pentaton skálán énekel a Duna.
A varjak károgása kíséri zenéjét, hiszen
minden szólam a szabadságról puszta, üres duma.
Vak mester tépi, cibálja ezt a nemzetet évszázadokon keresztül,
mint őrült zenész, klimpíroz haláltánc-dallamot,
hogy lelkünkön folyton fekete kereszt ül.
Ez az, amit múltunk számunkra itt hagyott.
Bűvös körünkből nincsen mód kitörnünk.
Az egyént itt folyton felemészti a fekete-vörös láz.
Állati hangon üvöltünk, röfögünk és bőgünk,
vízen úszó hullákat gyűlölet-menet gyaláz.
Körbe folyik velünk az idő,
mintha Pecsorává válna ismét a nagy folyó.
Ami ebből nálunk végül majd kinő,
kötél, szöges drót, és megint rézköpenyes ólomgolyó.
Tört, vad, bús pentaton szól a lámpafényeken a víz fölött;
Pest-Budánál ma már piszkos barna a kék Duna.
Partjain az egész nemzet megint darabokra törött.
Minden egyéb csak hazugság, ócska, link duma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.