A kétségbeesés szakadékának szélén szédelgek folyton.
Félek, hogy majd fölzabál a pokolmélységben zuhogó idő.
Úgy hintázom, akár egy nyomorult féreg egy pillanat-rojton,
közben a semmitől rettegek, amely a talpam alatt kinő.
Rímekkel, képekkel űzök ősi mágiákat,
hiszen nélkülük a létezés puszta sivatag,
amelyből csak a képzelet az, ami kirángat,
elvarázsol. De el is ámít, majd a földre csap.
Minek is a vers, meg a kép, és az írott szó,
mindez öröklétbe befagyasztott képzelet,
ha csak a visszfénye lehet annak, ami jó,
hiszen az élethez ugyan vissza nem vezet?
Ha nincsen egy olyan nap, hogy szárnyra kaphatnál,
csak rozoga pallókat ácsolsz sötét vízen.
Képekből, ritmussal, szorgosan, mint a hangyák,
de, hogy vezet valahová, én alig hiszem,
mert nincs palló, amely átvezethetne bárkit a mélység fölött,
ha hiányzik a biztos kéz, amely egyszer magától ellökött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A megjegyzés jóváhagyás után kerül megjelenítésre.