,
de lerobbant a villamos.
A Fujijamára indultam.
Az ég kék volt és habos
bárányfelhők úszkáltak rajta,
így gyalog sétáltam tovább.
Az a nap nem volt olyan fujis fajta.
Azóta sem láttam a Fujijamát.