A legvégén én nem kórházkertben* állok,
hanem egy pályaudvaron;
talán még egy vonatra várok,
vagy a várakozást is feladom.
Szemben egy víztorony áll,
amolyan betonmonstrum-fajta.
A hangosbemondó valamit kiabál,
nem értem, a lelke rajta.
A víztornyon narancs festékkel
mázolva áll az üzenet:
Pokolba az egykori estékkel,
végre feladtam mára teveled.
Egyre ferdül a torony,
árnyéka már a szívemig ér,
sötét és hegyes, mint szurony,
hegyén narancsosan csillan meg a vér.
*William Carlos Williams:Falak között
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.