Új útra kellett volna
a lábnak lépnie régen,
s a havas mezőkön fagyna
halálra most a szélben.
De nem kell nyílt mező már,
a lélek bent is árva,
jeges szél itthon is vár,
s az ember, mint a lárva,
páncélt növeszt magára,
egy áthatolhatatlant,
és nem vár már csodára.
Fülére húzva paplant
csak néz a vak sötétbe,
mintha lenne lelke,
s húzódna fal tövébe.
A szív halállal telve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.