Dudva, muhar a kertem.
Fölveri tüskebozót.
Állok benne leverten.
Nézem a szürke folyót:
elválasztja e partot
a másiktól az a kín,
mely tüskés ágat hajtott,
hogy épülhessen a sín.
Tán csak a szívemen épül,
s nem csupa jég a világ,
s az ég nem szürke, kékül,
és zöldellenek a fák,
csak az én szemem nem lát
színeket már sohasem,
amiért soha nem várt
rám tavaszi szerelem.
Szürke az ég ott, kint is.
Egyszínű lett a kertem,
de ha ököl megint is,
mégis kimondom nyersen:
hamuban nincsen élet,
és minden tüskebozót
gazt szolgál, nem a szépet,
csak a kínt, a lelombozót.
S míg muhar nő a kertben,
hamu szín marad az ég,
míg nem mondják ki ketten,
hogy ennyi volt, már elég,
addig pusztul az élet,
és egyre nő a halál,
és csak telnek az évek.
Jövőnk csak hamut talál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.