Úgy képzeltem, hogy majd egyszer élnék,
és nem kullognék mások mögött.
Nem lenne semmi, amitől félnék,
és elélnék a kövek között.
Minden sikerült, amit próbáltam,
harsogott bennem a csatadal,
nem volt baj, ha puszta földön háltam,
bírja az ember, míg fiatal.
Örültem a fényes napvilágnak,
amikor reggelre földerült,
bár tudtam, hogy rám sehol sem várnak,
és egyedül járok mindenütt.
Táncolt szívem, lábam éjjel-nappal,
sosem lepett meg az unalom,
hittem, lesz majd, akit csábít a dal,
nem megyek egyedül utamon.
Mára mögöttem van már az élet.
Több változás nem várhat reám,
kevés maradtam, most attól félek,
nem tartott rám igényt a hazám.
Megszürkült a halántékom immár,
a kor derekamra ráfeküdt,
a hideg tél a sarkon túl kint vár,
egyre hűvösebb van mindenütt.
Azt gondoltam, hogy hegyeket járok,
sivatagi széllel küszködöm,
gyorsan elillantak mind az álmok,
már nem topognak a küszöbön.
Egyik napról a másikra éltem,
bár mindig megvolt a kenyerünk,
nincsen olyan nagy szám, mint volt régen,
pedig felnőtt összes gyerekünk.
Élhetném az életemet máshol,
jobb is lenne talán egyebütt,
hisz' a hatalom is eltanácsol,
amely jelen van itt, mindenütt .
Próbáltam apám útjára lépni,
jártak rajta már nagyon sokan,
hogy legyen miből majd megélni,
de nekem más ösvény lett utam.
Van házam, borom és van családom,
van, olyan, ki büszke lenne rám,
de vajon élek-e még, s kivárom,
hogy élhetővé válik majd hazám?
Mert hiába: nem én vagyok a rém,
sok tisztes ember arról híresült,
hogy csalni, lopni jobban tud, mint én,
ezzel megélne bárhol, mindenütt.
Ajánlás
Francois, ha látsz a felhő széliről,
vagy hármas villa nyom szurokba most,
elfeledkezz penge éliről,
és társadat egy kicsit ne taposd!
Tekints el attól, hogy tőled lopok,
és tettemet érdemjelül kitűzd,
hogy soraidra billentyűm kopog
mert azt olvasom folyton, mindenütt.
